Két és félesztendős időköz után a történet egy jóval érettebb Lewisham úrral folytatódik, a ki már nem ifjú, hanem férfi, a törvény szerint is férfi és teljes huszonegy esztendős. A szinhely többé nem a fák közé beágyazott kis Whortley, vörösre festett padjaival, parkjaival, rétjeivel, hanem London nyugati részének szürke végtelensége.

A történet folytatása azonban Ethel nélkül indul meg. A megigért második levelet Lewisham úr sohasem kapta meg és bár az első londoni hónapok folyamán számos délutánt töltött Claphamban, ebben a kietlen emberrengetegben bolyongva, az óhajtott találkozás nem következett be. Végül, mint az az ifjúságnál történni szokott, mely oly csodálatosan tud gyógyulni testben, szivben és lélekben egyaránt, feledni kezdett.

A „húsos fazék“ utáni küzdelem meglepő eredménynyel végződött. A zöldeskék bizonyítványoknak, úgy látszott, több értékük volt, minthogy egyszerű faldíszek legyenek és miután Lewisham már kétségbeesve lemondott róla, hogy valami alkalmazást kapjon hátralevő életében, egy nagyszerű kék okirat érkezett a közoktatásügyi hivataltól, mely elképzelhetetlen dolgokat helyezett kilátásba. Londonba kerül és hetenkint egy guineát kap, hogy előadásokat hallgasson, olyan előadásokat, melyek legmerészebb képzeletét is felülmúlták. A nevek között, melyek szeme előtt felmerültek, volt Huxley, – Huxley és Lockyer. Micsoda szerencse! Csoda volt-e, ha három emlékezetes esztendő folyamán a fényes jövő ismét az előtérbe nyomult?

Méltóztassanak őt elképzelni a gyakorlati tudományok felső iskolájába vezető úton, az ott töltött harmadik esztendőnek a kezdetén. (Akkoriban az iskola a Royal College of Science nevet viselte.) Jobb kezében egy fényes fekete táskát hordozott, teletömve tankönyvekkel, jegyzetekkel és különböző eszközökkel a következő félév számára, baljában pedig egy másik könyvet tartogatott, melynek már nem volt helye a táskában. Ez a könyv aranynyal volt szegélyezve és kötését barna papirboríték óvta gondosan a kopástól.

Az eltelt időköz Lewisham úron a felső ajkán jelentkező nem túlságosan tolakodó, de mindenesetre kétségbevonhatlan bajuszban, termetének egy inchnyi megnövekedésében és kevésbbé önhitt magatartásában jutott kifejezésre. Már nem érezte magát az általános érdeklődés középpontjának, mint tizennyolcz éves korában; derengeni kezdett előtte, hogy nagyon sokan lehetnek, a kiknek szemében az ő egyénisége teljesen közömbös. De ha kevésbbé volt is önhitt, viselkedésében sokkal több volt a bizakodás, mint a hogy olyan emberekében lenni szokott, a kiknek jól megy a soruk.

Öltözéke – egyetlen ruhadarab kivételével – mérsékelten fekete volt, gyászruha, melyet azonban a viselés némileg megkoptatott. A gyászt anyjáért viselte, a ki a történet folytatása előtt egy esztendővel halt meg és kis vagyonkát hagyott vissza, a melyet majdnem száz fonttal lehetett tőkésíteni s melyet Lewisham féltékenyen őrzött a takarékpénztárban. Csak az olyan nélkülözhetetlen dolgokra költött belőle, mint egyetemi tandíjak, könyvek és eszközök, melyekre ragyogónak igérkező egyetemi pályáján szüksége volt. Pályája ugyanis az előzmények után, még a whortleyi baleset után is fényesen indult és lobogó láng gyanánt falta fel régebbi papirbizonyítványait.

