A rózsák czélt tévesztettek!

Mikor Lewisham hazaérkezett Vigourstól, már majdnem hét óra volt. Dobogó szívvel lépett be a házba. Azt várta, hogy Ethelt lelkendezve találja, a mint a rózsáknak örül. De Ethel arcza halavány volt és fáradt. Lewisham annyira meglepődött, hogy ajkán elhalt az üdvözlés. Csalódott! Bement a nappali szobába, de nem látta a rózsákat. Ethel utána jött be és háttal fordulva feléje, kinézett az ablakon. A várakozás nagyon kínos volt…

Meg kellett kérdeznie, noha biztos volt a válaszban:

– Nem érkezett semmi?

Ethel ránézett:

– Mire gondolsz, hogy érkezett volna?

– Semmire.

Ethel megint kitekintett az ablakon.

– Nem, – mondta lassan, – semmi sem érkezett.

Lewisham szeretett volna valamit kigondolni, a mit mondhatna, hogy áthidalja a közöttük levő ürt, de képtelen volt valamit kieszelni. Várni kellett, mig a rózsák megérkeznek. Könyveit szedte elő és velük töltött majdnem egy órát a vacsoraidőig. A vacsora szertartásosan hideg ügy volt, túludvarias megjegyzésekkel fűszerezve. Elkedvetlenedés és kétségbeesés sötétítették el Lewisham lelkét. Haragudni kezdett mindenre, még Ethelre is. Érezte, hogy Ethel azt hiszi, hogy ő még haragszik s ezért haragudott. Megint előszedte a könyveit, Ethel pedig segített Gadowné cselédjének az elrakosgatásban, mikor zörgetést hallottak a külső ajtón.

– Végre itt van, – mondta magában Lewisham megkönnyebbülve és azon töprengett, hogy elvonuljon-e, vagy tanuja legyen a rózsák átvételének. Bántó volt a cseléd jelenléte. De egyszerre Chaffery hangját hallotta. Halk „átkozott!“ röppent el az ajkáról.

Az egyedüli, a mit tehetett volna most, ha a rózsák megérkeznének, az volt, hogy kisurran az előcsarnokba, ott átveszi őket és beviszi a hálószobába, az utóbbi és az előcsarnok közötti ajtón. Nem látszott ajánlatosnak, hogy Chaffery tanuja legyen egy érzelmes jelenetnek. Esetleg valami gúnyolódó fullánkot ereszthet meg, ami örökre megragad az emlékezetükben.

Lewisham megpróbálta éreztetni, hogy a látogatás nincsen kedvére. De Chaffery nagyon jó hangulatban volt és egész tuczat hideg üdvözlés ellenére is fel tudott volna melegedni. A nélkül, hogy megkinálták volna, helyet foglalt azon a széken, melyet szeretett.

Chaffery és Chafferyné előtt Lewishamék minden nézeteltérést, mely közöttük felmerült, hamis szivélyességgel szoktak eltakarni s így Chaffery, észre sem véve a válságos helyzetet, hamarosan szabadon csevegett. Két szivart vett elő.

– Parancsolja az egyiket? – kérdezte. – Nem? Micsoda szigorú elvek! Társaságban kellemesebb a dohányzás. Nos, szivjon ön is velem. Ma este nagyszerű hangulatban vagyok.

Gondosan levágta szivarjának a végét, szertartásosan meggyujtotta, megvárta, mig a gyujtónak a fája elég s teljes egy perczig hallgatott, hatalmas füstfodrokat fujva maga elé. Azután megint beszélni kezdett s szavait változatos és gazdag hanglejtéssel szinezte.

– A mi engemet illet, – mondotta, – én csak szórakoztam a szélhámossággal.

Mikor Lewisham nem felelt, kis szünet után folytatta:

– Háromféle ember van a világon, kedves barátom, háromféle és nem több, asszony pedig csak egyféle. Vannak boldog emberek, gazemberek és bolondok. A hibrideket nem számítom. A gazemberek és bolondok az én szememben nagyon közel állanak egymáshoz.

Ujból szünetet tartott.

– Lehet, – mondta Lewisham közömbösen és a kandalló mellől haragvó tekintetet vetett Chafferyre.

Chaffery ránézett.

– Én bölcseséget szoktam hirdetni. Ma este egészen különleges bölcseséget hirdetek. A legrégibb és legnemesebb termésemet ütöm csapra, mert – mint meglátja, – a mai egészen különleges alkalom. Ön pedig olyan szórakozott!

Lewisham feltekintett.

– Születésnap talán? – kérdezte.

– Majd meglátja… Az előbb arany-igazságokat mondtam a gazemberekről és bolondokról. Mindig meg voltam győződve róla, hogy a becsület feltétlenül szükséges, ha az ember azt akarja, hogy boldog legyen… Meglepi talán?

