Mihelyt vége volt az iskolának, Lewisham felmentette önmagát további kötelezettségei alól és hazarohant a lakására, hogy ott töltse az időt, mig az ebéd elkészül. Vajjon helyesen járt-e el így?… Kissé nehéznek tűnik fel ezt mondani Lewisham úrnak és az is kétséges, hogy egy férfi regényírónak nem volna-e tartozó kötelessége a saját nemével szemben, hogy őt megfékezze, de hát, mint az ablakkal szemben levő falon levő felírás mondotta: „Magna est veritas et prevalebit“… Lewisham úr buzgalommal kefélte és festői módon rendezte el a haját, kipróbálta valamennyi nyakkendőjének a hatását és egy fehéret választott, egy régi zsebkendővel kifényesítette a czipőjét, nadrágot váltott, mert a hétköznapi nadrágja kissé ki volt rojtosodva a sarkánál és tintával befestette a könyökét, a hol a szálak kissé kifehéredtek. Azután, mind jobban belemelegedve, szőrtelen arczát különböző látószögekből nézegette a tükör előtt és megállapította, hogy előnyére válnék, ha orra egy gondolattal kisebb volna…

Rögtön ebéd után elment hazulról és a legrövidebb úton az üres telkek melletti útra indult, azt mondva magában, hogy nem törődik vele, ha az utczán Bonoverral találkozik. Nem volt vele egészen tisztában, hogy mit szándékozik tenni, de világosan állott előtte, hogy látni akarja a leányt, a kivel a fasorban találkozott. Tudta, hogy látnia kell őt. Az akadályok érzése csak megszilárdította elhatározásában s ez jól esett neki. A telkek melletti útról a kőlépcsőkön felment a Frobisherék házán uralkodó lépcsős kis útra, arra az útra, a honnét a Frobisherék hálószobáját figyelte. Ott összefont karokkal, szemben a házzal leült.

Tiz percz híja volt két órának. Húsz perczczel három óra előtt még mindig ott ült, de kezét mélyen a kabát zsebébe dugta és lábát türelmetlen egyhangusággal tánczoltatta a lépcsőfokon. Felesleges szemüvege a mellény zsebében tűnt el, a honnét délután nem is került elő, kalapja pedig kissé hátracsúszott a homlokáról és látni engedte elülső hajcsomóit. Alatta az úton egy-két ember haladt, de úgy tett, mintha nem látta volna őket, hanem inkább két erdei szürkebegy nézésével szórakozott, melyek egymást kergették a napfényes, széltől hullámzó vetés hosszában. Mindenesetre indokolatlan volt, de haragudni kezdett a leányra, a mint az idő haladt. Érzése csökkenő irányzatot mutatott.

Háta mögött az ösvényen lépteket hallott. Nem akart visszanézni, mert bántotta a gondolat, hogy mások látják őt ülni ebben a helyzetben. Előbbi erős megfontoltsága, noha már leküzdötte, még mindig burkoltan tiltakozott a délutáni vállalkozás ellen. Egyszerre a járás fent az ösvényen megszünt.

– Hordanád el magad, – mormogta Lewisham a fogai között… Mögötte rejtelmes zaj kezdődött, a sövény gallyai hevesen suhogtak és egészen könnyű ugrások toppanása hallatszott.

A kiváncsiság ösztökélni kezdte Lewishamot és rövid küzdelem után úrrá is lett rajta. Hátratekintett és a leány volt mögötte, háttal feléje s a virágzó szúrós kökény után ágaskodott, mely áthajolt a tulsó sövényen. Csodálatos véletlen! A leány nem látta őt.

Lewisham lába egy szempillantás alatt szinte lerepült az ösvényen. Akkora lendületet adott a lépteinek, hogy a leány mellett belerohant a tüskés sövénybe.

– Engedje meg, – mondta izgatottan, mikor látta, hogy a leány nem mutat csodálkozást.

– Lewisham úr! – kiáltotta a leány tettetett meglepetéssel és félrehúzódott, hogy helyet adjon neki a kökény előtt.

– Melyik gallyat akarja? – kérdezte Lewisham túláradó örömmel. – A legfehérebbet? A legmagasabbat? Parancsoljon!

– Azt ott, – jelölte meg a leány találomra, – a melyikből kiáll a fekete ág.

