A szerelem napja után következtek a bünhödés napjai. Lewisham úr nagyon csodálkozott, valósággal elkábult, mikor ez a bünhödés lassan, de biztosan jelentkezett. Vasárnap még éltek benne a szombati napnak csodálatos érzései és kiegyezett az elhanyagolt Vázlat-tal, arról biztosítva őt, hogy a leány lesz az éltető eleme s ezerszer jobban fog dolgozni érette, mint a hogy magáért dolgoznék. Ez ugyan nem volt igaz s valóban csodálkozva kellett kérdeznie magától, hogy hová tűnt az érdeklődése Butler Analogiájának theologiai vizsgálódásai iránt. Frobisherék egyik istentisztelet alkalmával sem voltak a templomban. Aggodalmaskodva törte a féjét, hogy mi lehetett az elmaradásuk oka.

Hétfő reggel hűvös és világos volt – valóságos Herbert Spencer a napok között, – és iskolába menet buzgón biztatta önmagát, hogy semmi ok sincsen, a miért neheztelni lehetne reá. A bejáró fiúk reggel nyilvánvalóan róla suttogtak és a kis Frobisher nagy érdeklődésnek örvendett. Lewisham elkapott nehány szótöredéket. „Az anyám egészen el volt kábulva“, – mondta a kis Frobisher.

Tizenkét órakor kihallgatás következett Bonovernél és Dunkerley, az idősebb kisegítő tanító nyomban haragosan perlekedő hangokat hallott kiszűrődni az iroda bezárt ajtaján. Azután Lewisham átment a tantermen. Mereven maga elé nézett és az arcza nagyon vörös volt.

Dunkerley ilyenformán félig-meddig el volt készülve az ujdonságokra, melyeket másnap reggel hallott az iskolai dolgozatok javítása közben.

– Mikor? – kérdezte Dunkerley.

– A legközelebbi évharmad végén, – felelte Lewisham.

– A leány miatt, a ki Frobisheréknél volt megszállva?

– Igen.

– Csinos kis teremtés. De az eset megzavarhatja a felvételidet a legközelebbi juniusban.

– Ez aggaszt engemet is.

– Nem nagyon hiszem, hogy haladékot adjon neked, hogy a vizsgát megvárjad…

– Nem hajlandó, – mondta Lewisham és kinyitotta az első irkát. A beszéd nehezére esett.

– Komisz fráter, – mondta Dunkerley. – De hát mit várhatsz Durhamtól? – Bonovernak csak durhami képesítése volt és Dunkerley, a kinek semmilyen se volt, az elfogultságra hajlott. Közben Dunkerley buzgó és szorgalmas suhogással kezdett dolgozni a saját irkaoszlopán. Csak mikor a halom egy vagy két füzetre fogyott meg, szólalt meg újra a már megtárgyalt ügyről.

– Az Úr férfit és nőt teremtett, – mondta Dunkerley, végig nyomjelezve útját az irkalapon, – a mi (vessző, vessző) nagyon kárhozatos (vessző, vessző) a kisegítő tanítókra.

Nagy zajjal becsapta a füzetet és maga mögött a padlóra hajította.

– Te szerencsés vagy, – mondta. – Pedig azt reméltem, hogy én hagyom itt előbb ezt a nyomorúságos barlangot. Szerencsés vagy. Itt az embernek örökké álnokoskodni kell. Minden sarkon valamelyik szülőbe vagy más árulkodóba ütközhetik. Ezért nem állhatom ki a vidéki életet: átkozottul nem őszinte. Úgy örülnék, ha minél előbb kiszabadulnék belőle. Elhiheted nekem.

– És meg akarod szerezni az oklevelet?

– Úgy van, fiacskám. Igen. Meg akarom szerezni az oklevelet. A tanári oklevelet! Úristen! Ha én Londonba kerülhetnék…

– Azt hiszem, hogy én is Londonban próbálok szerencsét, – mondta Lewisham.

Azután a tapasztalt Dunkerley, a ki különben a legderekabb fiatalemberek egyike volt, megfeledkezett bizonyos egyéni ambiczióiról – állandóan ápolgatta magában valami meglepetésszerű kinevezés reményét, – és kioktatta Lewishamot az iskolai ügynökségekre. Átadta neki az átmeneti állapotban levő kisegítő tanítók szükségszerű támogatóinak – Orellana, Gabbitas, Lancaster Gate ügynökség és a többiek – jegyzékét. Valamennyit nagyon jól ismerte. Nyolcz esztendeje húzta már az igát.

