– Akárhogyan is, dolgozni kell, – mondta Lewisham úr.

A szabadban való tanulásnak az előnyei azonban soha ilyen élénk formában nem kinálkoztak. Reggeli előtt félórát olvasott a szabad ég alatt az üres telkek során, közel a Frobisherék házához, reggeli után és iskola előtt a fasoron ment végig, könyvvel a kezében, kerülővel a fasoron át ment haza az iskolából s ugyanígy tért vissza harmincz perczczel a délutáni iskola előtt. Mikor Lewisham úr nem a könyvének felső széle fölött nézelődött ennek a szabad levegőn való tanulásnak az ideje alatt, rendesen válláról visszafelé pislogott. Végre meglátta, a kit akart, de…

A szeme csücskéből pillantotta meg, de tüstént megfordult, úgy szinlelve, mintha nem vette volna észre. Egész lényét hirtelen izgatottság árasztotta el. Keze nagyon szorosan markolta meg a könyvet. Többször már nem nézett hátra, de nagyon lassan és kimérten lépegetett, miközben egy ódát olvasott, melyet élete árán sem tudott volna lefordítani és feszülten figyelt a leány közeledésére. Végre, végtelen hosszúnak tetsző idő után halk léptek zaja és szoknyasuhogás hallatszott a háta mögött.

Ugy érezte, mintha vas-harapófogó kényszerítette volna előre a fejét.

– Lewisham úr, – hangzott közvetlen mellette. Inkább ösztönszerű mozdulattal megfordult. Esetlenül lekapta a sapkáját.

A feléje nyujtott kezet pillanatnyi meghökkenés után megfogta s addig tartotta, mig csak a leány ki nem vonta az övéből.

– Nagyon örvendek, hogy találkoztunk, – mondta a leány.

– Én is, – felelte Lewisham egyszerűen.

Egy sokat kifejező pillanatig szemben állottak egymással. Azután a leány egy mozdulatával jelezte, hogy vele szándékozik végigmenni a fasoron.

– Nagyon szerettem volna – mondta a leány a czipőjét nézegetve, – megköszönni magának, hogy elengedte Teddy büntetését. Ezért akartam önnel találkozni.

Lewisham az első lépést tette mellette.

– Furcsa, ugyebár furcsa, – folytatta a leány, Lewisham úrra tekintve, – hogy megint ugyanezen a helyen találkozunk. Azt hiszem, itt volt… igen… Pont ezen a helyen találkoztunk.

Lewisham úrnak a nyelve megbénult.

– Gyakran szokott erre jönni? – kérdezte a leány.

– Igen, – felelte Lewisham és hangja különös módon rekedt volt, mikor beszélt. – Nem… nem. Azaz hogy… legalább is nem gyakran. Néha-néha. Tudniillik nagyon szeretem olvasásra az ilyen helyeket. Itt mindig nagy a csend.

– Bizonyára sokat szokott olvasni?

– A ki tanít, annak szüksége van rá.

– De ön…

– Én egyébként is szivesen olvasok. És ön?

– Én is nagyon szeretem az olvasást.

Lewisham úr nagyon örült, hogy a leány szereti az olvasást. Bizonyára kellemetlenül érintette volna, ha másként válaszol. De a feleletében őszinte meggyőződés volt. Szereti az olvasást! Ez nagyon kellemesen hatott rá. Igy bizonyára némileg őt is meg fogja érteni.

– Mindenesetre én nem vagyok olyan okos, – folytatta a leány, – mint mások sokan. És azokat a könyveket kell olvasnom, a melyeket másoktól kapok.

– A mi azt illeti, úgy vagyok vele én is, – mondta Lewisham. – Olvasta Carlylet?…

A beszélgetés ilyenformán szépen megindult. Egymás mellett haladtak a himbálózó ágak alatt. Lewisham urat ragyogó érzések töltötték el, melyeket csak az az aggodalom árnyékolt be, hogy esetleg valamelyik diákja az útjokba talál botlani… A leány nem olvasott „sokat“ Carlyleből… Pedig mindig szerette volna, már kis leány korától kezdve, hisz oly sokat hallott róla. Tudta, hogy nagy író, hogy igazán nagy író. Mindaz, a mit olvasott tőle, nagyon tetszett neki. Ezt nyugodtan mondhatta. Azonkívül látta a Carlyle-házat Chelseaben.

