Vasárnap Lewisham úr kötelessége volt, hogy a bennlakókat kétszer a templomba vezesse. A fiúk a karzaton ültek a szószék fölött, átellenben az orgona-emelvénynyel, szemben a hívők gyülekezetével. Nagyon föltünő hely volt és a kinos szembetünés érzetét szokta benne felkelteni, leszámítva kivételes hiusági rohamait, mikor azt szokta képzelni, hogy az összes ottlevők mind úgy gondolkodnak róla, a hogy önbizalma és bizonyítványai megkivánják. Ezekben a napokban sokat gondolt bizonyítványaira és önbizalmára, de annál kevesebbet a mögötte meghúzódó saját becsületes és egészséges arczára. (Az igazat megvallva, ezen az önbizalmon nem volt semmi csodálni való.) A templomba csak ritkán tekintett le, mert azt hitte, hogy ha így tesz, találkozik az egész gyülekezetnek reája szegzett tekintetével. Igy reggel nem is vette észre, hogy Frobisherék padszéke a litániáig üres maradt.

De este, a templomba vezető úton, Frobisherék és vendégük akkor mentek át a piacztéren, mikor ő diákjainak menetével a nyugati oldalra kanyarodott. A vendég világos új ruhát viselt, mintha már húsvét lett volna és sötét hajtól körülvett arcza az üdeség és barátság sajátos vegyülékétől ragyogott. Szendén nézett Lewisham úrra. Lewisham bátortalan volt és majdnem megszakította az ismeretséget. Azután lekapta kalapját, olyan emeléssel, mintha Frobishernének szólna. Az üdvözlést, mely kissé meglepő lett volna, egyik hölgy sem vette észre… E pillanatban a kis Sieldons leejtette a zsoltáros könyvét, lehajolt, hogy felvegye és Lewisham majdnem orra bukott rajta… Sötét kétségbeesés hangulatában lépett a templomba.

A vigasztalódás azonban nem sokáig váratott magára. Mikor helyet foglalt, „ő“ félreérthetetlenül felpillantott a karzatra, mikor pedig Lewisham úr az imához letérdelt és átpillantott az ujjai között, megint látta, hogy felnéz. Bizonyára nem nevette ki őt.

E napokban lelkivilágának nagy része még teljesen ismeretlen terület volt Lewisham úr előtt. Egyebek között azt képzelte, hogy még ugyanaz a következetes, intelligens emberi lény, mint azelőtt, noha bizonyos behatások alatt nem volt már okszerűen gondolkozó és fegyelmezett, hanem tisztán képzelődő és érzelmi egyéniség. A zene példának okáért egészen magával ragadta és különösen a sok egyszólamú hangnak a hatása rendes lelkiállapotából az átfinomodott érzések hangulatába emelte. Az esti istentisztelet a whortleyi templomban pedig – az esti istentiszteletnél miseruhát viseltek, – a karének és ének, a nagyszámú gyertya lángjának bizonytalan ragyogása, a gyülekezet sokaságának összeolvadása odalent, a térdelés, felállás, a menydörgésszerű válaszok, állandó kábulatba ejtették. Mindez megkapta őt, vagy ha úgy tetszik, életének prózáját költészetre fordította. A véletlen pedig, mely e perczben segítségére jött a természetanyának, a megfelelő sugalmazást csendítette meg nagyon fogékony fülében.

A második ének nagyon egyszerű és népies volt; a hit, remény és könyörület szerepelt benne és minden verse a szerelem szóra végződött. Hosszan elhúzva, szinte egybeolvadóan hangzott:

A refrén harmadik ismétlésénél Lewisham letekintett a szószék felett és egy rövid pillantásra találkozott a leány tekintetével…

Hirtelen abbanhagyta az éneklést. Lent a tömött arczsorok érzete nyomasztólag hatott rá és nem mert ujból a leányra tekinteni. Ugy érezte, hogy a vér elönti az arczát.

Szerelem! A legnagyobb dolog mindenek között. Drágább, mint a hír. Drágább, mint a tudás. A nagy felfedezés igy dagály módjára öntötte el lelkét, együtt áradva az ének hangjaival s az együttérzés pirjának a hullámával öntötte el az arczát. Az istentisztelet hátralevő része csak különös háttér volt ehhez a nagy valósághoz, különös háttér volt, mely némileg csodálkozásra is szolgáltatott okot. Lewisham úr szerelmes volt.