– Mindenesetre a kensingtoni ügyről valószinűleg le kell tenned, – mondta Dunkerley, – a leghelyesebb azonban, ha nem vársz. Megmondom neked őszintén, a kilátások ellened vannak.

A „kensingtoni ügy“ egy kérvény volt a gyakorlati tudományok south-kensingtoni főiskolájába való felvételre, melyet Lewisham egy vérmes pillanatában benyujtott. Hiány lévén Angolországban a gyakorlati tudományokat előadó tanárokban, a közoktatásügyi kormányzat az említett nagy főiskolában ingyen oktatást és heti egy guinea ösztöndíjat helyezett kilátásba olyan megválogatott fiatal tanerőknek, a kik bizonyos ideig e tárgyak tanítására kötelezik magukat, ha kiképzésüket befejezték. Dunkerley már több esztendő óta rendesen benyujtotta a kérvényét, de mindig hiába s példája nem lehetett nagyon biztató Lewishamra. De Dunkerleynak nem voltak olyan zöldesszürke bizonyítványai, mint neki.

Lewisham ilyenformán másnap minden idejét, a mi a „szolgálaton“ kívül megmaradt, arra használta, hogy megszövegezett egy levelet, több példányban lemásolta és elküldte a különböző iskolai ügynökségeknek. A levélben rövid, de méltó életrajzot adott magáról és kiterjeszkedett nevelési és oktatási rendszerére. Végezetül bizonyítványainak és kitüntetéseinek hosszú és díszes sorozatát csatolta, mely nyolcz éves korában a jó magaviseletért kapott kitüntetésével kezdődött. Ennek az okmánynak a lemásolása jelentékeny időt vett igénybe, de szerénysége támogatta őt. A napi órabeosztás gondos átvizsgálása után a déli szabad óráját „Levelezés“ jelzéssel látta el.

Arra a tapasztalatra jött, hogy a klasszikus és mathematikai tanulmányokban egy idő óta nem haladt eléggé s egy leczkefüzete, melyet a levelezési rendszer szerint oktató vállalatnak a fasorban a Bonoverrel való találkozást követő viharos napok folyamán beküldött, csunyán átfirkálva „Elfogadható mértéken alul“ jelzéssel érkezett vissza. Ez az eset annyira példátlan volt és úgy bántotta, hogy egy ideig azzal a gondolattal foglalkozott, hogy gúnyos levélben bosszulja meg magát távollevő tanárán. Azután a husvéti szünet következett, mikor haza kellett mennie és a részletek gondos elhagyásával be kellett számolnia anyjának, hogy elhagyja Whortleyt.

– Pedig ott olyan jól ment a dolgod! – kiáltott fel az anyja.

De a kedves öreg hölgynek mégis volt valami vigasztalása. Örömmel látta, hogy a fia nem visel szemüveget – elfelejtette ugyanis elhozni magával, – és így a komolyabb optikai zavaroktól való félelme, melyeket fia esetleg tőle „örökölhetett“, megszünt.

Néha Lewishamot az őszinte megbánás érzése fogta el az ostoba kirándulás miatt. Ilyen hangulatban volt az ünnepek után, mikor a Vázlat rovatai revideálásának a szüksége először tárta fel előtte teljes világossággal, hogy mi a gyakorlati eredménye az első küzdelemnek azokkal a titokzatos és hatalmas erőkkel, melyeket a tavasz ideje szokott életre serkenteni. A sikernek és a hirnévnek az álmát nagyon elevenen és nagy szeretettel ápolta s az egyetemre való felvételének, melyről régóta ábrándozott s mely az összes többi nagy dolgoknak a bevezetése lett volna, az elkerülhetetlen kitolása, mellében valósággal éles fizikai fájdalmat okozott.

A dolgozatok javítása közben, tollal kezében felugrott és fel-alá kezdett rohanni a szobában.

– Milyen őrült voltam! – kiáltotta. – Milyen őrült voltam!

Földhöz csapta a tollát és dühében merényletet követett el a szobája sarkában függő női arczkép, szolgaságának szemmellátható tanuja ellen. Széttépte a képet és darabjait szanaszét szórta…

– Őrült!

Utána megkönnyebbült, mintha véglegesen szakított volna a történtekkel. Egy pillanatig merően nézte a véghezvitt pusztítást, azután „ostoba szerelmeskedést“ mormogva, visszatért órarendjének átdolgozásához.

