Mindezek után azonban a rózsás szerelmeskedés, az esküvő és az epithalamium nem egyebek a hajnalhasadásnál, melyet a sokkal hosszabb ideig tartó nappali világosságnak a fárasztó munkája követ. Bármennyire akarjuk is állandósítani ezeket a gyönyörű pillanatokat, elhalványodnak és irgalmatlanul elhagynak bennünket s nem is térnek vissza és nem is újulnak meg, csak az ostobák számára, az olcsó panorámák látószekrényeiben és a sötét és elhomályosított szobák utánzataiban. A mi korunkban legalább nem. A mi fiatal párunk is, mikor kiemelkedett a félhomálynak és a hajnali csillagoknak a légköréből, feje fölött komoran szürkének látta az eget és először látta meg egymást tisztán, hétköznapi megvilágításban.

Talán szebb tanuságot tenne Lewisham lelki világának finomságáról, ha fokozatos és méltóságteljes kihülésről, az elkedvetlenedés kis jeleinek önfeláldozó eltitkolásáról és a szentimentális légkör kedves megőrzéséről lehetne beszámolnunk s ha csak így tértek volna át a nappali világosságra. Fiatal párunk azonban nagyon nyers volt ehhez. Egymást megértésük hiányának első jeleit már megirtuk, de fárasztó és kellemetlen volna minden árnyalatában ismertetni a hangulat nyomról-nyomra való kiélesedését. Haragra lobbantak és szóvitákba is keveredtek ugyanis. Az állandóan kevesbedő tőkének és a jelentkezni nem akaró munka izgatott keresésének az aggodalma nehezedett rájuk. Ethelre nyomasztólag hatottak a barátságtalan környezetben magányosan töltött hosszú órák is. Teljesen jelentéktelen dolgokból nézeteltérések támadtak. Egy éjjel Lewisham mérhetetlen keserűségében álmatlanul feküdt, mert meggyőződött róla, hogy Ethel egy szemernyit se törődik az emberiség jóvoltával, sőt mi több, az ő szoczializmusát agyrémnek és ostobaságnak nevezte! Egy szombat délután kedvező kilátások között indultak sétára s felhevülten és haragosan, élesen feleselve és szaporán visszavagdosva tértek haza, – az Ethel kedvencz regényeinek társadalmi rajzaiból kifolyólag. Valami megmagyarázhatatlan oknál fogva Lewisham ezeket az olcsó regényeket kimondhatatlanul gyűlölte. Ezek a szóváltások a legtöbb esetben puszta czivódások voltak ugyan s az őket követő kölcsönös némaság és feszültség előbb vagy utóbb hallgatólagos vagy kifejezett kibékülésben végződött, de egyszer-kétszer a „kibékülés“ csak felszakította a behegedt sebet. A mellett mindig, minden egyes czivódásnak visszamaradt bizonyos nyoma, mely életük másik oldaláról egyre jobban tüntette el a romantikus színek megmaradt emlékeit.

Munka nem akadt és két jelentéktelen semmiséget leszámítva, egyiküknek jövedelme sem emelkedett hosszú öt hónapon keresztül. Egy ízben Lewisham tizenkét shillinget nyert egy pennys hetilapnak a pályázatán, három izben pedig számot sem tevő kis gépírási munka került egy poétától, a ki valószinüleg az Athenaeum hirdetését olvasta. A költőt Baynes Edwin Peaknak hívták s kézírása kuszált és formátlan volt. Néhány rövidebb költeményt küldött kis papirdarabokon azzal az utasítással, hogy mindegyikről „különböző stilusban, szépen leírva három másolatot“ kíván, de úgy, hogy „a lapok ne fémiratkapcsokkal, hanem a költemények hangulatának megfelelő szinű selyemfonallal legyenek összefűzve.“ Fiatal barátaink mindketten nagy gonddal igyekeztek megfelelni ezeknek az utasításoknak. Az egyik költemény czíme „A madarak éneke“ volt, a másiké „Felhőárnyak“, a harmadiké pedig „Eryngium“, de Lewisham úgy vélte, hogy összefoglalóan „Badarságok“ czímet lehetne nekik adni. Fizetség gyanánt, a postai szabályok áthágásával, a költő boríték alatt egy fél sovereignes aranyat küldött, kérve Ethelt, hogy a különbözetet tartsa meg jövő alkalmakra. Rövid idő mulva a költeményeknek erősen átdolgozott példányait a költő személyesen hozta el, mindegyiknek borítéklapján ezzel a talányszerű utasítással: „Ez a stílus megfelel, de ha lehetne, még inkább ebben a formában.“

Lewisham nem volt otthon, de Ethel személyesen nyitott ajtót és így a fedőlapra írt utasítás feleslegessé vált.

