Bonover úr, teljesen mérlegelve az esetnek megfelelő szemrehányást, délután, mikor Lewisham a krikettre ügyelt fel, váratlanul felbukkant. A beszélgetés bevezetése gyanánt nehány megjegyzést tett az első tizenegy játékának kilátásaira, melyeknek során Lewisham egyetértett vele, hogy a kis Frobisher nagyon jó formát mutat ebben a szezonban.

Szünet következett. Az igazgató hümmögött.

– Ha jól tudom, – mondta, mintha még mindig az előbbi társalgást folytatná és a játékra ügyelne, – ön idegen Whortleyban?

– Igen, – felelte Lewisham. – Nem vagyok idevaló.

– De már kötött ismeretségeket a szomszédok között?

Lewisham úr zavartan köhögött, füle – az az átkozott fül – pedig elvörösödött.

– Igen, – felelte habozva, – igen, már vannak ismerőseim.

– Idevalók, ugyebár?

– Igen, azaz nem. Tulajdonképen nem.

A vörösség Lewisham füléről átterjedt az arczára.

– Egy fiatal hölgygyel láttam önt társalogni a fasorban, – mondta Bonover úr. – Az arcza némileg ismerős volt. Ki volt, ha szabad kérdeznem?

Megmondja, hogy a leány Frobisherék rokona? Ez esetben Bonover úr szokott álnokul barátságos módján még beszélni talál Frobisherékkel és a dolog a leánynak lesz kellemetlen.

– A… anyámnak egy régi ismerőse, – felelte Lewisham úr alig hallható hangon, elpirulva a saját becsületességén elkövetett erőszakon. – Tulajdonképen csak egyszer találkoztam vele Salisburyban.

– Hol?

– Salisburyban.

– Hogy hivják?

– Smith, – felelte Lewisham kissé elhamarkodottan, de már egyuttal meg is bánta a hazugságot, mely elhagyta az ajakát.

– Szép ütés volt, Harris! – kiáltotta Bonover és tapsolni kezdett. – Szép ütés volt!

– Harris jól játszik, – mondta Lewisham.

– Igen, – hagyta helyben Bonover. – De mit is akartam mondani az imént?… Igen! Azt hogy milyen csodálatos hasonlóságok vannak a világon. Itt van valami Henderson, vagy Henson kisasszony, Frobisheréknél megszállva… ugyanebben a városkában, a ki olyan, mintha valóságos mása volna annak a…

– Smith kisasszonynak, – mondta Lewisham és érezte, hogy az előbbi pirosság megint elönti az arczát.

– Nagyon furcsa, – jegyezte meg Bonover és gondolatokba mélyedve szemlélte Lewishamot.

– Tényleg furcsa, – dadogta Lewisham, miközben átkozta a saját ostobaságát és elfordította a tekintetét.

– Nagyon… nagyon furcsa, – ismételte nyomatékosan Bonover. – Valóban nem vártam volna öntől, Lewisham úr, – tette hozzá, már az iskolaépület felé irányozva a lépteit.

– Mit, igazgató úr?

De Bonover úr úgy tett, mintha már nem hallotta volna a kérdést.

– A fene! – mondta Lewisham úr. A kifejezés mindenesetre kifogásolható volt és Lewisham úr ekkoriban ritkán is használta. Majdnem azon volt, hogy utána megy az igazgatónak és megkérdezze, hogy kételkedik talán a szavában. Tulságosan nyilvánvaló volt azonban, hogy micsoda feleletet kaphat a kérdésére.

Egy pillanatig határozatlanul állott, azután sarkon fordult és nekivadult léptekkel indult hazafelé. Izmai remegtek, a mint ment, arcza pedig idegesen rángatózott. Lelkének vihara végül haragvó méltatlankodásban csillapodott le.

– Az ördög vitte volna el! – adta elő Lewisham úr érveit a hálószoba bútorainak. – Hogy az ördögbe nem törődik inkább a saját dolgaival?… Törődjék a saját bajával! Mi köze az én dolgaimhoz! – harsogta a mosdóállványnak.

A mosdóállvány nem is törődött Lewisham úrral.

– Túlbecsüli a hatalmát, tisztelt uram, – mondta Lewisham kissé elcsendesedve. – Értse meg, hogy magam ura vagyok az iskolán kivül!