Ez volt az egyik kedélyállapot, mindenesetre a ritkább. Egyebekben sokkal türelmetlenebbül várta a postán a czímet, melyre Ethelnek írhat, mint a választ az ismételt álláskereső levelekre, melyeknek írása Horatiust és a magasabb mathematikát – Lewisham ezt a kifejezést használta a metszetek geometriája számára, – kiüldözte a gondolatköréből. Tényleg több időt pazarolt a levél felett való elmélkedésre, melyet a leánynak szándékozott írni, mint a mennyit kötelességeinek a táblázata megengedett volna.

Mindazonáltal az állást kereső levelek csodálatraméltó alkotások voltak. Mindegyik új tollal volt írva és az írás az első sortól az utolsóig felette volt még az ő megszokott színvonalának is. De egyik nap a másik után telt el és a bizonyos levél, a melyre várt, nem akart megérkezni.

A kedélyállapotát befolyásolta az a körülmény is, hogy a tárgyat illető szántszándékos zárkózottsága mellett is távozásának az oka meglepően rövid idő alatt „egész Wortleyban“ elterjedt. A vélemény az volt, hogy „kikapósan“ viselte magát és Ethel viselkedését a helybeli hölgyek – a mennyiben ezt a kifejezést használni lehet, – egyértelmű megbotránkozással elitélték. A szép külső gyakran tőrbe ejt. Egy fiú egyizben hangosan kiejtette Ethel nevét, mikor Lewisham elment mellette. A segédlelkész, a halvány arczú, csontosképű, ideges segédlelkészek fajtájából, mostanában úgy ment el mellette, hogy nem vett tudomást a létezéséről. Bonoverné alkalmat keresett, hogy megmondja neki, hogy „éretlen gyerek“, Frobisherné pedig egyizben majdnem fenyegetően sziszegett feléje, mikor az utczán találkoztak. Olyan meglepetésszerűleg tette, hogy Lewisham félreugrott tőle.

Az általános itélet néha nagyon nyomasztólag hatott a hangulatára, de néha olyan kedélyállapota is volt, hogy mulatott rajta és Dunkerley előtt többször olyanformán nyilatkozott, mintha egy szemernyit sem törődnék vele. Rendesen azt mondogatta magában, hogy miatta viseli az itélet súlyát. Minden körülmények között azonban viselni kellett.

Érezni kezdte egyidejűleg, hogy a világ milyen kevéssé érzi a szükségét a tizenkilencz éves fiatal embereknek, – tizenkilencznek mondta ugyanis magát, noha alig nehány hónapja múlt el tizennyolcz, – még ha kitüntetésük van is a jó magaviseletért, általános tudásért és számtanért és ha királyi czímerrel ékesített bizonyítványuk van is, mely kezeskedik a mértani rajzban, csillagászatban, állattanban, szervetlen chemiában és szerkesztő mértanban való jártasságukról, fiatalos erejükön és kitartásukon kívül. Eleinte azt hitte, hogy az iskolaigazgatók kapkodni fognak utána és most azt kellett tapasztalni, hogy ő kapkod utánuk. Sürgősnek kezdte jelezni az üres helyek elnyerésére beadott kérvényeit, de ez a sürgősség nem segített rajta. Az ajánikozások hosszabbra és hoszszabbra nőttek, végül teljes négy ívoldalat foglaltak el és egy penny értéket emésztettek meg. „Biztosíthatom Önt, – írta, – hogy igyekvő és lekötelezett munkatársat fog bennem megismerni.“ Az ilyen természetü igéretek megszaporodtak. Dunkerley közölte, hogy a Bonover szolgálati bizonyítványa feltűnő módon mellőzte az erkölcsi magaviselet és a fegyelem ügyét s Bonover hallani sem akart róla, hogy ezen változtasson. Hajlandó lett volna ugyan, hogy megtegyen minden tőle telhetőt Lewisham támogatására, a vele szemben tanusított eljárás ellenére is, de hát a lelkiismerete…

Egyszer vagy kétszer Lewisham hamisan idézett a szolgálati bizonyítványból, de annak se volt eredménye. Májusnak a fele is eltelt és South Kensington még hallgatott. A jövő komor volt.

Legmélyén volt a bizonytalanságnak és a csüggedésnek, mikor megérkezett a leány levele. Gépen volt írva, vékony papiron. „Kedves“ – írta a leány egyszerűen és ez a megszólításnak minden képzelhető módozata között a legkedvesebbnek és legdrágábbnak tűnt fel Lewisham előtt, noha a valóságban az volt az oka, hogy a leánynak a keresztneve nem jutott az eszébe és elfelejtette a keresztnév számára szabadon hagyott helyet is kitölteni.