– Még egészen gyerek, – mondta Ethel, mikor a találkozásról beszámolt Lewishamnak, a ki érdeklődött iránta. Mindketten úgy érezték, hogy Baynes Edwin Peak fiatalsága valamit levont a munkaadás komolyságából.

Az esküvőtől a juniusi évzáró vizsgákig Lewisham nagyon furcsa kétlaki életet élt. Odahaza Ethel és gyötrő hajsza munkaalkalmak után, a szüntelen izgatottság Gadowné makacsul következetes rabló számlái miatt és más egyebek, melyeknek közepette úgy érezte, mintha rendkívüli módon megférfiasodott volna; de ezek a jelenségek a south-kensingtoni ifjúkorának a maradványaival váltakoztak, mintha ujdonsült férfiui minőségét olyan időközök szakították volna meg, melyek alatt csak fegyelmezetlen, a hozzá fűzött reményeket be nem váltó és üres fecsegésre egyre jobban hajlandó diáknak érezte magát. South-Kensingtonban őt a diákokat kötelességszerűen érdeklő tárgyak és eszmék foglalkoztatták, mig a chelseai kis szobácskákban, melyek nagyon fülledtek lettek, mikor a nyár beköszöntött s a hol Ethelnek egyre szaporodó pennys regényei kazallá növekedtek, külön adott helyzete jelentkezett igazi mivoltában s az eszmék a kézzelfogható valóságnak adtak helyet.

Homályosan felérzékelte, hogy különös és szűk az a világ, melyben férfiúvá érlelődött. Chafferyék voltak az egyedüli látogatók. Chaffery el szokott jönni, hogy megossza velük vacsorájukat és gazságai ellenére is, mindig szórakoztató fejtegetései s Lewisham tudományos képességei iránt kifejezett becsülése és irigysége révén hatott Lewishamra. A mint pedig az idő haladt, Lewisham mind több rokonszenvet érzett Chaffery elkeseredésével azok irányában, a kik a világot igazgatják. Szinte jól esett hallgatni, ha püspökökről és más hasonlókról beszélt. Kereken kimondta, a mit Lewisham szépen akart kifejezni. Chafferyné – homályos, fekete, ideges és rendetlen kis teremtés, – mindig sietve hagyta el a házat, mikor Lewisham hazajött. Azért szokott eljönni, mert Ethel, noha annak a hitének adott kifejezést, hogy „a szerelem mindent betölt“, a házas életet kissé komornak és magányosnak találta, mikor Lewisham távol volt. Sietve távozott, ha Lewisham megjött, mert Lewishamban a világgal folytatott küzdelem bizonyos ingerlékenységet fejlesztett ki. South-Kensingtonban senkinek sem beszélt a házasságáról, eleinte, mert drága titoknak tartotta, később egészen más okoknál fogva. Igy a két külön világ nem kapcsolódott egymásba. A két világ határát az iskolának kovácsolt vas kapuja határolta és választotta el élesen egymástól. Elérkezett azonban a nap, mikor Lewisham utólszor haladt át a kapun és ifjúkora örökre véget ért.

Az állattani tanfolyam záró vizsgáján, a mely a heti egy guinea jövedelemnek a végét jelentette, eléggé tisztában volt vele, hogy a dolga rosszul sült el. Az előző napi gyakorlati vizsga estéjén munkájában megkésett, feje kábult volt, a haja kuszált, a füle pedig ki volt vörösödve. Az utolsó perczig haragosan küzdve ült, hogy nyugalmat erőltessen magára és kiemelje egy földi giliszta nephridiumának a szőrözetes csatornáját. De szőrözetes csatornák nem szoktak megjelenni olyanoknak, a kik elkerülték a laboratóriumi gyakorlatot. Felkelt, átnyujtotta irását a haragvó, koravén tanársegédnek, a ki oly hizelgő módon üdvözölte őt nyolcz hónap előtt és végigment a termen a laboratórium ajtaja felé, a hol többi diáktársai csoportosultak.

Smithers hangosan beszélt a csavarodások megállapításáról és a nagyfülű fiú figyelmesen hallgatta.

– Na, itt van Lewisham!… Hogy sikerült neked Lewisham? – kérdezte Smithers, nem titkolva, hogy tisztában van azzal, a mit kérdezett.