Mindamellett a Bonover úr intése után négy napig és néhány óráig Lewisham úr annyiban megszivlelte az esetet, hogy abbanhagyta a szabadban való tanulást és csökkenő sikerrel küzködött, hogy az időbeosztás szellemét és betűit kövesse. Túlnyomó részben csak kinlódott a felhalmozódott feladatokkal, nagyon lanyha energiával végezte őket, vagy kinézegetett az ablakon. A magának előlegezett hirnév azt suttogta, hogy az ujabb találkozás és beszélgetés a leánynyal akadály, gát és zavaró körülmény az egyetemre való készülésének munkájában, teljes lerombolása minden önfegyelemnek s kénytelen volt beismerni ennek a belső hangnak teljes igazságát. Szerelmesnek lenni csak ostobaság lehet és a szerelem másutt nem is lehet, csak a hitvány regényekben. Viszont felvillant előtte egy szempár tekintete a szalmakalap karimájának árnyában és elemi erővel vonta őt maga felé. Csütörtökön, mikor visszatérőben volt az iskolából, távolról látta a leányt, de tüntetőleg másfelé tekintve sietett őt elkerülni. Ez volt azonban a forduló pont. Elfogta a szégyenérzés. Pénteken a szerelembe vetett hite megint forró és erős volt, szive pedig telve megbánással az elvesztett napokért.

Szombaton reggel a leány képe annyira élénken állt előtte, hogy még a legjobban előadható tárgynak, az algebrának a tanításában is folyton megzavarta. Az iskolai órák befejeztével megfogamzott az elhatározása és a hirnév hanyatt-homlok menekülni volt kénytelen. Délután elmegy és bármiként is találkozik és beszél a leánynyal. Bonover csak egy pillanatra jutott eszébe, hogy megint elűzze magától. Különben is… Bonover úr kora délután aludni szokott.

Igen, elmegy, megkeresi és beszél a leánynyal. Semmi sem tarthatja vissza.

Mihelyt ez az elhatározás megfogamzott benne, képzelődése valósággal izzani kezdett, hogy mi mindent mondjon neki, hogy miként viselkedjék és határozatlan, kedves álomképek tömege rajzott az agyában. Ezt mondja, azt mondja, tulajdonképen nem mond semmit, csak egész mindenségét a szerelmesnek csodálatraméltó érzése tölti be. Micsoda komondor tartotta oly sokáig távol tőle! Mire is gondolt ő tulajdonképen? Hogy magyarázza meg az elmaradását, ha csakugyan találkozik vele? Feltéve, hogy teljesen őszinte akar lenni…

Mérlegelni kezdte az őszinteség határait. Vajjon elhiszi-e neki, hogy nem látta őt csütörtökön? Elhiszi-e, ha azt mondja neki?

… De rémes, mindezek közepette egyszerre megjelent Bonover úr azzal a kéréssel, hogy vállalja el a felügyeletet Dunkerley helyett a krikettjátszó téren ezen a délutánon. Dunkerley volt az idősebb kisegítő tanitó, Lewisham egyetlen kollegája. A szemrehányásnak utolsó nyoma is eltűnt Bonover modorából; mikor szivességet kért tőle, csak a kényúri módja volt az olajág átnyujtásának. De ez a szivességkérés kegyetlen megpróbáltatás volt Lewishamra. Egy sorsdöntő pillanatig a beleegyezés határán ingadozott. Azután hirtelen felmerült előtte a hosszú délutáni felügyelet, mialatt a leány esetleg örökre elmehet Claphamba. Elfehéredett. Bonover úr az arczát figyelte.

– Nem, – felelte Lewisham úr tompán s csak miután ebben az egy szóban kibökte mindazt, a miben bizonyos volt, kezdte magát valami mentségért gyötörni. – Nagyon sajnálom, hogy nem állhatok a szolgálatára… de az elfoglaltságom… Valóban, délutánra már másként vagyok lekötve.

Bonover úr szemöldöke összeránczolódott erre az áttetsző füllentésre és tuláradó nyájassága egyszerre elborult.

– A feleségem egy ismerősét várja ma délután, – mondotta, – és szükségünk lett volna Dunkerley úrra, hogy négyen legyünk a kroketthez…

– Nagyon sajnálom, – mondta Lewisham úr, elcsodálkozva, hogy Bonover úr krokettet játszik.

– Ön is tud talán krokettezni? – kérdezte Bonover úr.

– Fogalmam sincs a játékról, – felelte Lewisham.

– Ha Dunkerley úr kérné meg önt?… – kérdezte a tárgyra ismét visszatérve Bonover, ismerve Lewishamnak a formák iránti előszeretetét.

– Óh nem, egyáltalán nem ez volt az okom, – felelte Lewisham, mig Bonover még mindig összeránczolt szemöldökkel, megbotránkozó csodálkozás hangulatában, hagyta el őt. Lewisham elfehéredve és megmeredetten állt és csodálkozott a saját rendkivüli szilárdságán.