„Kedves, én nem írhattam előbb, mert odahaza nincs helyem, a hol írhatnék és Frobisher néni hazug dolgokat mondott magáról a mamának. A mama rettenetesen meglepett, nem is képzeltem volna róla. Egy szó említést sem tett nekem. De ezt majd egy másik levélben írom meg. Annyira bánt az eset, hogy most nem is írok róla. Mert maga nem válaszolhat nekem és nem szabad, hogy levelet küldjön ide. Ezt sohasem szabad megtenni. De én gondolok magára, kedvesem, – a „kedvesem“ ki volt radirozva és ismét oda volt írva, – és nem felejtem el a mi kedves kirándulásunkat, ha sohasem írnék is többet. Most nagyon sok dolgom van. A munkám nagyon nehéz és attól félek, hogy elbutít. Nehéz csak azért érdeklődni valami iránt, mert élni kell belőle, nem úgy van? Azt hiszem, hogy maga is gyakran ezt érzi az iskolában. De azt képzelem, hogy mindenkinek az a foglalkozása, a mit nem szeret. Nem tudom, hogy visszakerülök-e még Whortleyba, lehet, hogy soha, de maga valószinűleg eljön Londonba. Frobisher néni a legborzasztóbb dolgokat mesélte rólunk. Nagyon örülnék, ha Londonba jöhetne, mert akkor esetleg láthatna engem. Chelseában van egy nagy fiúiskola és ha arra elmegyek reggelenkint, azt szeretném, ha maga ott volna. Maga onnan kijönne az iskolai sapkában és köpenyben, mikor én arra megyek. Milyen meglepetés volna, ha váratlanul ott találkoznánk.“

Ilyenformán folytatódott az egész levél. Alapjában véve nagyon kevés volt benne és szinte megszakításszerűleg végződött. „Isten vele, kedvesem“ volt a befejezése, czeruzával odavetve. Alatta még egy sor: „Néha gondoljon rám.“

A levél olvasása, különösen a bevezető „kedves“ megszólítás olyan különös érzés formájában hatott Lewisham torkára és mellére, hogy majdnem kiáltani szeretett volna. Örömében szinte ujjongott, újra meg újra elolvasta a levelet, csillogó szemekkel fel-alá járt szobájában és kezében szorongatta a drága írást. A „kedves“ ugyanolyan volt, mint mikor a leány kiejtette, – egyszerre hallani vélte a hangját. Élénken és kedvesen csengett feléje Ethel búcsúszava a holdvilágos ház árnyékából.

De mit jelentsen ez a sor: „ha sohasem írnék többet“ és a megszakításszerű befejezés? Mindenesetre ő gondolni fog Ethelre.

Ez volt a leány egyetlen levele. Nem sok idő alatt a levél hajtásai a sok használattól egészen elkoptak.

Junius elején elhagyatottság érzése fogta el Lewishamot, a mely nagyon gyorsan leküzdhetetlen vágygyá változott, hogy viszontlássa Ethelt. Kalandos tervek kóvályogtak benne, hogy elmegy Londonba, Claphamba és megtalálja őt. De valakit nem lehet oly könnyen megtalálni Londonban, mint Whortleyban. Egy egész délutánt azzal töltött, hogy megírjon és újra megírjon egy levelet, arra az esetre, ha Ethel czímét megkapja. Ha ugyan megkapja. Vigasztalan hangulatban kóborolta be a városkát s hét órakor útnak indult és holdfénynél nyomról-nyomra bejárta az együtt megtett emlékezetes utat.

A sötét pajtában úgy fordult és beszélt a sűrű feketeséghez, mintha Ethel jelen lett volna. Nagyon szép és kedves dolgokat mondott neki.

A sárga-violás kis öregasszonyt egy gyertya mellett az ablaknál ülve találta s áldozati hangulatban ivott meg nála egy üveg gyömbérsört. A kis öregasszony kissé ravaszkodva a nővére után érdeklődött s ő megigérte, hogy legközelebb megint elhozza magával. „Mindenesetre elhozom magammal“, mondta. A kis öregasszonynyal való beszélgetés közben elhagyatottságának az érzése némileg enyhült. Azután a bizonytalanul csillogó ezüstös mezőkön át olyan melankolikus hangulatban tért haza, hogy szinte jól esett neki. Sokáig ez a hangulat volt úr felette, míg el nem érkezett a Whortleyból való távozásának az ideje. Leszedte a falról az életczélját jelző különböző irásokat és utasításokat és a sárga láda fenekére fektette őket, melybe könyveit csomagolta: főként a felvételi vizsga számára való könyvek voltak, melynek az időpontja bizonytalan időre kitolódott.