Ez a körülmény Lewisham úrra, kinek ismeretei Londonról hat vagy hét különálló nap kirándulási tapasztalatain alapultak, mély benyomást tett. Szinte bizalmas kapcsolatot látszott létesíteni a leány és a tekintélyes irodalmi személyiség között. Eddig soha teljes elevenségében nem érzékelte fel, hogy az ilyen nagy íróknak is van igazi lakóhelyük. A leány nehány leíró vonást rajzolt meg előtte, a mi a házat rögtön megfoghatóvá és felérzékelhetővé tette. Ő maga nem messze, mint mondta, gyalogjárásnyi távolságra lakik a háztól, Claphamban. Lewisham úr nyomban elfeledkezett homályos tervéről, hogy a Sartor Resartus-t kölcsön adja és a leány otthona tekintetében igyekezett kiváncsiságát kielégíteni.

– Clapham… az ugyebár Londonban van? – kérdezte.

– Igen, – felelte a leány, de otthoni körülményeiről további részletezésekbe nem bocsátkozott, csak általánosságban tette hozzá: – Nagyon szeretem Londont, különösen télen.

Azután tovább dicsérte Londont, a közkönyvtárakat, az üzleteket, a nagy embertömegeket, a lehetőséget, „hogy mindenki azt tegye, a mi neki tetszik“, a hangversenyeket és szinházakat, melyekbe el lehet járni. Beszéde szerint nagyon jó társaságban foroghatott.

– Ott mindig van valami látnivaló, még ha csak sétálni megy is az ember, – tette hozzá, – itt pedig nincs egyéb szórakozás, csak ostoba regények olvasása. És ezek is már rendesen nem újak.

Lewisham úr sajnálkozva volt kénytelen a kulturának és szellemi tevékenységnek hiányát Whortleyban beismerni. Ez a beismerés borzasztóan éreztette alárendeltségi érzését a leánynyal szemben. Mindezzel csak könyvmolyságát és bizonyítványait tudta szembeállítani, – a leány pedig ismerte a Carlyle-házat!

– Itt, – mondta a leány, – másról nem is beszélnek, csak pletykákról. – Ebben nagyon igaza volt.

A kerités kapujánál, mely mögött az ezüsthajtású és aranyos himporú fűzfák váltak el ragyogva az ég kékjétől, ösztönszerű együttérzéssel megfordultak és visszafelé irányozták lépteiket.

– Itt nekem egyszerűen senkim sincs, a kivel beszélhetnék, – mondta a leány. – Nincs senkim, a kivel beszélni tudnék.

– Remélem, – mondta Lewisham nagy elhatározás hangján, – hogy esetleg, a míg itt marad Whortleyban…

Hirtelen megállt és a leány Lewisham tekintetének az irányában egy nagy fekete alakot látott közeledni.

– Azt hiszem, – fejezte be Lewisham félbemaradt mondatát, – még valószinűleg lesz alkalmunk, hogy találkozzunk.

Épen ajánlani akarta a leánynak, hogy megállapodva valahol találkozzanak. A folyó partján kanyargó kedves ösvény lebegett előtte. De Bonover György úrnak, a whortleyi földesúri iskola igazgatójának a látóhatáron való megjelenése zavarba hozta és lehűtötte. Kétségtelenül a jóindulatú véletlen volt az, a mely a fiatal pár találkozását megrendezte; Bonover urat illetőleg azonban bűnös elővigyázatlanságot látszott tanusítani. A véletlen nem tette meg kötelességét, Lewisham úr pedig a legkellemetlenebb érzések közepette találta magát szemben egy olyan társadalmi rendnek a tipikus képviselőjével, a mely inter alia nagyon nem szivesen látja a nőtlen kisegítő tanítóknak más nemhez tartozó egyénekkel való érintkezését.

– … valószinűleg lesz alkalmunk, hogy találkozzunk, – ismételte Lewisham úr elbátortalanodva.

– Remélem, – felelte a leány.

Szünet. Bonover úr egész alakja, különösen pedig a bozontos fekete szemöldökpár, melynek összeránczolása a felfokozott csodálkozást látszott kifejezni, veszedelmesen közeledett.

– Bonover úr az, a ki ott jön? – kérdezte a leány.

– Igen.

Ujabb szünet.

