Lewisham lehajolva állt, úgy nézett fel Ethelre és csak nagyon lassan értette meg, hogy mi rejtőzik a szavak alatt.

Azután sok minden világos lett előtte…

Mikor Ethel látta, hogy a megértés rajzolódik Lewisham arczára, rémült kiáltás hagyta el az ajkát. Lewishamhoz fordult és valamit mondani akart.

– Én… – kezdte, de megakadt. Csak a kezét csapta össze. – Oh!

Lewisham felegyenesedett és megállt vele szemben. A rózsás kosár közöttük hevert.

– Te azt hitted, hogy a rózsák mástól jöttek? – kérdezte Lewisham, belekapaszkodva a váratlan fordulatba.

Ethel a rózsákra nézett.

– Nem tudtam, – pihegte. – Kelepcze volt… Csakugyan… valóban te küldted?

– Te azt hitted, hogy más küldte? – kérdezte Lewisham.

– Igen… azt hittem.

– Kicsoda?

– Baynes.

– Az a gyerek!

– Igen… az a gyerek.

– Úgy!?

Lewisham körülnézett, mint az az ember, a ki a megfoghatatlannal került szembe.

– Azt akarod mondani, hogy a hátam mögött rászedtél azzal a fiatal úrral? – kérdezte.

Ethel ajka megmozdult, mintha mondani akart volna valamit, de nem talált szavakat.

Lewisham arcza egyre halványabb lett, mig végül a szinnek az utolsó nyoma is eltűnt róla. Kaczagott, majd összeszorította a fogát. Férj és feleség szótlanul nézték egymást.

– Ezt sohasem hittem volna, – mondta Lewisham halk hangon.

Az ágy szélére ült és dühös elégtétellel beletaposott az összetört rózsákba.

– Sohasem hittem volna, – ismételte és rugására a méltatlan sorsra jutott könnyű kosár a nyitott ajtón át a nappali szobába repült, vérvörös rózsaszirmokból egész utat hagyva maga után.

Vagy két perczig ültek ismét szótlanul s mikor Lewisham megszólalt, rekedt volt a hangja.

– Ide hallgass, – mondta a hangját élesítve. – Nem tudom, hogy azt hiszed-e, hogy én hajlandó leszek-e ezt eltűrni… én azonban mondhatom, hogy nem.

Ethelre nézett. Az asszony mereven ült előtte és nem tett kisérletet, hogy szembeszálljon a szerencsétlenséggel.

– Mikor azt mondom, hogy nem vagyok hajlandó ezt eltűrni, – magyarázta Lewisham, – nem gondolok perpatvarra, vagy más ilyenfélére. Az ember czivakodhatik, haragra gyulladhat miatta… az ilyesmi egészen más… és folytathatja azután, a hol abbanhagyta. De ez egészen más… Minden álom és illuzió oda van!… Gondold meg, hogy mit vesztettem én ezzel az átkozott házassággal. És most… Nem érted… nem akarod megérteni.

– Te sem, – mondta Ethel siránkozva, a nélkül, hogy feltekintett, vagy fáradtan lecsüngő kezét megmozdította volna. – Te sem érted meg…

– Kezdem már megérteni…

Lewisham csendben ült, mintha erőt gyüjtött volna.

– Egy év alatt, – mondta, – minden reményem, minden becsvágyam elveszett. Tudom, hogy haragos és ingerlékeny vagyok. Két igát kellett húznom. De… ezeket a rózsákat én vettem neked.

Ethel a rózsákra, majd Lewisham halavány arczára nézett s alig észrevehető mozdulatot tett feléje, de nyomban ismét visszasülyedt mozdulatlanságába.

– Csak egyet mondhatok. Rájöttem, hogy felületes vagy és nem tudod a dolgokat úgy nézni és átérezni, a hogy én nézem és átérzem őket. Ezen túltettem magamat. De azt hittem, hogy őszinte vagy…

– Őszinte vagyok! – kiáltotta Ethel.

– És azt hiszed… Eh!… az asztal alá dobtad a rózsáimat!

Ujabb baljóslatú hallgatás. Ethel megmozdult és a szeme elárulta, hogy azt keresi, hogy mit tegyen. A zsebkendőjét vette elő és száraz szemét kezdte dörzsölni, egyiket a másik után. Azután zokogni kezdett.

– Őszinte vagyok… épen olyan őszinte, mint te…

Lewisham egy pillanatra meghökkent. Azután rájött, hogy leghelyesebb, ha ezt az érvet nem is hallja meg.

