Lewishamnak az esti és a magántanításra irányuló kisérletei lényegükben ideiglenes természetüek voltak. Állandóbb alkalmaztatást czélzó pályázatai viszont az aránytalanság hibájában szenvedtek. A melbournei tanári állás példának okáért túlhaladta az érdemeit, bizonyos szempontok pedig kétségessé tették, hogy őt és feleségét tárt karokkal fogadják az etoni kollégiumban. Végeredményben azonban hajlandó volt azt hinni, hogy a south-kensingtoni diák az intellektuális sava a világnak, a ki méltán válogathat a jó állások tömegében, melyek százötven-háromszáz fontot jelentenek évenkint és lenézheti olyan alsóbbrendű vállalatok, mint Oxford, Cambridge és az irodalmi Észak versenyét. Az iskolai ügynökségek azonban, melyeket következő szombaton felkeresett, nagy mértékben visszaéltek ezzel a hitével.

Blendershin úr első segédje az oxford-streeti szürke kis irodában olyan leplezetlenül tárta fel a helyzetet, hogy Lewisham haragra gyulladt.

– Igazgató-tanítói állás egy alapítványi iskolában… miért nem! – mondta Blendershin úr első segédje. – Miért nem mindjárt püspökséget?… Mit tetszik szólni, – fordult Blendershin úrhoz, a ki tekintélyes szivarából füstölve lépett be a szobába, – huszonegy éves, nincs semmiféle egyetemi rendfokozata, sportban nincs képesítése, kétévi kisegítő-oktatói gyakorlat… igazgató-tanítói állást akar egy alapítványi iskolában!

Olyan hangosan beszélt, hogy a feleknek az előszobában várakozó csapata mindent meghallott.

– Kérem, – mondta Lewisham felhevülve, – ha ismerném az alkamazási viszonyokat, nem fordultam volna önhöz.

Blendershin egy pillanatig szemügyre vette Lewishamot.

– Milyenek a bizonyítványai? – kérdezte Blendershin úr a segédjétől.

A segéd felolvasta a különböző „ologiák“ és „ografiák“ jegyzékét.

– Bennlakással ötven font, – mondta Blendershin úr határozottan, – ez az, a mire ön számíthat. Hatvan a legjobb esetben.

– Mennyi? – kérdezte Lewisham.

– Talán nem elég önnek?

– Kevésnek találom.

– Bennlakással nyolczvan fontért cambridgei diplomás tanárt kaphatok és még ő hálás nekem, – jelentette ki Blendershin úr.

– De én nem akarok bennlakással járó állást, – vetette ellene Lewisham.

– Ezidőszerint nagyon kevés állásunk van bennlakás nélkül, – mondta Blendershin úr. – Nagyon kevés. Az állások legnagyobbrészt hálóterem-felügyelettel járnak és sétára kell vinni a növendékeket.

– Csak talán nem nős? – vágott hirtelen közbe a segéd, miután egy darabig figyelemmel tanulmányozta Lewisham arczát.

Lewisham szeme a Blendershin úr tekintetével találkozott.

– Az vagyok, – felelte.

A segéd csodálkozása nem ismert határt.

– Úristen, de hát akkor mit akar kezdeni! – kiálltotta Blendershin úr. – Igaz, hogy még kemény munka áll ön előtt. De én az ön helyében folytatnám és megszerezném a diplomámat, ha már olyan közel vagyok hozzá. Úgy egészen másformák lehetnének a kilátásai.

Szünet.

– A dolog úgy áll, – mondta Lewisham lassan, a czipője orrát nézegetve, – hogy valamihez fognom kell, míg megszerzem a diplomámat.

A segéd halkan fütyörészett.