A gallynak hófehér virágtömege az áprilisi ég felé ágaskodott és Lewisham, a ki minden erejével el akarta érni, – a megjelölt ág ugyanis egyáltalán nem volt a legkönnyebben elérhető, – fantasztikus elégtétellel látott kezén egy hosszú karczolást először megfehéredni, azután vörösre változni.

– Arra felfelé az ösvény mentén, – mondta Lewisham, mikor diadalmaskodva és elfulladva megállt, – ott van igazán kökény… Ezt nem is lehet vele összehasonlítani.

A leány mosolygott és megfontolatlan helyesléssel nézett a kipirultan, szemében diadalmas tekintettel előtte álló Lewishamra. Lewisham előrehajló arcza már a templomban, a karzaton, bizonyos érdeklődést keltett benne, de ez egészen más volt.

– Mutassa meg azt a kökényt, – mondta, noha tudta, hogy bármely irányban mérföldnyire ez az egyetlen hely, a hol kökényt lehet találni.

– Tudtam, hogy látnom kell magát, – mondta Lewisham olyan hangon, mintha felelne. – Biztosan éreztem, hogy ma látni fogom.

– Majdnem az utolsó alkalma volt, – felelte a leány úgy, hogy szinte az elismerés csengett ki a szavából. – Hétfőn hazamegyek Londonba.

– Tudtam, – kiáltotta Lewisham diadalmasan. – Hazamegy Claphamba?

– Igen. Állást kaptam. Ön nem tudta, hogy én gyors- és gépírónő vagyok? Igen. Most végeztem a kurzust a Grogram-iskolában. Most akadt egy öreg úr, a ki titkárnőt keres.

– Maga tud gyorsírni? – kérdezte Lewisham. – Ahhoz kell a drótvégű töltőtoll… Azok a sorok is azzal voltak irva… Még megvannak.

A leány mosolygott és a szeme felvillant.

– Itt, – mondta Lewisham és felső mellényzsebére tette a kezét. – Ezen az ösvényen, – folytatta s beszélgetése sajátságosan nélkülözte a folytonosságot, – illetve egy darabig ennek az ösvénynek a mentén, azután fel a halmon és megint le róla… ott van egy kapu, a mely a folyó mentén vezető gyalogútra nyilik. Járt már arra?

– Nem, – felelte a leány.

– A legszebb kiránduló út Whortley körül. Kivezet Immering Commonra. El kell jönnie, mielőtt elutaznék.

– Most? – kérdezte a leány felvillanó tekintettel.

– Miért nem?

– Azt mondtam Frobisher néninek, hogy négy órára otthon leszek.

– Ezt a sétát nem szabad elmulasztani.

– Helyes, – mondta a leány.

– A fák mind virágzanak, – mondta Lewisham, – a nád sarjadzik és a folyó szélén véges-végig millió meg millió kicsiny virág uszkál a vizen. A nevüket nem tudom, de nagyon szépek… Vihetem azt a kökénygallyat?

Mikor átvette az ágat, kezük egy pillanatra összeért, Lewisham úr pedig megkapta a másik sokat jelentő karczolást.

– Nézze ezeket a felhőket, – mondta Lewisham, visszaemlékezve az észrevételre, melyet tenni akart; miközben meglóbálta a fehér kökényvirágot, – és nézze a kék eget közöttük.

– Csakugyan gyönyörű. A szép időből a legszebb mostanra maradt. Az utolsó napra. A legutolsó napomra.

A két fiatal személy erősen felvillanyozódottan elindult, – Frobishernének, a ki a padlásszoba ablakából nézte őket, nagy csodálkozására, – úgy érezve, hogy az egész világ az ő szórakoztatásukra oly fényes és ragyogó. A dolgok, melyeket megláttak és egymásnak elmondogattak ezen a délután odalent a folyó partján… a tavasz csodálatos volt, az új levelek csodaszépek, a virágbimbók meglepőek, a felhők vakítóak és pompásak s valami felséges eredetiség volt bennük! És gyermeki módon örültek, hogy egyetértenek egymással ezekben az új gyönyörűségekben. Szinte nem is úgy éreztek, mintha a véletlen játéka hozta volna össze őket.

Először azon az úton haladtak, a mely a fák között kanyarog a folyó mentében, de még mielőtt háromszáz yardot mentek volna, a leánynak ezt természetesen meg kellett bánni s az alsó, hajó-vontatóutat kivánta meg, közvetlenül a víz partján. Igy Lewishamnak alkalmas helyet kellett keresni, hogy a leány leszállhasson, ott hol egy barátságos fának a kiugró gyökerei megfelelő lépcsőül kinálkoztak s a hol a leány kezét az ő kezébe téve lekúszott.

