Kedden délután Lewisham öt órakor jött haza Vigourstól, – félhatkor a walham greeni iskolába kellett mennie, – s odahaza Chafferynét és Ethelt könnyek között találta. Ki volt merülve és egy kis tea nagyon jól esett volna neki, de az ujdonságok, melyeket számára tartogattak, kiverték a teát a fejéből.

– Elment, – mondta Ethel.

– Kicsoda?… Hogyan! Csak nem Chaffery?

Chafferyné, aggódóan lesve Lewisham viselkedését, igenlően bólintott könnyekkel áztatott zsebkendője fölött.

Apránként Lewisham megértette a történtek lényegét és káromkodáshoz közel, remegett. Ethel egy levelet adott át neki.

Lewisham egy pillanatig kezében tartotta a levelet és az eset részleteiről kérdezősködött. Chafferyné a levelet nyolcz napig járó órájának a szekrényében találta, mikor az órát fel akarta húzni. Chaffery, úgy látszik, nem volt otthon szombat éjszaka óta. A levél, – okosnak látszani akaró, terjengős írás, stílusában sokkal gyengébb Chaffery beszédjénél, – nyitva volt és Lewishamhoz volt czímezve. Néhány órával Chafferynek utolsó látogatása előtt íródott, úgy hogy akkori beszélgetése utólag pót-végrendelet félének látszott.

„Lagune páratlan ostobasága elüldöz engem ebből az országból, – olvasta Lewisham. – Végezetül botrány lett volna belőle, olyan botrány, melybe a törvény is beleavatkozhatik. Aggódom. Eltávozom. Elpárolgok. Megszakítom az eddigi kapcsolatokat. Felfrissítő eszmecseréink hiányozni fognak ugyan. Ön megismert engem és ön előtt feltárhattam a lelkemet. Sajnálom azt is, hogy el kell hagynom Ethelt, de hála Istennek, ő már önre támaszkodhatik. Sőt mindketten önre támaszkodhatnak, noha a „mindketten“ újszerű dolognak tünhetik fel ön előtt.“

Lewisham dörmögött, az első oldalról a harmadikra tért át, – érezte, hogy mindketten várakozva rája függesztik a tekintetüket, – és gyakorlati érzéket fedezett fel Chafferyban.

„A claphami házban csak nagyon kevés könnyű és hordozható tárgy van, a mi megmenekült volna az én sajnálatos könnyelműségem elől, de maradt még egy-két darab, a vasveretes szekrény, a törött lábú iróasztal és a nagy légszivattyú, a mely feltétlenül elzálogosítható, a mennyiben módját tudja ejteni, hogy őket egy zálogházba eljuttassa. Önben több az akaraterő, mint bennem, nekem ugyanis sohasem sikerült, hogy ezeket az átkozott bútordarabokat lejuttassam a lépcsőn. A vasveretes szekrény az enyém volt, mielőtt az ön anyósát elvettem volna s így nem mondhatják, hogy egészen közönyös voltam a hozzátartozóim jövője iránt s hogy nem éreztem bizonyos ellenérték nyujtásának a szükségességét. Ne itéljen el nagyon szigorúan…“

Lewisham gyorsan fordított, a nélkül, hogy ezt az oldalt végig olvasta volna.

„A claphami élettől – hangzott tovább a levél, – már undorodtam egy idő óta és az igazat megvallva, az önök serkedező fiatal boldogságának a látása, – szép volt a küzdelmük a világ ellen is, – az elmúlt éveimre emlékeztetett. Hogy őszinte legyek az önbirálatban, az új női tipus érdekel engem s úgy érzem, hogy még élhetem a saját életemet. Milyen szép mondás: a saját életét élni! megvetést tanusítva az erkölcsi plágiumok iránt. Nem Imitatio Christi, az igaz… Vágyódom új emberek, új városok után… Tudom, hogy későn kezdtem meg a saját életemet élni, nemsokára a szakállam már megszürkül, de jobb későn, mint soha. Elvégre még azután is, megfesthetem a szakállamat…“