– Talán szerezhetünk valami bejáró tanítói állást, – mondta Blendershin elgondolkozva. – Olvassa még egyszer fel az írásokat, Binks. – Figyelmesen hallgatott. – „Vallástanítást nem vállal.“ Mi ez? – Egy kézmozdulattal félbeszakította az olvasást. – Ostobaság… Ilyen különczködésről nem lehet szó, vegye tudomásul. Húzza ki… Egyetlen angol középfokú iskolában nem kaphat állást, ha kijelenti, hogy vallástanítást nem vállal. Ilyesmi magától értetődik… Ne is beszéljünk róla… Maga nem hisz… hát ki hisz? Százan és százan vannak ugyanabban a helyzetben mint ön. Tanárok, lelkészek és más egyebek. Ne is beszéljünk róla…

– De ha megkérdeznek?

– Anglikán egyház. Ebben az országban mindenki, a ki nem más felekezetű, az anglikán egyháznak a híve… Elég nehéz lesz szereznem valamit az ön számára ilyen nehézségek nélkül is.

– De hát ez… hazugság, – vélekedett Lewisham.

– Jogi fikczió, – felelte Blendershin úr. – Mindenki megérti. Ha ön nem akarja megérteni, kedves barátom, semmit sem tehetek önért. Mehet ujságírónak, vagy dokkmunkásnak. Az élettapasztalatai után ítélve, inkább dokkmunkásnak.

Lewisham arcza majd elvörösödött, majd pedig fehérre vált. Dúsnak még mindig nem nevezhető bajuszát sodorgatta és huzgálta.

– Kompromisszum… értse meg, – mondta Blendershin úr, jóakaratúlag nézegetve Lewishamot. – Egyszerű kompromisszum.

Lewisham először került életében annak szükségszerűsége elé, hogy hidegvérrel hazudjék. Egyszerre lecsúszott önmegbecsülésének rideg magaslatáról s következő szavai már nem voltak őszinték.

– Nem igérhetem meg, hogy hazudok, ha felvetik előttem a kérdést, – mondta fennhangon. – Nem tehetem.

– Húzza csak ki, – fordult Blendershin a segédhez. – Ilyesmit felesleges emlegetni… Azután ön nem említi, hogy tud rajzot tanítani.

– Nem is tudok, – felelte Lewisham.

– Akkor ki kell adni a rajzmintákat és vigyázni kell, hogy ne lássák magát rajzolni, – magyarázta Blendershin. – Ez így szokás.

– De ez nem rajztanítás…

– Az, a mit nálunk rajztanítás alatt értenek, – mondta Blendershin. – Ne mételyezze meg az agyát pedagogiai elvekkel. Ezek teszik tönkre a fiatal tanárokat… Írja be: rajztanítás… Azonkívül gyorsírás…

– De kérem, – tiltakozott Lewisham.

– Gyorsírás, franczia nyelv, könyvelés, kereskedelmi földrajz, síkmértan…

– De mindezekhez én nem értek!

– Mondja kérem, – folytatta Blendershin és nyomatékos szünetet tartott a mondata közben, – van a nejének, vagy önnek magánvagyona?

– Nincs, – felelte Lewisham.

– Nos hát akkor…?

Ujabb szünet, újabb erkölcsi zuhanással egybekötve, azután a beleütközés egy újabb akadályba.

– De hátha rájönnek? – habozott Lewisham.

Blendershin mosolygott.

– Nem a tanítani tudás, hanem a tanítani akarás a fontos, vegye tudomásul. Azonfelül nem is jönnek rá. Azok az igazgatók, a kikkel mi dolgozunk, semmire se jönnek rá. Ők maguk mindezeknek a dolgoknak a tanításához nem értenek, következésképen azt hiszik, hogy ezeket nem is lehet tanítani. Ha nekik pedagogiáról beszél, ők a gyakorlati tapasztalataikról beszélnek. Mindent kinyomatnak azonban a prospektusaikba és azt akarják, hogy minden szerepeljen az órarendjükön… Itt van például a kereskedelmi földrajz… Mi az: kereskedelmi földrajz?… Hóbort, tisztára hóbort. Az ujságok mindenféle ostobaságot összeirkálnak a kereskedelmi oktatásról, Devonshire herczeg kap rajta, fecseg róla a parlamentben… azt mondja, hogy maga találta ki… nagyon a szivén viseli… a szülők is rákapnak… az igazgatóknak valamit át kell venni belőle s következésképen segéderőiknek tanítani kell. Ez az egészben a valóság!