(Ha figyelmesebben megnézte volna őt, asszonyom, kétségtelenül feltűnt volna sajátságosan fényes gallérja, mely majdnem olyan volt, mintha felülete nedves gummival lett volna bekenve. Noha ennek tulajdonképen semmi köze sincsen a történethez, úgy érzem, hogy mielőtt tovább mennék, erre is ki kell terjeszkednem, mert különben elveszteném a kegyed érdeklődését. Londonnak nagyon sok rejtelme van, ezek között ez a sajátságosan fényes fehérnemü. „Az olcsó mosóintézetek megkékítik a holmikat“ – mondhatná ön asszonyom. – „Ennek is kékesnek, általánosan kopottnak, a gomblyuknál szaggatottnak és kirojtozottnak kellene lenni. De ez a gallér…“

Ha közelebbről megtekintette és végül megérintette volna, a tapintása olyan lett volna, mint a halottasházé, nyirkos és hideg. Ez azért van így asszonyom, mert a gallér vízálló anyagból készült. Abból a fajtából való volt, melyet este a fogkefével kell végigmosni és a szék támlájára kell akasztani, hogy megszáradjon s másnap reggel megifjodva lássa viszont. Lewishamnak ez volt az egyetlen gallérja, melylyel legalább három pencet takarított meg hetenkint, a mi egy tanulmányait végző south-kensingtoni tanárjelöltnél, a ki az atyai, de egyúttal túlságosan takarékos kormány által engedélyezett heti egy guineából él, kétségtelenül igen megfontolandó összeg. A gallér nagy felfedezés volt Lewishamra nézve. Legelőször egy gummiárúkkal teli üzleti kirakatban pillantotta meg, a hol egy üvegmedenczének a fenekén feküdt, a melyben az aranyhalak rosszkedvűen össze-vissza úszkáltak. Ekkor állapította meg magában, hogy nagyon szereti az ilyen fehérnemüt.)

Meglepőnek tűnhetett azonban fel a széles vörös nyakkendőnek a viselése, – olyanforma széles vörös nyakkendő, a milyent a délnyugati vasúttársaság portásai szoktak viselni. Más egyéb Lewishamon nem volt dandyszerű, még a hiúságból viselt szemüvegről is letett. Kellett, hogy ez gondolkozóba ejtse önöket… Hol is láttak önök nagy tömeget együtt, tüntetésszerűen sok vörös nyakkendővel? Meg kell mondani az igazat. Lewisham úrból szoczialista lett!

Az a bizonyos vörös nyakkendő csak külső és látható jele volt a nagy belső és szellemi fejlődésnek… Lewisham, buzgó tanulmányaitól való igénybevétel mellett is ez idő alatt átolvasta Butler Analogiáját és más könyveket; csoportosította az érveket, kételyei támadtak és az éjszaka csendjében Istenhez fordult, hogy „hitet“ adjon neki, – adjon tüstént „hitet“, ha van értéke a Levisham úr megoltalmazásának. A hit azonban nem akarta őt megszállani… Sorsáról alkotott képzete többé nem merült ki egy távoli katedrához vezető vizsgák sorozatában és a „liberális szellemű“ politikai kiválóságban Kezdte társadalmi rendünknek egyes olyan tüneteit felérzékelni, melyek Whortleyban nem nyilvánultak meg előtte, kezdte érezni, hogy a komor nincsetlenség miként mélyül teljes nyomorúsággá és szenvedéssé, a mi a modern Londonban oly sok emberi életnek az alapszinét adja meg. Különösen egy éles ellentét rögződött meg szimbolikus módon az elméjében. Egyik oldalon voltak a Westbourne Park yard sztrájkoló, elsenyvedt és éhező szénhordói, a fekete utczák sarában kolduló gyermekek és éhező munkanélküliek egy leveskonyha előtt; a másik oldalon, két utczával odébb, a Westbourne Grove, fényárban úszó üzletek sorozata, cab-ek és fogatok nyüzsgő forgataga és a költekezésnek olyan tobzódása, hogy a lyukas czipőben és rosszul szabott ruhában fáradtan hazafelé törtető diákot minduntalan feltartóztatta a szoknyák, csomagok és elragadóan bájos nőiességnek a forgataga. Kétségtelen, hogy a fáradt diáknak saját dicstelen tapasztalatai élezték ki az erkölcsi tanulságot. Ez azonban csak egyik pontja volt az élénk megismerések állandóan visszatérő sorozatának.