Odalent egy bajuszát mosogató vizi-cziczkány alkalmat adott kezük hirtelen összeérintésére, a suttogásban rejlő meghitt bizalmaskodásra és az együttes hallgatásra. Utána Lewisham egy mályvavirágot akart megszerezni a leány számára, mint megállapították, élete veszélyeztetésével s el is érte azon az áron, hogy a czipője tele lett vízzel. A fekete és fénylő zsilip korlátjánál, a hol az ösvény elkanyarodik a folyótól, a leány egy váratlan hőstettel felülmúlta őt: a fiú segítő kezét igénybe véve, felment a korlát felső sinvasára és a másik oldalon, könnyed és kecses mozdulattal lebbent a földre.

Bátran átvágtak a réten, mely ragyogott a sok kis tavaszi virágtól s Lewisham – külön kifejezett kivánságra, – a leány és három tiszteletreméltó tehén között haladt, ugyanazt érezve, mint Perseus, mikor megszabadította hölgyét a tengeri szörnyetegtől. Igy mentek el a malom mellett s jutottak egy gyalogúton Immering Commonra. A réten Lewisham a leány foglalkozására terelte a beszédet.

– Hát csakugyan azért megy el innen, hogy gyors- és gépírónő legyen? – kérdezte, olyan tárgyat érintve meg, melyről a leány a szakmabelinek a lelkesedésével beszélt. Összehasonlító rendszer szerint beszéltek a dologról és csak akkor vették észre, hogy a világos ég elborult, mikor a futó esőnek gyors lába épen föléjük ért.

– Nézze csak! Amott egy pajta! – kiáltotta Lewisham és mindketten futásnak eredtek. A leány nevetve, ritmikusan és könnyedén futott. Lewisham mindkét kezével segítette át egy sövényen, kiszabadította a szoknyáját egy ragaszkodó tövisbokorból és így eljutottak a kis fekete pajtába, mely egy rengetegül nagy méretű rozsdás boronát rejtegetett. Lewishamnak feltűnt, hogy a leány hogy pihegett a futás után.

A leány a boronára ült és nem tudta, hogy mitévő legyen.

– Le kell vennem a kalapomat, – mondta, – mert az eső tönkreteszi, – s Lewishamnak így alkalma nyilt, hogy hajfürteinek valódiságát megcsodálja, nem mintha ugyan előzőleg kételkedett volna henne. A leány maga elé levette a kalapját és zsebkendőjét tartva a kezében, veregette le róla az ezüstös cseppeket. Lewisham a pajta ajtajánál állt és az áprilisi eső lágy fátyolán keresztül a tájékot nézte.

– Kettőnk számára is van hely a boronán, – mondta a leány.

Lewisham először tagolatlan hangokkal jelezte vonakodását, azután odament és leült a leány mellett, oly közel hozzája, hogy majdnem egészen érintette. Fantasztikus vágyat érzett, hogy karjába ragadja és megcsókolja s ezt az őrültséget csak nehezen tudta leküzdeni.

– Tulajdonképen még a nevét sem tudom, – mondta, a beszélgetésben keresve menekvést kavargó gondolatai elől.

– Henderson, – felelt a leány.

– Henderson kisasszony?

A leány arczába mosolygott és habozott.

– Igen… Henderson kisasszony.

Szeme és az egész légkör, mely körülvette, elbájoló volt. Lewisham azelőtt sohasem ismerte ezt az érzést, ezt a különös izgatottságot, mely olyan volt, mint a könnyek gyengéd visszhangja. Meg akarta kérdezni a leány keresztnevét, hogy a „kedves“ jelzővel szólíthassa és hogy lássa, mit mond hozzá. Minden bevezetés nélkül Bonover egyéniségének terjengős leírásába és annak elmondásába merült, hogy miként füllentett róla és nevezte Smith kisasszonynak s így megszabadult a kellemetlen erkölcsi válságtól…

Kint az eső zúgása alábbhagyott és egészen megszünt és a napfény csillogva világított be az Immering mögött látható erdőbe. Pont ugyanakkor elhallgattak s a hallgatás megint merész gondolatok rajzását jelentette Lewisham úr számára. Hirtelen fölemelte a karját és a leány mögött a borona rúdjára helyezte.

– Menjünk, – mondta a leány egyszerre. – Az eső már elállt.