– Ha másként nem lehet… – mondta Lewisham halkan és nehéz lélekzettel nyomta el a szégyenkezését. – Tessék beírni… De kérem, nem bennlakói állás.

– Rendben van, – hagyta helyben Blendershin. – A tudománya talán segít. De mondhatom, hogy nehéz. Talán valami államilag segélyezett középiskolának lehet szüksége. Egyelőre ennyit mondhatok. Hagyja itt a czímét…

A segéd valami hangot hallatott, a mi átmenetnek tűnt fel a fütyülés és a beszéd között.

– Díj?!

Blendershin Lewishamra tekintett és kétkedően intett a fejével.

– Előjegyzési díj, – mondta a segéd, – fél korona. Levelezési díj, előre fizetendő, fél korona.

Lewishamnak azonban bizonyos figyelmeztetés jutott az eszébe, melyet még Dunkerleytől kapott még a whortleyi napok alatt. Habozott.

– Nem, – mondta azután. – Előre nem fizetek. Ha kapok valamit, fizetem a jutalékot… Ha nem tetszik…

– Mi nem dolgozhatunk hiába, – magyarázta a segéd.

– Nem is szükséges, – mondta Lewisham. – Az üzlet tiszta…

– Londonban lakik? – kérdezte Blendershin.

– Igen, – felelte a segéd Lewisham helyett.

– Rendben van, – hagyta helyben Blendershin. – A levelezési díjtól ebben az esetben eltekinthetünk. Mindenesetre most nem vagyunk a szezonban és pillanatnyilag nem sokat remélhet. Néha van csak változás, esetleg husvétkor… Másról nem lehet szó… Délután. Van még valaki, Binks?

… A Maskelyne, Smith és Thrums czég magasabb rendű munkát végzett mint Blendershin, a kinek az alsóbbosztályú magániskolák és a gyengébb fajtájú alapítványi iskolák voltak a speczialitása. Tényleg, Maskelyne, Smith és Thrums annyira felsőbbrendűek voltak, hogy először egyenesen megtagadták, hogy Lewishamot könyveikben előjegyzésbe vegyék. Lewishamot nagyon is kurtán, egy bántó előkelőséggel beszélő és öltözködő fiatalember vallatta, kinek szeme a kihallgatás tartama alatt majnem odatapadt a Lewisham vízhatlan gallérjára.

– Nehezen a mi esetünk, – jelentette ki és egy formulát tolt Lewisham elé, hogy töltse ki. – Leginkább felső osztályok és előkelő intézetek…

Miközben Lewisham a formulát nagyszámú „ologia“ és „ografia“ felsorolásával kitöltötte, egy herczegi megjelenésű ifjú úr lépett be és a bántó előkelőségű fiatalembert barátságos módon köszöntötte. Lewisham az írás fölé hajolva is megfigyelte, hogy vetélytársa a mesterségben hosszú szalonkabátot, patent-csattos bőrczipőt és élesre vasalt szürke nadrágot visel. Ujabb szempontokkal kellett bővíteni a versenyről alkotott felfogását. Az előkelő fiatalember egy szemhunyorítással Lewisham vízmentes gallérjára irányította az ujonnan érkezettnek a figyelmét, a ki szemöldökének a rándításával és ajkának alig észrevehető félrehúzásával felelt.

– Választ kaptam attól a castlefordi pasastól, – mondta az ujonnan jött. – Érdemes róla komolyan beszélni?

Miközben a castlefordi pasast letárgyalták, Lewisham átnyujtotta az írását, melyet a kínosan előkelő fiatalember, szemét állandóan a Lewisham vízhatlan gallérjára szögezve, nem sokat igérő tekintettel vett át.

– Nem hiszem, hogy tehetünk valamit önért, – mondta biztatás gyanánt. – Esetleg valami angol tanári állás lehet üresedésben. Az iskoláknál, melyekkel mi állunk összeköttetésben, a természettudomány nem nagyon jön tekintetbe. Klasszikus tudományok és sport, ez a mi esetünk.