Vajjon megáll és megszólítja őket Bonover úr? Mindenesetre ennek a rettenetes hallgatásnak végét kellett szakítani. Lewisham úr elméjében valami megjegyzés után kutatott, a mivel palástolja gazdájának közeledését. Meglepetve kellett azonban tapasztalnia, hogy az agya olyan üres, mint a sivatag. Rettenetesen erőlködött. Ha csak beszélgetni tudnának, ha csak némi könnyebbséget mutathatnának! De ez a teljes elnémulás valósággal olyan, mint a bűnösség beismerése.

– Gyönyörű nap van ma, – mondta végre Lewisham úr, – ugyebár?

A leány ráhagyta:

– Valóban.

Bonover úr elhaladt mellettük. Homlokát jelentősen összeránczolta, mintha valamit mondani akarna, ajkát pedig kifejezésteljesen összeszorította. Lewisham úr megemelte kollegiumi sapkáját. Csodálkozására Bonover úr erősen megkülönböztetett köszönéssel válaszolt, púpos formájú kalapjával széles ívet rajzolt le, kutató, helytelenítő tekintete egy pillanatra rája szegeződött, azután tovább ment. Lewisham elbámészkodott a kölcsönös ismeretségük folyamán szokásos fejbólintás ilyetén megváltozásának láttára. A rettenetes inczidens ezzel egyelőre véget ért.

Pillanatnyilag azonban bizonyos felháborodás fogta el. Végeredményben Bonover úrnak vagy akárki másnak mi köze van, ha ő egy leánynyal beszél, ha neki úgy tetszik? Elvégre, ha tudni akarja, ők be lehetnek egymásnak mutatva. Például a kis Frobisher mutathatta be őket. Mindamellett Lewisham úrnak tavaszi hangulata fagyosra változott. A társalgás további folyamán nagyon ostobának érezte magát és a vállalkozási szellemnek kellemes érzése, a mely ösztökélte és egyúttal csodálkozással töltötte el előzőleg, mértéktelenül összezsugorodott. Boldognak, határozottan boldognak érezte magát, mikor az ügy véget ért.

A park kapujánál a leány kezét nyujtotta.

– Bocsásson meg, ha megzavartam az olvasásában, – mondotta.

– A legkevésbbé sem, – mondta Lewisham úr kissé felmelegedve. – Régen nem társalogtam ilyen kellemesen.

– Tudom, hogy az etikett ellen vétettem, mikor megszólítottam, de annyira szükségét éreztem, hogy köszönetet mondjak önnek…

– Szót sem érdemel, – felelte Lewisham úr, a kinek titokban imponált az etikett kifejezés.

– Isten önnel.

Lewisham úr habozva állt a park kapujánál, azután visszafordult a fasorba, hogy ne lássék úgy, mintha nyomon követné a leányt a West Streetbe.

Miközben pedig távolodott tőle, eszébe jutott, hogy se könyvet nem adott neki kölcsön, a mint tervezte, sem pedig nem állapodott meg, hogy újból találkozzanak. Pedig a leány bármely pillanatban felcserélheti Whortleyt a claphami élet vázolt kellemetességeivel. Megállt és határozatlanul tétovázott. Utána szaladjon? Eszébe jutott azonban Bonover úr talányszerű arczkifejezése. Úgy vélte, hogy a leányt követni nagyon is szembeötlő volna. De mégis talán… Így állt dicstelen habozás közepette, miközben múltak a másodperczek.

Mikor hazaért a lakására, Mundaynét már az ebéd közepén találta.

– Maga elvisz valami könyvet magával, – mondta Mundayné, a ki anyai érdeklődéssel viseltetett iránta, – azután olvas, olvas és egyáltalán nem gondol az időre. Így félig hidegen kell megenni az ebédjét és ideje sem marad, hogy rendesen megeméssze, mielőtt elmegy az iskolába. Így egészen tönkreteszi a gyomrát, meglássa.

– Ne tessék félteni a gyomromat, – felelte Lewisham, felriadva zavaros és láthatólag komor elmélkedéseiből, – az az én bajom.

A szavai majdnem haragosan hangzottak.

– Én mégis azt hiszem, hogy a jól működő gyomor mindig többet ér, mint a teli fej, – válaszolt Mundayné.

– Én másként vélekedem, – mondta kurtán Lewisham úr és ismét visszasülyedt komor hallgatásába.

– Ifjúság, meggondolatlanság, – motyogta Mundayné az orra alatt.