– Mindenesetre nehezen egyeztethető össze…

– Nem. Tudom. Mindent megmagyarázok. De előbb engedje, hogy a boldogságról beszéljek. Tekintse úgy, mintha a halálos ágyon feküdnék és ez volna az utolsó ajándékom… Legfontosabb a lelki integritás. Az ember vizsgáljon meg mindent és tartsa magát ahhoz, a mit becsületesnek ítél. Ne engedje, hogy a világ illuziókkal és meglepetésekkel áltassa. A természet tele van kegyetlen katasztrófákkal. Az ember fizikailag elkorcsosult majom, minden vágyát, minden ösztönét fékezni kell. Az üdvösség nem a dolgok természetében, hanem, a mennyiben üdvösségről egyáltalán szó lehet, az csak az ember természetében rejlik. Nézzen a szemükbe ezeknek a kegyetlen állításoknak… Remélem, hogy ide figyel?

– Folytassa, – mondta Lewisham, vitaegyleti érdeklődéssel a szóban forgó tétel iránt, megfeledkezve egy pillanatra a rózsákról.

– A gyerekkornak osztályrésze a nevelés és tanulás, az ifjuságé a becsvágy, az első férfikoré a szerelem… nem a vak szenvedély.

Chaffery nagyon ünnepélyes és meggyőző volt és sovány ujjával szinte aláhúzta ezt a pontot.

– Azután házasság, fiatalon és tisztességesen, utána gyermekek és kitartó, becsületes munka érettük és az államért, melyben élnek, önfeláldozó élet, naplementekor pedig jóleső elismerés, – ez a boldog élet. Biztos lehet, hogy ez a boldog élet, az az élet, melyet a természetes kiválasztás osztályrészül juttatott az embereknek, mióta az élet megkezdődött. Az ember így haladhat boldogan a bölcsőtől a sírig, legalább is tűrhető boldogsággal. Hogy pedig ezt megtehesse, ahhoz három dolog szükséges, egészséges test, egészséges lélek és egészséges akarat… Egészséges akarat.

Az ismétlés után Chaffery megint szünetet tartott.

– Másfajta boldogság nincsen… Ha az emberek mindnyájan bölcsek volnának, keresnék ezt az életet… Hírnév! gazdagság! művészet!… A vörösbőrű indiánok a holdkórosokat tisztelik, mi pedig ott tartunk még, hogy a holdkórosságnak enyhébb fajtáit tiszteljük. Én pedig azt mondom, hogy mindazok, a kik nem azt a boldog életet keresik, gazemberek és bolondok… A testileg nyomorék szegény ördögöket bizonyos tekintetben testileg bolondnak tartom.

– Igen, – mérlegelte Lewisham, – valószinüleg úgy van.

– A bolond nem tudja megtalálni a boldogságot, mert nincs elég esze hozzá, rosszul számít, csetlik-botlik, valami álszenteskedés, vagy üres beszéd magával ragadja őt; a fenyegetés megijeszti, a hiúság elámítja és vakságában tévútra lép. De a gazember, a ki nem bolond, eltéveszti az utat, noha világosan lát. Sok gazember bolond is egyúttal, a legtöbb az, de nem valamennyi. Magamról például tudom, hogy gazember vagyok, de nem bolond. Az én gazságomnak a lényege az, hogy hiányzik bennem az akarat, az arra való képesség, hogy a nagyobb boldogságot keressem. Az ilyen gazember visszariad a kitartástól. Az út egyenes, a kapu pedig szűk; a gazember nem képes rajta haladni, a bolond pedig nem tudja megtalálni.

Lewisham nem tudta végig figyelemmel kisérni, a mit Chaffery mondott, mert kivülről zaj hallatszott. Felkelt, de Ethel megelőzte. A mennyire csak tudta, megfékezte az izgatottságát és valósággal megkönnyebbült, mikor hallotta, hogy a külső ajtó bezáródik, Ethel pedig a folyosóra nyiló ajtón megy be a hálószobába. Ujból Chaffery felé fordult.

– Feltűnt-e már önnek, – kérdezte Chaffery, látszólag minden különös ok nélkül, – hogy az intellektuális meggyőződés egyáltalán nem mozgató erő?

– Hogyan? – kérdezte Lewisham. – Az intellektuális meggyőződés nem mozgató erő?… Valószinű…

– Ez az én esetem, – mondta Chaffery. – Ez bármelyik igazi gazembernek az esete. Mi nem vagyunk bolondok, mert ennek a tudatában vagyunk. Az egyik az országúton halad, szélben, keményen, kitartóan, valami rideg boldogság érzetével, mely megedzi őt; van azonban egy kellemes kis ösvény, buja virágok között, mint a költők szokták mondani, s a virágok között egy csapda az emberek számára…

Ethel belépett a két szoba közötti ajtón. Lewishamra pillantott, megállt egy másodperczre, a kosárfonatos székbe ült, mintha egy házi himzést venne a kezébe, mely az asztalon hevert, azután felkelt és megint bement a hálószobába.