– Értem, – mondta Lewisham.

– Sport, jó megjelenés, ezek a szempontjaink.

– Értem, – mondta újból Lewisham.

– Ön remélhetőleg nem nyilvános iskolában tanult? – kérdezte az előkelő fiatalember.

– Nem, – felelte Lewisham.

– Hol végzett?

Lewisham úgy érezte, hogy az arcza kimelegszik.

– Fontos ez? – kérdezte, szemét a minden tekintetben tökéletes szürke nadrágra szögezve.

– A mi működési körünkhöz tartozó iskoláknál igen. Ez a tónus kérdése, tetszik érteni?

– Értem, – felelte Lewisham, új akadályok felérzékelése közben. A legközvetlenebb érzése az volt, hogy megszökjék a jól öltözött tanárjelölt tekintete elől. – Lesznek szivesek írni, ha van valami a számomra, – tette még hozzá s az ajtó felé indult. Az előkelő fiatalember a kezével legyintett neki.

– Gyakran fordulnak meg ilyen alakok maguknál? – kérdezte a jól öltözött ifjú is, mikor Lewisham eltávozott.

– Ritkán. De nem ilyen rosszak, mint ez. Vizhatlan gallér… észrevette? Mit szól hozzá? És az a sok „értem.“ A mellett milyen rossz a nézése és otromba a megjelenése. Bizonyára nincs egyetlen tisztességes ruhája… előbb elmehetne kiruházkodni! De ilyen fajtákat és kathedrai mestereket is mindenfelé keresnek. Csak a napokban járt nálunk Rowton.

– Rowton… Pinnerből?

– Igen, Rowton, Pinnerből. Egyenesen valakit keresett, kizárólag a tanterem számára. Azt mondta: „Valakit keresek, a ki mathematikát tudna tanítani.“

Nevetett. A jól öltözött ifjú úr sétapálczájának fogantyúja fölött elmélkedett.

– Akárhogyan is egy ilyenforma pasasnak az élete nem lehet valami kellemes, – jegyezte meg. – Ha valami finomabb intézetbe kerül, a jobb emberek rettenetesen lenézhetik.

– Azt hiszem, az ilyeneknek vastag bőr van a képükön, – mondta az iskolai ügynök. – Uj tipus. South Kensington és a természettudományi főiskolák százával bocsájtják őket világgá…

Lewisham még a vonakodásáról is megfeledkezett, hogy olyan vallást tanítson, a melyben nem hisz, arra a felfedezésre, hogy az öltözködésnek milyen fontossága van az iskola szempontjából. Kétségtelenül a nadrágja vasalatlan volt, gyalázatosan lógott a czipőjére és ki volt gyűrődve a térdén, a czipője pedig nemcsak erősen használt volt és formátlan, hanem különösképen rosszul volt fényesítve is. Csuklója bántó módon kikandikált kabátjának az ujjából, kabátgallérján nagy aszimmetriát állapított meg, vörös nyakkendője ferdén állt és rosszul volt megkötve s mindenekfelett az a vízhatlan gallér! Bántóan fénylett, pedig a használat már megkoptatta s a széle hozzátapadt a nyakhoz… Mi történnék, ha jól kiöltözve vállalkoznék a természettudományok tanítására? Számitgatni kezdte a teljes beruházkodás költségeit. Olyan szürke nadrágot, a minőt látott, bizonyára nehezen kaphat tizenhat shillingen alul, a szalonkabátot pedig negyven shillingre becsülte, – esetleg még többre is. Tudta, hogy a jó ruha nagyon drága. Poole kirakata előtt tétovázott egy ideig, azután tovább ment. Az ügyről nem lehetett komolyan beszélni. Átment a Leicester Squaren és végighaladt a Bedford Streeten és elégedetlenül tekintett minden jól öltözött emberre, a kivel találkozott.