– Eltűrtem volna… mindent eltűrtem volna, ha őszinte lettél volna, ha biztos lehettem volna benned. Bolond voltam, nagyon jól tudom, de elviseltem volna a munkám félbeszakítását, minden jövő reményem elvesztét, ha biztos lettem volna, hogy őszinte vagy. Nagyon… nagyon szerettelek.

Félbeszakította a beszédet. Észrevette, hogy a fellengzős hangnembe megy át. A haragban keresett menedéket.

– Te pedig megcsaltál engem! Hogy mennyi ideig és mennyire, azzal nem törődöm. Megcsaltál!… De tudd meg, – kezével hadonázni kezdett, – hogy nem vagyok annyira bolond, hogy ezt eltűrjem! Asszony engem így nem tehet bolonddá… akárki legyen is… A mi engemet illet, részemről vége mindennek. Vége mindennek. Férj és feleség vagyunk, de ha százszor férj és feleség vagyunk is, nem törődöm vele. Nem maradhatok együtt egy asszonynyal, a ki más férfitől fogad el virágokat…

– Én nem is tettem, – mondta Ethel.

Lewishamot dühroham fogta el. Felkapott egy csomó rózsát és remegve széttépte őket.

– Hát ez mi? – kérdezte. Ujját egy tövis megvérezte, a mint egyszer vérzett a kökény tüskéjétől.

– Én nem fogadtam el a virágokat, – mondta Ethel. – De nem tehettem róla, ha ideküldték őket.

– Ugy! – mondta Lewisham. – Mirevaló ez az érvelés és ez a tagadás? A rózsákat elfogadtad és a rózsák nálad vannak. Ravaszkodhattál, de elárultad magad. Az életünknek pedig és mindennek – kezével végigívelte Gadowné butorait, – vége van.

Ethelre nézett és keserű elégtétellel ismételte:

– Mindennek vége van.

Ethel Lewishamra nézett, de Lewisham arcza semmi szánalmat nem mutatott.

– Nem szándékozom tovább együtt élni veled, – mondta, hogy semmi kétség ne maradhasson. – A mi életünknek vége.

Ethel tekintete Lewisham arczáról az összetiport rózsákra tévedt és rájuk tapadt. Már nem zokogott, de arcza, a szemét kivéve, krétafehérre változott.

Lewisham más formában ismételte elhatározását.

– Elmegyek innét… Sohasem kellett volna megházasodnunk, – elmélkedett. – De ezt… ezt sohasem hittem volna!

– Én nem tudtam! – szakadt fel Ethelből a hang. – Én nem tudtam! Hogy segíthettem volna! Oh!

Kezét összekulcsolva, mozdulatlanul nézett Lewishamra és szeméből a kétségbeesés tükröződött.

Lewishamot nem lehetett megingatni roszindulatában.

– Semmit sem akarok tudni, – mondta válasz gyanánt Ethel néma könyörgésére. – Ez eldönt mindent. Ez itten! – Az összetört virágokra mutatott. – Semmi közöm ahhoz, hogy mi történt, vagy mi történhetett volna? Akárhogyan is… nem törődöm vele. Nagyon örvendek neki… Érted?… Ez eldöntött mindent… Minél előbb, annál jobb. Egy éjszakát sem töltök már veled. Átviszem a ládámat és a táskámat a másik szobába és csomagolok. Az éjszakát ott töltöm, egy széken alszom, vagy… gondolkozom. Holnap elintézem az ügyeket Gadownéval és megyek. Te pedig visszatérhetsz… a csalásokhoz.

Néhány pillanatra elhallgatott. Ethel még mindig halálos csendbe merült.

– Te akartad, most űzheted a csalást. Te akartad, mielőtt én közbeléptem volna. Emlékezel? A helyed még mindig szabad Lagunenál. Nem törődöm vele. Ismétlem, nem törődöm vele. Egyáltalán nem! Mehetsz a magad utján… én megyek az enyémen. Érted? Ennek az átkozott és hazug életnek pedig, melyben egyik se szereti a másikat, – most már nem szeretlek, vedd tudomásul és ne törődj velem, – véget vetünk és befejezzük. A házasságunk pedig, – azzal se törődöm már, – hazugságból és elhamarkodásból nem származhatik más, csak hazugság… Hazugság az egész, a hazugságoknak pedig véget kell érni. Ez a vége mindennek.