– Botrányosan, – felelte Lewisham kurtán és tovább haladt.

– Nem lesz baj a doktorátusoddal? – érdeklődött hangosan Smithers.

Lewisham úgy tett, mintha nem hallotta volna.

Heydinger kisasszony kalapját kezében tartva várakozott és Lewisham kivörösödött szemét nézte. Lewisham el akart haladni mellette, de valami a leány arczán még izgatott kedélyállapotában is feltűnt neki. Megállt.

– Meg tudta kapni a nephridiumot? – kérdezte.

A leány tagadólag intett a fejével.

– Lemegy? – kérdezte Lewishamtól.

– Bizonyára, – felelte Lewisham, hangjával némileg utalva Smithers támadására.

Kinyitotta a folyosóról a lépcsőre nyíló üvegajtót. A lépcsőknek egy fordulóján hallgatva mentek le.

– Visszajön a jövő esztendőben is? – kérdezte Heydinger kisasszony.

– Nem, – felelte Lewisham. – Nem, ide nem jövök vissza. Soha.

Megint hallgattak egy ideig.

– Mit szándékozik csinálni? – kérdezte a leány.

– Nem tudom még. Valahol kell valami megélhetést keresnem. Az egész tanév alatt ez nyugtalanított.

– Azt gondoltam… – Hirtelen félbehagyta. – Nem megy megint vissza a nagybátyjához? – kérdezte.

– Nem. Londonban akarok maradni. Nem tudnék mindent itthagyni, hogy vidékre menjek. Különben is összekülönböztem a nagybátyámmal.

– Van valami terve?… Tanítás?

– Azt hiszem, tanítás. De nem vagyok bizonyos benne. A mi akad.

– Értem.

Ismét hallgatagon mentek lefelé egy darabig.

– Ön azonban, úgy hiszem, még visszajön? – kérdezte Lewisham.

– Megkisérlem a növénytant még egyszer, ha felvesznek… Az jut azonban az eszembe, hogy az ember gyakran hall egyes dolgokat. Mi az ön czíme?… Ha esetleg hallanék valamit.

Lewisham megállt a lépcsőn és gondolkozott.

– Tényleg, – mondotta, de nem tett úgy, mintha át akarná adni a czímét. A lépcső végén a leány ujból megkérdezte.

– Az az átkozott nephridium, – mondta Lewisham. – Mindent kivert a fejemből.

A Heydinger kisasszony kis noteszéből kitépett lapokon kicserélték egymás czímét. Mikor az iskola vaskerítésén kiléptek, a leány megszólalt:

– Én a Kensington-parkon át megyek.

Lewishamot a czímek kicserélése némileg idegessé tette és nem akarta hallani a burkolt felhívást.

– Én Chelsea felé megyek, – felelte.

A leány egy pillanatig habozott és zavartan nézett rá.

– Akkor Isten önnel, – mondta azután.

– Isten vele, – felelte Lewisham, kalapját megemelve.

Átment az Exhibition Roadon, kezében a megtömött fényes kézi táskával, mely most hasadásokkal volt tarkázva. Gondolatokba mélyedve haladt le a Cromwell Road sarkáig és jobbra fordult, úgy hogy a természetrajzi múzeum kertjén túl jól láthatta a gyakorlati tudományok iskolájának magasra emelkedő vörös oszlopát. Sajnálkozva tekintett vissza feléje.

Biztos tudatában volt, hogy az utolsó vizsgája nem sikerült. Tudta azt is, hogy a tudományos pályán a jövő bezárult előtte. Visszaemlékezett, hogy miként haladt annak idején ugyanezen az úton a nagy épület felé első ízben az életében és hogy milyen remények és elhatározások dagasztották, mikor közeledett feléje. A szakadatlan és kitérést nem ismerő munkának az álmai! Hová nem juthatott volna, ha meglett volna benne az eltökélt szándék, hogy ezt a czélt megvalósítsa?…

Ugyanebben a kertben ültek ő, Smithers és Parkson egy padon, egy megkövesedett fatörzs közvetlen szomszédságában és vitatkoztak a szoczializmusról, közvetlenül mielőtt ő azt az emlékezetes előadását megtartotta volna…

– Igen, – mondta csaknem fennhangon önmagának, – igen… mindez elmúlt. Mindennek vége.

Egyszerre a természetrajzi múzeum sarka eltakarta előle az elhagyott Alma Matert. Felsóhajtott és nekiindult a chelseai fülledt kis szobáknak és a meg nem hódított világnak.