A Danks és Wimborne ügynökség bankszerű irodát tartott a Chancery Lane közelében. Minden tárgyalás nélkül Lewisham elé tették a kitöltendő ajánlati lapot: „Vallás?“ kérdezte a formula. Lewisham habozott, azután beírta: „Anglikán egyház.“

Azután a „Pedagogusok Barátjá“-hoz ment a Holbornra. A „Pedagogusok Barátja“ hosszú szakállú, vastag és kényelmes úr volt, vékony aranylánczczal és kövér kezekkel. Aranyszegélyű szemüveget viselt, a modora barátságosan bizalmaskodó volt, a mi gyógyító ír gyanánt hatott Lewishamnak megbántott érzéseire. Az „ologiák“ és „ografiák“ meglepő udvariassággal kerültek bele a jegyzékbe.

– Azt ajánlanám, hogy szerezze meg a mi diplomáink egyikét, – mondta a kövér úr. – Semmi nehézsége sem lesz vele. Osztályozás nincs. Még dijaink is vannak, különböző jutalomdijaink, készpénzben.

Lewisham nem vette észre, hogy a vízhatlan gallér rokonszenves szemlélőre talált.

– Tanfolyamokat rendezünk a különböző szaktárgyakból és vizsgát tartunk a nevelés elméletéből és gyakorlatából. Az egyetlen elméleti és gyakorlati vizsga a középfokú és felső oktatással foglalkozó szakemberek számára Angolországban, – kivéve a tanári oklevelet. És mégis oly kevesen jelentkeznek, évenkint alig kétszázan. Leginkább nevelőnők. A férfiak inkább a vesszővel tanítanak. Angol különlegesség a vesszővel való tanítás. Nem bírálatképen mondom, de valaminek történni kell, még ha kissé kellemetlen is, ha az állapotok továbbra is így maradnak. Az amerikai iskolák már különbek, a németek szintén. A mit eddig csináltunk, nem csinálhatjuk tovább. Elmondom ezt önnek, de természetesen nem azért, hogy akárkinek tovább adja. Szükségtelen. Felesleges beszélni róla. Ezt meg kell jegyeznem. Mindamellett… Ön azonban jól tenné, ha diplomát szerezne és növelné a saját értékét. Igy javulnak a kilátásai.

Mentegetődző mosolygással, maga elé tekintve beszélt, mintha baráti jóindulat működnék benne. Azután elhagyta az elméleti kérdéseket, rátért az iskolai diplomák dolgára és egyéb lehetőségeket vázolt Lewishamnak.

– Szó lehet esetleg magántanításról, – magyarázta. – Mit szólna egy kissé elmaradt fiúhoz? Néha bejáró tanerőket is keresnek, leginkább leányiskolákhoz. Ez azonban inkább idősebb, nős emberek számára való.

– Én is nős vagyok, – mondta Lewisham.

– Miiii? – kérdezte a Pedagogusok Barátja megdöbbenve.

– Nős vagyok, – ismételte Lewisham.

– Kedves barátom, – mondta a Pedagogusok Barátja nagyon komolyan és aranykeretes szemüvege felett nézegette Lewishamot, – kedves barátom, én több, mint mégegyszer olyan idős vagyok, mint ön és nem nősültem még meg. Huszonegy éves!… Régen nős már?

– Nehány hete, – felelte Lewisham.

– Nagyon különös, – mondta a Pedagogusok Barátja. – Nagyon érdekes!… Valóban. A felesége nagyon bátor fiatal hölgy lehet… Bocsásson meg. Tudja… Önnek csakugyan küzdeni kell, hogy valami állást kaphasson. Igaz viszont, hogy ez a körülmény alkalmassá teszi önt a leányiskolák számára. Ez az egy előnye megvan. Bizonyos mértékig előny.

A tisztelet, melyet a Pedagogusok Barátjából kiváltott, végtelenül jól esett Lewishamnak. Látogatása a Medical, Scholastic and Clerical Agencynél, melynek a Waterloo Bridge közelében van az irodája, ismét elcsüggesztő volt. Utána hazafelé indult. Mielőtt hazaért volna, fáradtnak érezte magát és büszkesége, hogy nős és hogy küzdelmet folytat az ellenséges világgal, eloszlott. A vallási ügyben történt behódolása bosszantó keserűséget hagyott vissza, a ruházat problémája pedig egyenesen kínosan hatott. Még mindig távol állt annak leplezetlen beismerésétől, hogy piaczi értéke erősen alatta van évi száz fontnak, de lassankint ez a meggyőződés kezdett teret foglalni az agyában.