Elhatározó arczkifejezéssel felállt. Félrerúgta útjából az összetört rózsákat és az ágy alá nyúlt táskájáért. Ethel nem beszélt és nem moczczant meg, de figyelte a mozdulatait. Egy darabig a koffer megakadva ellenállt a rángatásnak s Lewisham szilárd elhatározását egy elfojtott káromkodással – „Gyere elő, te átkozott!“ – jelezte. Azután a táskát átlódította a nappali szobába és visszatért ládájáért. A másik szobában akart csomagolni.

Mikor minden személyes tulajdonát kivitte a hálószobából, a bevégzettség szinezetével csukta be. Az áthallatszó hangból, mely ezt követte, tudta, hogy Ethel az ágyra dobta magát s ez bősz elégtétellel töltötte el.

Egy ideig hallgatózva állt, azután rendszeresen csomagolni kezdett. Első haragja elpárolgott; nagyon jól érezte, hogy fájdalmas büntetést mért Ethelre s ez elégtételt szolgáltatott neki. Valami különös öröme tellett benne, hogy ez a váratlan kirobbanás véget vetett a bizonytalan feszültség hosszú és kinos időszakának. Feszülten leste az ajtó tulsó oldalán uralkodó csendet, nehány nagyon gyenge hangot hallott egymásután, összerakta a könyveit, kikefélte a ruháit és belefogott előkészületeinek határozott végrehajtásába.

Ez kilencz óra körül történt. Tizenegykor Lewisham még mindig dolgozott.

Hirtelen sötétség vette körül. Gadownénak az volt a szokása, hogy ebben az időpontban takarékosságból az egész gázt lezárta, ha csak nem voltak vendégei.

Lewisham gyufát keresett a szobában, de nem volt nála. Halkan szitkozódott. Erre az eshetőségre vett egy kis sárgaréz lámpát, a hálószobába pedig gyertyákat. Ethelnél égett is a gyertya, azt láthatta a fénylő sárga sávról, mely a két szoba közötti ajtó nyilásán beszűrődött. A kandalló felé indult, de eltévesztette az utat és bordáival belevágódott egy szék támlájába. Nagyobb óvatossággal haladt tovább Gadownénak egykor oly barátságos bútorai között.

A kandallón nem talált gyufát. Utjában a fiókos szekrény felé a saját kofferján bukott fel. Csendes düh-kitörés vett erőt rajta. Azután a kosárba botlott, melyben a rózsák érkeztek. A fiókos szekrényen szintén nem tudott gyufát találni.

Ethelnél a hálószobában bizonyára van gyufa, de ez a gondolat teljességgel lehetetlennek tűnt fel. Ethelhez kellett volna ugyanis fordulnia, a ki néhanapján el szokta tulajdonítani a gyufákat… Nem tehetett mást, mint hogy abbahagyja a csomagolást. A másik szobából egy hang sem hallatszott.

Elhatározta, hogy a karosszékbe ül és aludni próbál. Nagyon óvatosan a székhez húzódott és beleült. Rövid ideig tartó hallgatódzás után lehunyta a szemét és az alváshoz helyezkedett el.

A másnapi tervein kezdett gondolkozni. Elképzelte a jelenetet Gadownéval és magát, a mint újból diáklakást keres. Fontolgatta, hogy melyik irányban találhat leginkább megfelelő lakást. Az esetleges kellemetlenségek lakáskeresés közben óriásiaknak tűntek fel. Ezek a kisebb kellemetlenségek nagyon felizgatták. Azon töprengett, hogy vajjon Ethel is csomagol-e. Ugyan mit is csinálhat Ethel? Hallgatódzott, de semmit sem hallott. Ethelnél csend honolt. Teljes csend volt nála! De mit is csinálhat tulajdonképen? Ez a kérdés egészen elfeledtette vele a másnapi kellemetlenségeket. Nagyon óvatosan felállt és hallgatózott. Azután türelmetlenül megint leült. A teljes csend által felkeltett kiváncsiságát azzal próbálta elűzni, hogy mégegyszer átgondolta a rajta megesett méltánytalanságok történetét.

Nehéznek találta azonban, hogy ezt a tárgyat megrögzítse elméjében, mert visszaemlékezései nagyon szabadon röpködtek. De nem a vele történt méltánytalanságok voltak azok, a mire visszaemlékezett. Az a képtelen gondolat nyugtalanította, hogy megint igazságtalan volt Ethellel szemben és meggondolatlanul és rosszakaratúan viselkedett. Valósággal erőlködött, hogy féltékenységének első rohamát ujból felidézze, de hiába. Ethelnek az a megjegyzése, hogy épen olyan őszinte volt, mint ő, makacsul foglalkoztatta az elméjét. Felmerült valami benne, a mi nyugtalanította Ethel jövendő sorsa miatt, ha elhagyja őt. Mit is csinál tulajdonképen majd Ethel? Tudta nagyon jól, hogy Ethel egyénisége mennyire az övére támaszkodott. Nagy Isten! Mi történik majd vele?