„Közölnöm kell még egyes dolgokat, csak nagyjából érintve őket, melyek mindenesetre meg fogják lepni Lagunet. – Lewisham érdeklődése fokozódott. – Csodálkozom ezen az emberen, a ki éhesen szaglászott csodák után, a leghihetetlenebb csodák közepette. Mit mondjak ennek az embernek a természetéről, a kinek ostoba lénye, – következetlen, esztelen, mérhetetlenül zavaros, – kínzó szellemek után vágyódott, melyek közelebb állanak hozzá, mint a lélekzete és jobban össze vannak nőve vele, mint a keze és lába. Vajjon mi kellene ahhoz, hogy kétségei támadjanak a kínzó szellemekben? Csodálkoznom kell, hogy az egyáltalán nem puszta lelki tünemények nem keltették fel a kutatók figyelmét és hogy valamelyik lelki jelenségeket vizsgáló társaság a nyilvánvaló érzékcsalódások és agyrémek hirére nem vette üldözőbe Lagunet kétkedő kérdéseivel. Gondoljon csak a házára Chelseaban és képzelje bele a lakóját. Lehet, hogy azok a priori úgy okoskodhattak, hogy ilyen üres, hóbortos, fecsegő fráter csak valami hiszterikus képzelődésnek lehet a beteges szüleménye. Hiszi ön valóban egy olyan lénynek a létezését, mint Lagune? Én magam részéről a lehető legnagyobb mértékben kételkedem benne. Szerencsére a bankárja nálam sokkal hiszékenyebb természetű… Minderről egyébként Lagune valószinüleg nemsokára bővebben fogja önt tájékoztatni…“

Lewisham nem olvasott tovább.

– Azt hiszem, hogy nagyon okosnak képzelte magát, mikor ezt az értelmetlenséget megírta, – mondta Lewisham kesernyésen és a papirlapokat ferdén az asztalra hajította. – Az egyszerű tény az, hogy vagy lopott, vagy okmányt hamisított, vagy más egyebet és utána megugrott.

Szünet állt be.

– Mi lesz az anyámmal? – kérdezte azután Ethel.

– Mindnyájan egy csónakban utazunk, – felelte képletesen Lewisham.

– Többé egy emberi lénynek sem akarok a terhére lenni, – mondta Chafferyné.

– Akárhogyan van is azonban Ethel, – mondta Lewisham hirtelen leülve, – egy emberi lény számára gondoskodhatnál teáról. – Ujjával dobolni kezdett az asztalon. – Háromnegyed hétkor Walham Greenbe kell mennem.

– Mindnyájan egy csónakban utazunk, – ismételte némi szünet múlva, állandóan az asztalon dobolva. A különös körülmény, hogy mindnyájan egy csónakban utaznak, nagyon elfoglalta. Micsoda különleges tehetsége van neki a felelősség elvállalására! Hirtelen feltekintett és meglátta, hogy Chafferyné szomorú kérdésekkel teli könnyes szemét Ethelre szegezi. Zavara nyomban szánalomra változott. – Minden rendben van, anyus, – mondotta. – Nem követek el meggondolatlanságot. Nem hagyom el magát.

– Ah! – szólalt meg Chafferyné megkönnyebbülten. – Biztos voltam benne. – Ethel Lewisham mellett termett és megcsókolta.

Lewisham úgy érezte, hogy általános ölelkezés veszedelmének van kitéve.

– Szeretném, ha megkaphatnám a teámat, – mondotta. Miközben a teáját itta, Chafferynét kérdezgette és az új helyzetet igyekezett megvizsgálni.

De mikor tiz órakor kimelegedve és kifáradva hazatért Walham Greenből, még mindig a helyzet vizsgálatánál tartott. Akárhogyan nézte is az ügyet, csak bizonytalan eshetőségek és feleletre váró fehér felületek voltak előtte s ez zavarba ejtette őt.

Tudta, hogy a vacsora csak véget nem érő „megbeszélésnek“ lesz a bevezetése s tényleg csak két óra tájban került az ágyba. De mindenesetre ennyi idő alatt bizonyos tennivalókban legalább meg tudtak állapodni. Chafferyné hosszú szerződéssel volt a claphami házhoz kötve s így nekik is oda kellett költözni.

A földszint és az első emelet bútorzatlanul ki volt adva s ezeknek a bére nagyjából fedezte a házbért. Chafferyék a souterraint és a második emeletet használták. A második emeleten volt még egy hálószoba, a melyet az első emeleti lakók használtak, azt ő és Ethel foglalhatják el s ebbe a szobába még egy régi asztalkát is beállíthatnak olyan dolgai számára, melyeket otthon kell elvégezni. Ethel irógépét a souterrain ebédlőben helyezheti el. Chafferynének és Ethelnek kell végezni a konyhai és házi dolgokat, mihelyt pedig lehet, minthogy az albérlet-rendszer nem fért össze Lewishamnak hivatásával járó büszkeségével, igyekeznek megszabadulni a bérlettől, mely őket leköti és valami kisebb és kevésbbé költséges külvárosi lakást vesznek ki. Ha ezt úgy hajtják végre, hogy semmiféle czímet nem hagynak vissza, nem kell tartaniok többé a tékozló Chaffery visszatérésétől.