Szürke nap volt, kellemetlen hideg szél fujt s egyik czipőjében egy szög fájdalmas módon tört elő. Egyes vad feleletek és vészes elszólások a legutóbbi növénytani vizsgálat alkalmával, melyeket eddigelé feledéssel tudott borítani, erőszakos módon követelték, hogy rájuk gondoljon. Házassága óta első izben érezte a balsiker intéseit.

Mikor hazaérkezett, rögtön le szeretett volna ülni a kis nyikorgó székbe a kandalló mellett, de Ethel az ujonnan vásárolt irógép mellől kitárt karokkal futott feléje és megakadályozta.

– Nagyon unatkoztam, – mondotta.

Lewisham megfeledkezett az üdvözlésről.

– Nem voltam szórakozni, hogy neked okod lehessen a zúgolódásra, – mondta olyan hangon, mely teljesen új volt Ethel előtt. Kibontakozott a felesége karjából és leült. Észrevette a megütköző kifejezést a felesége arczán.

– Nagyon el vagyok fáradva, – mondta mentegetődzésképen. – Egy kellemetlen szög is van a czipőmben, melyet ki kell húznom. Kellemetlen mesterség ezeknek az ügynököknek a felhajszolása, de mindenesetre jobb, ha az ember maga megy és felkeresi őket… Hogy töltötted te az idődet?

– Jól, – felelte Ethel, az urát nézegetve, – Fáradt vagy. Akarsz egy teát?… Engedd, hogy én vegyem le a czipődet. Igen… én veszem le.

Csengetett, kisietett a szobából, teáért kiáltott ki az előcsarnokba, bejött, előszedte Gadowné idomtalan párnáját és kezdte kifűzni a czipőt. Lewisham hangulata megváltozott.

– Valóságos kincs vagy, Ethel, – mondotta. – Akasszanak fel, ha nem vagy az. – Mikor a czipőfűző engedett, előrehajolt és megcsókolta Ethel fülét. A kifűzés félbeszakadt és gyengédségekkel halmozták el egymást.

Nemsokára már papucsban ült egy csésze teával a kezében, Ethel pedig a kandalló előtti szőnyegen térdelve, arczán a tűz visszfényével, elmesélte, hogy délután milyen feleletet kapott az Athenaeum-ban közzétett hirdetésére.

– Nagyon örülök neki – mondta Lewisham.

– Regényiró, – magyarázta Ethel, a büszkeség csillogásával szemében, miközben átnyujtotta a levelet. – Holderness Lukács, a „Bűnkemencze“ és más regények szerzője.

– Elsőrangú, – mondta Lewisham némi irigységgel és előrehajolt, hogy a tűz fényénél elolvassa a levelet.

A levélíró czíme Indd Street volt, Euston Road közelében. A levél előkelő papiron volt irva, gyakorlott, kerek kézírással, milyent egy regényirónál el lehet képzelni.

„Tisztelt asszonyom, – hangzott a levél, – ajánlott csomagban el szándékozom önnek küldeni egy háromkötetes regényemnek a kéziratát. Mintegy kilenczvenezer szó lehet, a pontos számlálás azonban az ön feladata…“

– Hogy számoljam én azt meg? – kérdezte Ethel.

– Majd megmutatom, – magyarázta Lewisham. – Az egész nem nehéz. Megolvasod a szavakat három vagy négy oldalon, megállapítod az átlagot és megszorzod az oldalak számával.

„… Mielőtt azonban így járnék el, megfelelő biztosítékot kell nyernem, hogy midőn művemet önnek adom át, bizalmamban nem csalatkozom és hogy az ön munkája a szükséges magas kvalitást fogja mutatni…“

– Kissé kellemetlen, – mondta Lewisham.