Némi erőlködéssel Baynes képét idézte fel az agyában. Ez ismét visszasegítette a keményebb álláspontra. Akármi történik is Ethellel, megérdemelte. Mindenesetre megérdemelte!

Utána azonban megint kisiklott és visszasiklott a reggeli sajnálkozásra és szemrehányásokra. Úgy kapaszkodott Baynesba, mint a vízbefuló ember a kötélbe s így a felszínen tudta tartani magát. Egy ideig Baynesra gondolt. Sohasem látta a poétát s így képzelete szabadon működhetett. Becsülete tragikus megbosszulásánál kétségbeejtő akadálynak tűnt fel, hogy Baynes még valóságos gyerek, esetleg még nála is fiatalabb!

A kérdés, hogy mi történik Ethellel, megint az előtérbe nyomult. Harczba keveredett az esetleges lehetőségekkel. De nem!… ez nem az ő dolga… ez tisztán Ethelnek az ügye!

Az út, a melyre rálépett, kérlelhetetlenül ragadta őt magával, haragjának teljes elpárolgása felé. Megkisérlette, hogy visszatartsa önmagát.

– Ha ezt megbocsájtom, – mondta magában, – akár mindent megbocsájthatok. Vannak dolgok, melyeket nem szabad eltűrni.

Ehhez a szemponthoz igyekezett tartani magát és képzeletét hivta segítségül, hogy mi az, a mit neki nem szabad eltűrni. Homályosan érezni kezdte, hogy mennyi minden volt nála puszta feltételezés… Mindenesetre azonban Ethel flirtelt!… Ellenállni igyekezett önnön igazságérzete felébredésének, mintha az ki nem mondható és szégyenletes meghunyászkodás volna. Helyette Ethelt és Baynest próbálta együtt elképzelni.

Elhatározta, hogy elalszik.

A fáradtság azonban ébren tartotta. Számolni kezdett. Hogy a gondolatait Ethelről elterelje, az elemek atomsulyát igyekezett önmagában felidézni…

Borzongás futott végig rajta s kénytelen volt megállapítani, hogy fázik és gubbaszkodva ül egy kényelmetlen lószőrös széken. Pillanatra elszunnyadt. Azután megint az ajtó közötti sárga fénysávot nézte. A sáv még ott volt, de rezegni látszott. Ebből arra következtetett, hogy a gyertya lángja lobog. Nem tudta azonban a teljes csendet megmagyarázni.

Mitől kezdett azonban félni egyszerre?

Hosszú ideig ült és valami neszt igyekezett hallani; fejét valósággal előre nyújtotta a sötétségbe…

Az a groteszk érzése támadt, hogy mindez már hosszú idővel ezelőtt történt. Ezt a képzetet elűzte magától. Azután azzal az észszerűtlen meggyőződéssel küzködött, hogy valami meg nem másítható dolog történt… De mire magyarázza ezt a tökéletes csendet?

Valami el nem viselhető veszedelemnek az előérzete nehezedett rája.

Hirtelen felállt és nagyon lassan, végtelenül ügyelve, hogy zajt ne üssön, az ajtóhoz lopódzott. Fülét a sárga csík mellé tartva hallgatódzott.

Semmit sem hallott, még egy alvónak a szabályos lélekzését sem.

Észrevette, hogy az ajtó nincsen becsukva, hanem kissé nyitva van. Nagyon óvatosan tolt egyet a belső ajtószárnyon és zajtalanul kinyitotta. Ethel még mindig nem adott életjelt magáról. Még jobban kinyitotta az ajtót és belépett a szobába. A gyertya tövig leégett és már csak tartójában vetett lobbokat. Ethel félig felöltözve az ágyon feküdt és kezében, arczához közel egy rózsát szorongatott.

Lewisham szemét rája szegezve megállt és félt, hogy megmozduljon. Feszülten hallgatott és arcza egészen fehér volt. Még most sem hallotta Ethel lélekzését.

Egyébként úgy látszott, hogy minden rendben van. Ethel alszik. Ő majd kisurran, mielőtt Ethel felébred. Ha ugyanis megpillantaná…

Megint Ethelre nézett. Valami volt az asszony arczkifejezésében…

Közelebb ment hozzá, nem törődve a zajjal, a mit okoz. Föléje hajolt. Még mindig úgy tűnt fel, mintha nem lélekzenék.