– Ez a kis ösvény egyenesen Immeringbe vezet, – mondta Lewisham úr.

– De… négy óra?

Lewisham kivette az óráját és összeránczolta a homlokát. Már majdnem negyed öt volt.

– Négy óra már elmult? – kérdezte a leány és hirtelen szembe kerültek a bucsuzás kérdésével. Hogy Lewishamnak félötkor programmszerű kötelessége van, borzasztóan köznapi dolognak tűnt fel.

– Úgy van, elmult, – mondta, csak lassan érzékelve fel, hogy az elválás mit jelent. – De okvetlenül kell menni magának? Én… én még beszélni szeretnék magával.

– Hát nem beszélt velem?

– Nem úgy értettem… Különben is, még nem beszéltem.

A leány állt és úgy nézett rá.

– Megigértem, hogy négy órára otthon leszek, – mondta. – Frobisher néninél vendégek vannak teára…

– Többé már nem lesz alkalmunk, hogy találkozzunk.

– És?

Lewisham hirtelen nagyon elfehéredett.

– Ne hagyjon el, – mondta megtörve a feszült hallgatást, hirtelen nyomatékkal a hangjában. – Ne hagyjon el. Maradjon még velem… kis időre… Esetleg eltévesztheti az utat.

– Ön úgy látszik, azt hiszi, – mondta a leány nevetést erőltetve, – hogy én evés és ivás nélkül élek.

– Annyi mondanivalóm lett volna magának. Már mikor először láttam… De eleinte nem mertem… Nem tudtam, hogy megengedi-e, hogy beszéljek… És most, épen mikor… boldog vagyok, itt hagy engem.

Hirtelen megállt. A leány lesütötte a szemét.

– Nem, – felelte, kört rajzolva czipőjének az orrával. – Nem. Nem megyek.

Lewisham örömében ujjongani szeretett volna.

– Velem jön Immeringbe? – kiáltotta és miközben a keskeny gyalogúton haladtak a nedves fű között, természetes őszinteséggel arról kezdett beszélni a leánynak, hogy milyen kedves neki a társasága. – Nem cserélném el, – mondta, kihíva az ellentmondást, – semmiért a világon… Nem megyek vissza a munkámhoz. Nem törődöm vele. Nem bánom, akármi történik is, mig együtt vagyunk ezen a délután.

– Én sem, – mondta a leány.

– Köszönöm, hogy velem jön, – mondta Lewisham túláradó hálával. – Köszönöm, hogy velem jön, – ismételte és a kezét nyujtotta. A leány elfogadta és igy haladtak, mig a falucska utczáját el nem érték. Elhatározásuk, hogy elmulasztják a kötelességüket, akármi lesz is, csodálatos bajtársi érzést váltott ki belőlük. – Nem tudom magát Henderson kisasszonynak szólítani, – mondta Lewisham. – Higyje el, képtelen vagyok rá. Higyje el… A keresztnevét akarom tudni.

– Ethel.

– Ethel, – mondta Lewisham, miközben a leányra nézett és bátorítást keresett, hogy így szólította. – Nagyon szép név. De egy név se lehet elég szép a maga számára… kedves Ethel.

A kis vendéglő Immeringben egy sárga violákkal teli kert mögött feküdt s egy nagyon kövér és nagyon barátságos kicsiny asszony volt a gazdája, a ki úgy mutatta, mintha testvéreknek nézné és állandóan „kedveseimnek“ szólította őket. Ezt a bizalmaskodást megengedve magának, csodálatosan jó és meglepően olcsó teát adott nekik. Lewisham úrnak a bizalmaskodó megszólítás nem nagyon tetszett, mert némileg az ő utolsó merészségét látszott érinteni. De a tea, vajaskenyér és afonya-jam jobban izlett, mint bármi más étel a világon. Az asztalon egy vázában nehéz illatú violák állottak és Ethel mondogatta, hogy nagyon szereti őket s mikor ismételte, a kis öreg asszony nógatta, hogy vigyen egy csokrot magával.

A kirándulásuk, alapjában véve, akkor vált botrányossá, mikor Immeringet elhagyták. A nap már aranyos lapda volt nyugaton a kékes halmok fölött s a mi két fiatal személyünket lángoló alakokká varázsolta, mégis ezek, a helyett, hogy hazafelé indultak volna, a wentworthi utat választották, a mely a forshawi erdőbe vezet. Mögöttük a majdnem teli hold megjelent a kék égen, a fák fölött, kisértetiesen és kiváncsian s lassan olyan mértékben növelte a fényét, a mint a nap letűnt az égről.