Lewishamnak erős, mondhatni ösztönszerű meggyőződése volt, hogy emberi lény nem lehet boldog, míg mások közvetlen közelében nyomorognak s a gazdaságnak ez a derűs csillogása a bűn érzete gyanánt érintette őt. Ekkoriban még azt hitte, hogy az emberek felelősek a saját sorsukért és ezekben a napokban még az erkölcsi közömbösségnek a fokát méregette magában és embertársaiban. Ugyanekkor azonban kezébe került a „Haladás és szegénység“ és a „Közjólét“-nek nehány véletlen füzete s nem volt nehéz magáévá tenni az ármányos és kizsákmányoló tőkések és földbirtokosok s a derék, becsületes, szenvedő munkások elméletét. Így lett belőle szoczialista. Természetesen annak szüksége, hogy rögtön tegyen valamit, a mivel kifejezésre juttatja új hitét, sürgető módon ébredt fel benne. Elindult és egy történelmi pillanatban megvásárolta a vörös nyakkendőt.

– Vérszínűt kérek, – mondta Lewisham szelid hangon a fiatal hölgynek a pult mögött.

– Milyen színű legyen? – kérdezte a fiatal hölgy a pult mögött, élesen.

– Biborvöröset kérek, – mondta Lewisham szégyenkezve. Estéjének legnagyobb és buzgalmának jelentékeny részét annak próbálgatására áldozta, hogy a nyakkendőt miként kösse szép csokorba. Ennek kedvéért új kézügyességet kellett neki elsajátítani, – azelőtt ugyanis mindig kész nyakkendőket viselt.

Lewisham így proklamálta a társadalmi forradalmat. Az első alkalommal, mikor a szimbolikus nyakkendő megjelent az utczán, hatalmas termetű rendőrök menete vonult fel egyes sorban a Brompton Roadon. Lewisham ellenkező irányban haladt. Magában hümmögni kezdett. Sokat jelentő pillantással haladt el a rendőrök mellett és a Marseillaiset dúdolta…

Ez azonban már hónapokkal előbb történt s azóta a vörös nyakkendő használati ruhadarabbá és szokássá vált.

Ezuttal egy kovácsolt vaskapun fordult be az Exhibition Roadról és belépett a főiskola előcsarnokába. Az előcsarnok diákokkal volt tele, a kik könyveket, táskákat, fizikai eszközöket tartalmazó dobozokat vittek a hónuk alatt, álltak és vitatkoztak, a vitaegyletnek bekeretezett és üvegezett hirdetéseit olvasták, vagy jegyzőkönyvet, czeruzát, radirgummit és rajztollat vásároltak a szabadalmazott papirkereskedőnél. Nagy számmal voltak köztük mindenféle új alakok, fizető diákok, fekete felsőkabátban és selymes kalapban, vagy jól vasalt ruhában és a hallgatók zöme, a Lewisham osztályából, nyersek, kopottak, rendetlenek, groteszk módon rosszul öltözöttek és bizonytalan megjelenésűek; egy feltűnt Lewishamnak bóbitás tengerész-sapkájával és arany kitüntetésével, egy másik durva fejes keztyűjével, a harmadik pedig nagyon finom bőrkeztyűjével. A diákok között Grummett, az egyetemi törzskönyv örökös vezetője, buzgólkodott.

– A czuczilista! – mondta egy csúfolódó hang.

Lewisham úgy tett, mintha nem hallotta volna, de erősen elpirult. Nagyon gyakran kívánta, hogy ne pirulna el olyan könnyen, hisz már huszonegy éves férfi volt. Figyelmesen tanulmányozta a vitaegylet hirdető tábláját, melyen „Lewisham E. C. előadása a szoczializmusról“ volt hirdetve a legközelebbi péntekre és áttörtetett az előcsarnokon, a hol a törzskönyv várt a bejegyzésre. Néhány perczig azonban nem tudott a bejegyzéshez jutni, mert társainak kézszorításai és barátságosan nyers élczei feltartóztatták.

– Rettenetes biflázó ez az állat Lewisham, – jellemezte egyik társa. – A második volt a mult esztendőben. Borzalmasan magol. Valami állati önhittség van ezekben a biflázókban. Vizsga… vitaegylet… vizsga. Mintha ezenkívül nem is volna élet. Az év elejétől végéig egyszer se menne valami mulatóhelynek a tájára.

Lewisham éles füttyentést hallott, a lift felé rohant és pont az elindulás pillanatában érte el. A lift nem volt kivilágítva és sötét árnyakkal volt tele, csak a vezetőnek az alakját lehetett megkülönböztetni. Mikor Lewisham találomra vizsgálgatta a sötét arczokat maga körül, egy lányos hang a nevén szólította.

– Ön az, Heydinger kisasszony? – felelte. – Nem vettem észre. Remélem, kellemesen töltötte a szünidőt?