Látta, hogy Ethelnek a szemhéjjai nedvesek és arcza alatt a párna is nedves. Az asszonynak fehér, könnytől áztatott arcza sebző fájdalmat okozott…

A kép elviselhetetlen szánalmat ébresztett benne. Mindent elfelejtett azonkívül, hogy Ethelt mivel és hogyan bántotta a nap folyamán. E perczben az asszony megmozdult és ajka alig hallhatóan valami beczéző nevet rebegett, melyet ő adott Lewishamnak.

Lewisham egyszerre elfelejtette, hogy el akart távozni örökre. Mást nem érzett, csak végtelen örömet, hogy Ethel megmozdult és megszólalt. Féltékenysége szertefoszlott. Térdére esett.

– Drágám, – suttogta, – nincs semmi bajod?… Nem hallottam a lélekzésedet… Nem hallottam a lélekzésedet.

Ethel megrezzent és felébredt.

– A másik szobában voltam, – mondta Lewisham megindulástól remegő hangon. – Olyan csend volt nálad… Féltem… nem tudtam, hogy mi történt veled. Ethel… drága Ethel. Nincs semmi bajod?

Ethel hirtelen felült és Lewisham arczát vizsgálta.

– Hát mondhatom? – nyögdécselt. – Mondhatom? Semmi. Nincs semmi bajom… Nem akartál meghallgatni. Nem hallgattál meg. Nem volt szép tőled, hogy mielőtt meghallgattál volna…

Lewisham kitárta a karját.

– Drágám, – mondta, – tudom, hogy semmi sem történt. Tudom… tudom.

Az asszony zokogástól megszaggatott mondatokban beszélt.

– Olyan egyszerű volt… Baynes… volt valami a modorában… Tudtam, hogy ostoba lehet… De én csak segíteni akartam neked.

Hirtelen megállt. Egy pillanatra valami szóval ki nem fejezhető érzés villant meg benne, mintha czikázó fény lett volna. Röppenő gondolat volt, „ostobaság“, vagy olyasféle, megijedés, visszahúzódás. Meg akarta volna mondani, de nem tudta, hogy miként. Nem tudta azonban megtenni. Habozott. Magába fojtotta, a nélkül, hogy kimondta volna.

– Azután, azt hittem, – folytatta, – hogy ő küldte a rózsákat és megijedtem… Féltem.

– Drágám, – mondta Lewisham, – kegyetlen voltam hozzád. Igazságtalan voltam… Értem… Mindent értek. Bocsáss meg… Egyetlenem, bocsáss meg nekem.

– Ugy szerettem volna valamit tenni éretted. Az volt minden, a mit tehettem… az a kevés pénz. Te pedig haragos voltál. Azt hittem, hogy már nem szeretsz, mert nem értem a te munkádat… Azután Heydinger kisasszony… hidd el, nagyon keserves volt nekem.

– Drágám, – mondta Lewisham, – hidd el, hogy még a kisujjamnak sincs semmi köze Heydinger kisasszonyhoz.

– Tudom, hogy én akadályozlak a munkádban. De ha segítesz, dolgozni, tanulni fogok én is. Mindent megteszek, a mit csak meg tudok érteni.

– Drágám, – suttogta Lewisham, – drágám…

– Mindent megteszek éretted…

– Drágám, – fogadkozott Lewisham, – tudom, hogy durva voltam. Többé nem történik meg. Többé nem ismétlődik.

Hirtelen átkarolta a feleségét és csókokkal halmozta el.

– Tudom, hogy ostoba vagyok, – mondotta Ethel.

– Nem vagy az. Én voltam ostoba. Én voltam szivtelen és esztelen. Egész nap… Már beláttam. Senkit és semmit nem szeretek, csak téged. Ha az enyém vagy, semmivel se törődöm… Csak heveskedtem és igazságtalan voltam. A szegénység és a gyötrő munka okozta… Drágám, nekünk össze kell tartanunk. Egész nap… olyan borzasztó volt.

Megállt. Egymáshoz símultak.

– Szeretlek, – mondta hirtelen Ethel és átkarolta Lewishamot. – Nagyon… nagyon szeretlek.

Lewisham még jobban hozzá simult.

Megcsókolta Ethel nyakát. Ethel egészen magához szorította őt.

Az ajkuk találkozott.

A kialvó gyertya még egy nagyot lobbant, megvillant és hirtelen elaludt. A levegő nehéz volt a rózsák illatától…