Chafferynének sürűn hangoztatott és fellengzős elismerése Lewisham jósága fölött csak részben enyhítette Lewishamnak filozofikus keserűségre irányuló hajlandóságát. A gyakorlati kérdéseket pedig gyakori kitérések szakították félbe, Chafferyt illetőleg, hogy mit követhetett el, hova mehetett és hogy esetleg nem talál-e visszatérni.

Mikor végre Chafferyné hevesen és könnyek között összecsókolva és megdicsérve mindkettőjüket, – „jó és drága gyermekek“, mondotta nekik, – eltávozott, Lewishamék visszatértek a nappali szobájukba. Lewishamné arczocskája boldogságtól ragyogott.

– Igazi kincs vagy, – mondotta és jutalom gyanánt a karját tárta ki Lewisham felé. – Tudtam már, de ma este még jobban megszerettelek. Drágám! drágám!

Másnap Lewisham sokkal jobban el volt foglalva, semhogy Lagune-nal érintkezhetett volna, következő reggel azonban felkereste a lelki jelenségek kutatóját, ki a Hesperus korrekturáinak az átnézésével volt elfoglalva. Mindazonáltal barátságosan fogadta a fiatal embert, abban a feltevésben, hogy a már régen kilátásba helyezett kérdések birták az eljövetelre. Nyilvánvalóan semmit sem tudott Lewisham házasságáról. Lewisham az ügyét némileg nyersen adta elő.

– Chaffery az elmult szombaton járt itt, – mondta Lagune. – Ön mindig bizonyos gyanút táplált irányában. Van valami alapja?

– Leghelyesebb, ha ezt elolvassa, – mondta Lewisham, gúnyos mosolyát elnyomva s átadta Lagunenak Chaffery levelét.

Időről-időre a kis emberkét nézte, hogy a levélnek a személyére vonatkozó részéhez ért-e már, többi idejét pedig azzal töltötte, hogy az irigylésreméltó dolgozószobai berendezést vegye szemügyre. Bizonyos, hogy annak a nagyfülű fiúnak is ilyenforma lehet a berendezése.

Mikor Lagune a saját személyét jellemző részhez ért, a legfurcsább módon fújt egyet, de más jelet nem adott.

– A bankárjaim! – mondta végre.

Csodálkozástól tágra nyilt szemében túlzott nyájassággal nézett Lewishamra.

– Mit gondol az esetről? – kérdezte. – Megbolondult Chaffery talán? Legutóbb nehány kisérletet hajtottunk végre, mely nagy szellemi túlfeszültséggel járt. Ő, én és egy hölgy. Hipnotikus…

– Én a csekk-füzetemet nézném meg az ön helyében.

Lagune nehány kulcsot szedett elő és megkereste a csekk-füzetét. Végigfutotta az ellenőrző lapokat.

– Úgy látom, itt nincs semmi baj és átadta a füzetet Lewishamnak.

– Hm, – mondta Lewisham. Azt hiszem, itt… Rendben van ez?

Visszaadta a füzetet Lagunenak, egy olyan helyen felnyitva, a hol a csekk az ellenőrző lappal együtt ki volt vágva. Lagune kezével végigsimította a homlokát és zavartan nézett maga elé.

– Nem értem, – mondotta.

Lewisham még sohasem hallott hipnotikus utószuggeszcziókról és hitetlenül állott.

– Nem érti? – kérdezte. – Micsoda értelmetlenség!

– Nem értem, – ismételte Lagune.

Néhány másodperczig Lewisham másra sem volt képes, minthogy ostoba módon a kérdését ismételje. Azután rácsapott a másik oldal ellenőrző szelvényére.

– Hát nézzen ide! Látja ezt az ellenőrző szelvényt?

– Természetesen, – felelte Lagune.

– El tudja olvasni ezt a számot?

– Ötezerkétszázhetvenkilencz.

– Helyes… És ezt a másikat?

– Ötezerkétszáznyolczvanegy.

– Ugy van… Hol van az ötezerkétszáznyolczvanas?,

Látszott, hogy Lagune kényelmetlenül kezdi érezni magát.

– Biztos, hogy ő nem… – mondotta. – Ön azt olvassa ki, hogy a csekk, az ellenőrző szelvény, a melyet én nem tudok meglátni…?

– Hiányzik, – mondta Lewisham kitörő haraggal.

– Az bizonyos, – mondta Lagune és arczán a kényelmetlen kifejezés erősödött. – Nincs kifogása, ha behivom a szobalányomat, hogy meggyőződjem…?

Lewishamnak nem volt kifogása és ugyanaz a leány, a ki szellemidézés alkalmával bebocsájtotta őt, megjelent. Mikor bizonyságát szolgáltatta a jelenlétének, megint távozott. Mikor a Lagune háta mögötti ajtón elhagyta a szobát, tekintete a Lewishaméval találkozott. Felhúzta a szemöldökét, lebiggyesztette az ajkát és sokatmondó kifejezéssel mérte végig Lagunet.