„… Következőleg referencziákat kell kérnem…“

– Nagyon kellemetlen, – jegyezte meg Lewisham. Talán az a szamár Lagune… De mi ez? „… vagy esetleg referencziák hiányában biztosítékot…“ Ez még sokkal okosabb, úgy hiszem.

A biztosíték feltünően csekély volt, mindössze egy guinea. Épen ez adhatott volna okot a kétkedésre s ha a dolgozni vágyó Ethelben a segítség és remény vágya nem lett volna olyan erős, talán fel is tűnt volna.

– Ha csekket küldünk neki, megmutatjuk, hogy bankbetétünk van, – mondotta Lewisham, kinek bankszerű működése még elég új volt ahhoz, hogy büszkélkedjék vele. – Csekket küldünk neki. Az bizonyára teljesen megnyugtatja.

Este, miután a guineás csekket feladták, a kilátások még jobban megjavultak, mikor a Danks és Wimborne czégtől egy levél érkezett, rettenetes módon litografált jegyzék kiséretében. Az előjegyzések mind bennlakó állásokra vonatkoztak, melyek nyilvánvalóan nem feleltek meg Lewishamnak, mindamellett megérkezésük bátorító biztatást nyujtott arra, hogy a dolog megindult s hogy az ostromolt világnak vannak ingadozó és megdönthető védelmi pontjai. Azután, közbe-közbe átölelve Ethelt, előző évi jegyzeteinek ismétléséhez látott, minthogy a növénytannak legutóbb történt befejezése után, a haladottabb állattani tanfolyam, a Forbes-éremnek az utolsó próbája, volt kezdetét veendő. Ethel ezalatt legjobb kalapját hozta ki a másik szobából, hogy diszítésén némi átalakitásokat végezzen. A kis széken ült, mig Lewisham, jegyzeteit szétteregetve maga előtt, az asztalnál foglalt helyet.

Egyszerre, a mint Ethel búzavirágjainak rendezgetési kisérletei közül felpillantott, azt látta, hogy Lewisham már nem olvas, hanem merően az asztalterítő közepére bámul és kifejezhetetlen szomorúság honol a szemében. Ethel megfeledkezett a búzavirágjairól és az urára meredt.

– Fiacskám! – szólalt meg rövid szünet után.

Lewisham megrezzent és felpillantott.

– Nos?

– Miért néztél olyan nyomorúságosan?

– Nyomorúságosan néztem?

– Igen… és haragosan.

– Épen arra gondoltam, hogy szeretnék egy püspököt vagy más effélét olajban megfőzni.

– Miért?

– Miért?… Mert ők nagyon ismerik, a mi ellen prédikálnak: tudják, hogy sem nem ostobaság, sem pedig gonoszság, ha valaki nem hisz és ha nem hisz, nem is bántó másokra nézve; teljesen jól tudják, hogy valaki lehet olyan becsületes, mint a nap, derék és tisztességes, tisztességes minden tekintetben, ha nem hisz abban, a mit ők tanítanak. Tudják azt is, hogy az embernek a becsületébe vág, ha azt követelik tőle, hogy úgy tegyen, mintha hinne. Akármit is. És mégsem cselekszenek így. Azt hiszem, hogy részt követelnek mindenkinek a becsületéből. Ha valaki gazdag, nem alázzák meg, még ha nevet is a tanításukra. A csengő aranyat elfogadják az üzleti vállalatoktól és az egészségtelen házak jövedelméből. De ha valaki szegény és nem jelenti ki, hogy hiszi azt, a miben közülök is sokan alig hisznek, egy ujjukat sem mozdítanák meg, hogy segítsék az őket követő tömeg ostobaságával és tudatlanságával szemben. Ebben a mostoha-atyádnak meglehetősen igaza volt. Tudják, hogy mi történik körülöttük. Tudják, hogy ez hazugságot és szélhámoskodást jelent nagyon sok emberre nézve, de nem törődnek vele. Miért is törődnének? Nekik ez nagyon megfelel. Ha ők megromlottak, miért ne legyenek azzá mások is?