Chaffery a szenvedély és minden dicsőség múló természetének fejtegetésére tért át. Ennek a beszédnek egész fejezeteit Lewisham nem is hallotta, annyira a rózsákra gondolt állandóan. Miért ment Ethel vissza a hálószobába? Lehetséges volt talán…?

E perczben Ethel visszatért, de úgy ült le, hogy nem láthatta az arczát.

– Ha valami felérhet az egészséges élettel, az csak a kaland lehet, – mondta Chaffery. – Minden kalandor imádkozzék azonban a korai halálért, mert a kalandor élet sebekkel jár, a sebekkel pedig betegség, már pedig a regényeket kivéve, a betegség megrongálja az idegrendszert. Az idegek tönkremennek. Hova jut akkor, kedves barátom?

– Pszt! Mi az? – kérdezte Lewisham.

Az utczai ajtón megint zörgetés hallatszott. Lewisham, nem törődve a ragyogó bölcsesség áradatával, egyszerre kisietett és bebocsájtott egy urat, ki Gadownét kereste, végigment az előcsarnokon és eltűnt a lefelé vezető lépcsőn. Mikor Lewisham visszatért, Chaffery már távozásra készen állt.

– Még tovább is beszélhetnék, – mondta, – de látom, hogy valami elvonja a figyelmét. Nem akarom zaklatni annak kutatásával, hogy mi az. Lesz még idő, mikor visszaemlékezik…

Többet nem mondott, de Lewisham vállára tette a kezét. Azt lehetett volna hinni, hogy megsértődött valamin.

Bármely más esetben Lewisham igyekezett volna kiengesztelni, ezúttal azonban nem mentegetőzött. Chaffery Ethelhez fordult és fürkésző szemekkel nézte egy pillanatig.

– Minden jót, – mondta, kezét nyujtva neki.

Az utczai lépcsőnél Chaffery ugyanazzal a különös tekintettel vizsgálta Lewishamot és úgy látszott, mintha valamit latolgatna magában.

– Minden jót, – mondta végül oly különös módon, hogy Lewisham egy pillanatig az ajtóban maradt és nézte mostoha apósának távolodó alakját. De rögtön azután ismét a rózsák jutottak az eszébe.

Mikor visszatért a nappali szobába, Ethelt tétlenül irógépe előtt ülve találta, a mint a billentyűkkel játszadozott. Mikor belépett, Ethel felkelt és a karosszékbe ülve egy regényt vett a kezébe, mely eltakarta az arczát. Lewisham kérdésekkel egészen telítve nézte őt. A kérdések azonban nem akartak az ajkára jönni. Végtelenül rosszkedvű volt és végtelenül haragudott a minősíthetetlen feketeruhás virágárus hölgyre. Órájára tekintett, majd ismét egy könyvet vett elő s úgy tett, mintha olvasna, de azon kapta rajta magát, hogy szemrehányásoktól zuhogó beszédet latolgat, mely másnap a virágüzletben fog elhangzani. Letette a könyvét, fekete kézitáskáját kereste, czél nélkül kinyitotta és becsukta. Lopva Ethelre nézett és úgy látta, hogy Ethel lopva őt nézi. Nem tudott azonban tisztába jönni feleségének az arczkifejezésével.

Nyugtalanságtól űzve átment a hálószobába és megkövülten állt meg, mintha vizsla lett volna.

A legteljesebb határozottsággal rózsaillatot érzett. Oly biztos volt benne, hogy kinyitotta az előcsarnokba szóló ajtót, abban a reményben, hogy ott találja a rejtelmes módon megérkezett dobozt. Az előcsarnokban azonban nyoma sem volt a rózsaillatnak.

Egyszerre közvetlenül a lába előtt valami talányszerű kis tárgyat pillantott meg és lehajolva egy sárga rózsaszirmot emelt fel. A szirmot kezében tartva, mozdulatlanul állt és módfelett csodálkozott. Némi rendetlenséget tapasztalt a toilette-asztal lelógó terítőjén, a mit pillanatnyi ösztönszerűséggel a rózsaszirommal hozott kapcsolatba.

Két lépéssel odaugrott, felrántotta a terítőt és mögötte! ott hevertek a rózsák összetörve!

Zihált, mint az az ember, a ki hirtelen hideg vizbe zuhan. A terítő szélét kezében tartva, mozdulatlanul állt.

A félig nyitott ajtóban Ethel jelent meg. Kifejezése egészen idegenszerű volt. Lewisham feleségének krétafehér arczára meredt.

– Ki tette ide a rózsáimat? – kérdezte.

Ethel tágra nyitotta a szemét. Arcza csodálkozást árult el.

– Ki tette ide a rózsáimat? – kérdezte ujból Lewisham.

– A te rózsáidat? – kiáltotta Ethel. – Hogyan! Hát te küldted a rózsákat?