Kifelé menet Immeringből, a jövőről kezdtek beszélgetni. Nagyon fiatal szerelmesek számára nincs más jövő, csak a közvetlen jövő.

– Ugyebár ír majd nekem? – mondta Lewisham, mire a leány azt felelte, hogy nagyon „ostoba“ leveleket szokott írní. – Nekem ugyanis annyi írni valóm van, – tette hozzá a fiú.

– Hogy akar írni nekem? – kérdezte a leány és az új akadályt kezdték megvitatni, mely közöttük felmerült. Mert haza egyáltalán nem lehet írni neki. Ebben a leány feltétlenül bizonyos volt.

– Az anyám, – kezdte, de rögtön elhallgatott.

Ez a tilalom elvágta a lehetőségét, hogy rögtönösen terjedelmes levélíró legyen Lewisham úrból. Egyebet azonban tulajdonképen várni nem lehetett. Az egész világ kedvezőtlen, valósággal rosszindulatú volt velük szemben… A helyzetük ragyogó elszigeteltség volt – à deux.

Esetleg a lány találhatna valami helyet, a hova neki a leveleket czimezni lehetne. Ez viszont csalásszerűnek tűnt fel neki.

A két fiatal lény így haladt egymás mellett, eltelve szerelmük felfedezésével, de egyuttal annyira eltelve az ifjuság szemérmével, hogy a szerelem szó ezen a napon nem hagyta el az ajkukat. De a mint beszéltek s a mint a jóindulatú homály sűrüsödött körülöttük, hangjuk és szivük mindjobban összecsengett. De a mit beszéltek, hidegvérrel leírva, olyan elcsépeltnek tűnnék fel, hogy helyesebb, ha elmellőzöm. Nekik mindenesetre nem volt elcsépelt.

Mikor végre a kerülő úton megérkeztek Whortleyba, a hallgatag fák már oly feketék voltak, mint a tinta, a hold arcza halavány volt és varázslatos s a leány szeme úgy ragyogott, mint a csillagok. Még mindig kezében tartotta a kökénygallyat, melyről már lehullott majdnem minden virág. Az illatos sárga violák még mindig illatosak maradtak. Messze, a távolság által ellágyítva, a whortleyi zenekar, ebben az esztendőben először a szabadban, a vikárius háza előtt kenetes lassusággal valami érzelmes darabot játszott. Nem tudom, hogy az olvasó emlékszik-e a kora nyolczvanas éveknek erre a kedvelt melódiájára:

A lényeges benne az ellágyulás és gyengédség bum-bum kisérettel. A bum-bum a vidító elem benne, de reménytelenül vidító a szétáradó szomorúság mellett, melyet még a gyenge melódia is súlyosbít. De fiatal lelkekre másként hat az ilyesmi.

– Nagyon szeretem a zenét, – mondta a leány.

– Én is, – mondta Lewisham.

Lementek a West Street lejtőjén. Rézsút áthaladtak a hangok érczes és kemény zürzavarán, a sárga lámpák kis megvilágított fénykörében. Többen nézték őket és csodálkoztak, hogy a fiúk és lányok mire vetemednek manapság s egy szemtanú viselkedésüket utólag egyenesen arczátlannak írta le. Lewisham úr kollégiumi szegletes sapkáját viselte s így nem lehetett félreismerni. Elhaladtak a whortleyi földesúri iskola előtt s az ablak mögött, szinte bekeretezve látták Bonover úr sárga alakját, a ki „szolgálatot“ tartott elkóborolt kisegítő tanítója helyett. A Frobisherék háza előtt el kellett válniok egymástól.

– Isten vele, – mondta Lewisham. – Isten vele, Ethel.

A leány habozott. Egyszerre hirtelen mellette termett. Lewisham a kezét a vállán, puha és meleg ajakát az arczán érezte, de mielőtt átkarolhatta volna, eltűnt mellőle és belibbent a ház árnyékába. „Isten vele!“ – hangzott a leány kedves, csengő hangja a homályból s mialatt Lewisham még habozott a válaszon, kinyilt az ajtó.

Még egy pillanatra látta a leányt, feketén a tornáczon, nehány ki nem vehető hangot hallott s azután bezárult az ajtó és magára maradt a holdfényben, a leány ajkától még égő arczával…

Igy végződött Lewisham úr első napja a szerelemmel.