Lewisham, miután a püspököket állította bűnbakul a saját erkölcsi szépséghibájáért, hajlandó lett volna még a czipőjében levő szöget is az ő közreműködésüknek tulajdonítani.

Lewishamné megdöbbenve nézett rá. Megértette az urában duló vihart.

– Nem vagy talán – kérdezte és eltompította a hangját, – hitetlen?

Lewisham komoran intett a fejével.

– Te nem vagy az? – kérdezte.

– Nem, – mondta Lewishamné.

– De hiszen nem jársz templomba, nem…

– Nem járok, – felelte Ethel és még bizonyosabb hangon tette hozzá, – de azért nem vagyok hitetlen.

– Keresztény vagy?

– Azt hiszem, hogy igen.

– De a keresztény… Mit hiszel tulajdonképen?

– Hogy igazat kell mondani, jót kell cselekedni, nem szabad másoknak ártani és őket megsérteni és minden egyebet.

– Ez még nem kereszténység. Keresztény az, a ki hisz.

– Én ezt értem kereszténység alatt, – felelte Lewishamné.

– Ilyenformán mindenki keresztény, – jelentette ki Lewisham. – A jót mindnyájan jónak és a rosszat mindnyájan rossznak tartjuk.

– De nem mindnyájan cselekszünk is így, – mondta Lewishamné és megint a búzavirágokat vette a kezébe.

– Nem, – hagyta helyben Lewisham, kit kissé lehangolt a vitatkozásnak asszonyos módja. – Bizonyára nem cselekszünk így mindnyájan.

Egy pillanatig a feleségét nézte. – Ethel feje kissé félre volt hajolva, szemét pedig a búzavirágokra szegezve, – és lelkében különös felfedezések ébredeztek. Majdnem azon volt, hogy újra megszólaljon, de helyette ismét a jegyzeteibe merült.

Rövidesen az asztalterítő közepén dobolt a kezével.

*

Másnap Holderness Lukács úr megkapta az egy guineáról szóló csekket. Szerencsétlenségre a csekk keresztezve volt. Egy pillanatig elmélkedett, azután tintához és tollhoz nyúlt és Lewisham gondatlan egyesét ötösre javította ki és a le nem itatott írást maga elé tartotta, hogy megbirálja.

Karcsú, halavány, jó megjelenésű, hosszú fekete hajú embert ismerünk meg benne, szinte bántóan komor, félig egyházi szabású ruhában. Nagy gondossággal végezte a kijavítás munkáját. Azután a csekket átvitte a fűszereséhez. A fűszeres gyanakodva nézegette az utalványt.

– Váltsa be, – mondta Holderness Lukács úr, – ha a legkevésbbé is kételkedik. Váltsa be. Én nem tudom, hogy kicsoda-micsoda az illető. Tőlem akár szélhámos is lehet. Nem felelhetek érte. Mutassa be a csekket, majd elválik. Nekem addig ne fizesse ki. Én várhatok. Majd benézek egy-két nap mulva.

– Rendben volt, ugyebár? – kérdezte Holderness Lukács úr közömbös hangon két nap mulva.

– Teljesen, – mondta a fűszeres, megnövekedett tisztelettel és négy fontot, tizenhárom shillinget és hat pencet fizetett ki neki.

Holderness Lukács úr, miután beható érdeklődéssel szemlélte végig a fűszeres boltját, rögtön kedvet kapott és megvett egy doboz lazaczkonzervet. Azután kilépett a boltból, kezében tartva a megmaradt pénzt. Ruhájának zsebei ugyanis ócskák voltak és megbizhatatlanok. Utána a péknél friss kenyeret vásárolt.

Mihelyt kilépett az üzletből, hatalmas darab kenyeret tömött a szájába és eszegetve haladt tovább. A falat akkora volt, hogy rágcsáló szája a legfurcsább módon eltorzult. Erőlködve nyelte le, nyakát közben nehányszor kimeresztve. Bekanyarodott az Indd Street sarkán, a hol ujra nagyot harapott a kenyérből. Többé sem e regény olvasói, sem Lewishamék nem hallanak róla.