– Félek, – mondta Lagune, – hogy gyalázatosan bántak velem. Chafferynak kétségtelenül van érzékfeletti tehetsége… kétségtelenül, de attól félek… nagyon félek, hogy a kisérlet által neki nyujtott alkalommal visszaélt. Mindez… és a sértései… nagyon érzékenyen érintenek.

Többet nem mondott. Lewisham felállt.

– Lesz megint szerencsém önhöz? – kérdezte Lagune teljes udvariassággal.

Lewisham csodálkozással tapasztalta, hogy szánakozik rajta.

– Rendkivüli adományokkal felruházott ember volt, – mondta Lagune. Teljesen megbiztam benne… Utóbbi időben meglehetősen nagy egyenleg állt javamra a bankban. Hogy miként tudhatta meg, képtelen vagyok megmagyarázni, ha csak fel nem tételezem, hogy ez a rendkívüli tehetségének a segítségével történt.

Mikor Lewisham újból felkereste Lagunet, értesült Chaffery gonosztettének a részleteiről és arról a kiegészítő körülményről, hogy a „hölgy“ is eltűnt.

– Mindenesetre szerencsés körülmény, – jegyezte meg önző módon. – Akkor valószinű, hogy Chaffery nem kerül vissza.

Egy pillanatig a „hölgyet“ igyekezett elképzelni. Sokkal erősebben, mint bármikor azelőtt, érezte élettapasztalatának szűk terjedelmét és képzeletének korlátoltságát… Tehát a szürke hajú és csonka becsületű embereknek is vannak érzelmeik. Talán még izzanak is!… Visszatért a tényekre. Chaffery hipnotizált állapotban rábirta Lagunet, hogy egy üres csekkre irja rá az autogrammját.

– A különös az, – magyarázta Lagune, – hogy esetleg még a törvény előtt sem lehet felelősségre vonni. A törvény oly kevéssé méltatja figyelemre a hipnózist és a csekket kétségtelenül én írtam alá.

A kis emberke, károsodása daczára is, megint egészen jókedvű volt, egy sajátságos mellékkörülmény következtében.

– Ön állíthatja, hogy a körülmények összetalálkozása, – mondotta, – nevezheti véletlennek, de én inkább más magyarázatot vagyok hajlandó keresni. Képzelje el. A folyószámlám egyenlege titok köztem és bankárjaim között. Tőlem nem tudhatta meg, mert én magam sem tudtam… hónapok óta bele se néztem a számlakönyvembe. Ő pedig mindent felvett egy csekken, még az utolsó tizenhét shillinget és hat pencet is, noha az egész összeg meghaladta az ötszáz fontot.

Valósággal diadalmaskodni látszott, mikor ezt kivágta.

– Még a tizenhét shillinget és hat pencet is, – ismételte. – Nos, mit szól ehhez? Adhat olyan materialisztikus magyarázatot, mely mindent megmagyaráz? Bizonyára nem. Én sem tudok.

– Azt hiszem, hogy én tudok, – mondta Lewisham.

– Halljuk… és pedig?

Lewisham az íróasztalnak egyik kis fiókjára mutatott.

– Nem gondolja talán, – kis derültség czikázott át az agyán, – hogy tolvajkulcsa is lehetett neki?

Lagune képe mulatságos formában jelent meg Lewisham előtt, mikor visszatért Claphamba. De bizonyos idő mulva mulatságos hangulata elpárolgott. Elcsüggedt arra a különös tényre, hogy Chaffery az apósa, Chafferyné az anyósa s hogy ezek ketten Ethellel együtt alkotják a családját, nemzetségét, a barátságtalan, csúf ház a claphami domboldalon pedig az otthona. Otthona! Életpályájának kiindulási pontja szempontjából mindezekkel a dolgokkal olyan kérlelhetetlen volt a kapcsolata, mintha már beléjük született volna. Pedig egy esztendeje, Ethelnek halványodó emlékezetét leszámitva, ezek a személyek nem is éltek a számára. A végzet útjai! Az utolsó hónapok eseményei, madártávlatból összezsugorodva, némajátékszerű gyorsasággal jelentkeztek előtte. Hirtelen az egész ügy nevetségesnek tetszett és nevetett.

A nevetés korszakot jelentett az életében. Soha azelőtt, ha valami szorult helyzetben volt, Lewisham nem nevetett. Ifjúkorának rettenetes komoly volta véget ért: fejlődésének napjai meg voltak számlálva. A nevetés határtalan beismeréseknek a nevetése volt.