– Amen! – hangzott alulról. Lewisham annyira el volt mélyedve, hogy azon vette észre magát, hogy az egész gyülekezet már ismét elfoglalta helyét s ő még mindig áll, szinte megkövülten. Gépiesen leült, olyan zajjal, hogy azt képzelte, hogy az egész templom visszhangzik tőle.

Mikor kiléptek a kapuboltozat alól a sötétedő éjszakába, úgy vélte, hogy mindenütt ugyanazt az arczot látja. Ugy rémlett, hogy a leány előttük halad és siettette a fiúkat, hogy megelőzzék. A gyerekek keresztül törtettek a hazafelé törekvő sötét embertömegen… Megemelje megint a kalapját?… De Hopbrow Susie volt előtte fehér ruhában, – a holló a galamb tollazatában. A megkönnyebbülés és elkedvetlenedés sajátságos vegyülékét érezte. Ez este találkozásra már nem lehetett számítani.

Az iskolából a lakására rohant. Sürgős szükségét érezte, hogy egyedül legyen. Felment a lépcsőn kis szobájába és leült a felfordított láda előtt, melyen Butler Analogiája feküdt kinyitva. Ahhoz a hiábavalósághoz azonban, hogy a gyertyát meggyujtsa, már nem folyamodott. Hanyattdőlt és túláradó boldogsággal bámult a vikárius kertje fölött felbukkant magányos csillagra.

Összegyűrt papirlapot vett ki a zsebéből, teleirva a fiatalabb Frobisher fiuéhoz nagyon hasonlatos irással, kiegyenesítette és gondosan kisimította és némi szüzies habozás után kincsét ajkához szorította. A Vázlat és az órarend úgy lógtak a sötétségben, mintha önmaguk kisértő szellemei lettek volna.

Mundayné háromszor hivta Lewishamot a vacsorához.

Étkezés után rögtön elhagyta a házat és a csillagok alatt addig kóborolt, mig a városka mögötti dombra jutott, a honnét láthatta Frobisherék házát. Megállapította, hogy az egyetlen világos ablak csak az övé lehet. Az ablakfüggöny mögött pedig Frobisherné, harmincznyolcz éves, papirtekercsre göndörítette a haját, – papirt használt, mert azt jobbnak tartotta a haj számára, – közben pedig szaggatva egyes szomszédokról vitatkozott Frobisher úrral, a ki már ágyban feküdt. Azután az asszony felemelte a gyertyát, hogy arczszinének fakulását megvizsgálja, mely kedvetlen érzéssel töltötte el.

Odakint pedig Lewisham úr, tizennyolcz éves, jó félóráig leste a narancsvörös téglalapot, mignem eltünt s a ház fekete sötétségbe merült. Azután mélyen felsóhajtott és valóban csodás hangulatban tért haza.

Másnap reggel ismét szokott komolysággal ébredt, de nem emlékezett tisztán az esti eseményekre. Tekintete az órára esett. Az óra hatot mutatott s így nem hallotta a csengést, a mi annak volt a következése, hogy az ébresztőt nem húzta fel. Egyszerre kiugrott az ágyból és legjobb nadrágjára taposott, mely alaktalanul a földön hevert, a helyett, hogy rendesen a székre lett volna akasztva. Miközben a fejét szappanozta, az ismétlés szabályainak megfelelően, az előző este olvasottakat igyekezett emlékezetébe idézni. De bár minden erejét megfeszítette, nem sikerült neki. Csak akkor ébredt a valóság tudatára, mikor az ingébe bujt. A rejteke alatt mozgó fej hirtelen megállt és ingujjai, melyből a karok még hiányzottak, abbanhagyták a lóbálózást egy pillanatra…

Azután a feje lassan előtünt. Arcza csodálkozó kifejezést árult el. Emlékezni kezdett. Ugy emlékezett, mintha kellemetlen felfedezést tett volna, a meghatottságnak minden árnyalata nélkül. A kora reggel szinárnyalatok nélküli világossága és romantika nélküli szintelensége uralkodott rajta…

Igen. Már teljesen tisztán emlékezett. Előző este az olvasás elmaradt. Szerelmes volt.

Ez a megállapítás valami idegenszerű megdöbbenést váltott ki belőle. Egy darabig kővé meredten állt, azután tétován az inggombját kezdte keresni. A Vázlat előtt megállt és bámészkodva nézte.