Tanának, az «emberiséghez intézett üzenetének» alapkövéül Tolsztoj az evangélium szavát választja: «Ne álljatok ellent a gonosznak» és így magyarázza: «Ne álljatok ellent a gonosznak erőszakkal».

Ebben a mondatban benne rejtőzködik az egész Tosztoj-féle ethika: a nagy harcos e parittyakövét fájdalommal telített lelkiismeretének egész szónoki és ethikai hevességével akkora erővel hajította az évszázad falára, hogy a megrázkódtatás még ma is érezhető a megrepedt gerendázatban. E dobás lelki hatását nem lehet a maga egész jelentőségében megmérni: az oroszok önkéntes fegyverletétele Breszt-Litovszk után, Gandhi non-resistanceja, Rolland pacifista kiáltványa a háború kellő közepén, számtalan egyes névtelen embernek hősies ellenállása a lelkiismeret gúzsbakötésével szemben, a harc a halálbüntetés ellen – az új évszázadnak mindeme különálló és szemre összefüggéstelen aktusa Tolsztoj Leo üzenetének köszöni az energikus ösztönzést. Ahol ma megtagadják az erőszakot, akár mint eszközt, mint fegyvert, mint jogot vagy állítólag isteni berendezkedést, amelynek az a rendeltetése, hogy bármit bármily ürüggyel megvédjen, nemzetet, vallást, fajt, tulajdont, mindenütt a világon, ahol az emberiesen érző erkölcs ellenszegül annak, hogy vért ontson, helyeselje a háborús bűnt és visszasülyedve a középkori ököljogba istenítéletnek ismerjen el katonai győzelmet, minden erkölcsi forradalmár még ma is mindenütt Tolsztoj tekintélyétől és áhítatától kap testvériesen támogatott erőt. Mindenütt, ahol az egyház megmerevedett formulái, az állam uralkodásra vágyó követelése, a berozsdásodott és kaptafaszerűen működő igazságszolgáltatás helyett a végső döntést csak az emberiség testvéries együttérzésére, mint az egyetlen erkölcsi hatóságra bízza a független lelkiismeret, Tolsztoj példás Luther-tettére hivatkozhatik, amely a csalatkozhatatlan állami hatalom modern pápaságától elszántan megtagad minden jogot az egyes ember lelkére és az embert emberi érzésére figyelmezteti, hogy mindenki minden esetben csak «a szívével» ítéljen.

De mi «gonoszra» gondol Tolsztoj, amelynek ellent kell állnunk erőszak alkalmazása nélkül? Nem másra, mint magára az abszolut erőszakra, rejtse bár el izmait a közgazdaság, nemzeti jólét, nemzeti törekvés és gyarmati terjeszkedés nagyhangú öltözetébe, az ember uralomvágyát és vérvágyát hamisítsa át bár még oly ügyesen filozófikus és hazafias ideálokká – ne engedjük magunkat megtéveszteni: az erőszakosság még a legcsábítóbb megfinomításában is az emberiség testvérisülése helyett mindig csupán egy csoport fokozott érvényesülését szolgálja és ezzel örökössé teszi a világ egyenlőtlenségét. És mert az erőszak birtokra, tulajdonra és többtulajdonra törekszik, ezért Tolsztoj számára minden egyenlőtlenség a tulajdonnál kezdődik. A fiatal nemes Brüsszelben nem hiába töltött órákat Proudhonnal: Tolsztoj, mint akkor valamennyi szocialista legradikálisabbja, még Marx előtt ezt a tételt hangoztatja: «Minden bajnak és szenvedésnek gyökere a tulajdon és az összeütközés veszedelme azok közt van. akik bőségesen rendelkeznek tulajdonnal és akiknek semmijük sincs.» Mert a tulajdonnak, hogy megállhasson, szükségszerűen védekeznie, sőt támadnia kell. Az erőszak szükséges, hogy tulajdont összeragadjanak, szükséges, hogy a birtokot megnagyobbítsák, szükséges, hogy megvédjék. A tulajdon a maga védelmére megteremti az államot, az állam viszont fönállása végett a hatalmi erőszak szervezett formáit, a hadsereget, az igazságszolgáltatást, «az egész kényszerrendszert, amely csak arra szolgál, hogy a tulajdont megvédje», és aki beleilleszkedik az államba és elismeri, lelkével ettől a hatalmi elvtől függ. Tolsztoj szerint a modern államban, anélkül hogy sejtenék, még a látszólag független, a szellemi emberek is csakis nehány kevés ember tulajdonának megtartását szolgálják, «sőt Krisztus egyháza, amely valódi jelentőségében állammegszüntető volt», legsajátosabb kötelességétől «hazug tanokkal» elfordul, megáldja a fegyvert, a jelenlegi világrend igazságtalansága mellett érvel és ezért formulákban megmerevedik, szokássá, konvencióvá lesz. A művészek pedig, ezek a lelkiismeretnek szabadonszületett, hivatott ügyvédei, az emberi jog védői elefántcsont tornyocskáikat faricskálják és «elaltatják a lelkiismeretet». A szocializmus a gyógyíthatatlanok orvoslását kísérli meg, a forradalmárok, az egyedüliek, kik helyes fölismeréssel alapjában akarják fölrobbantani a hamis világrendet, hibásan maguk is ellenfeleik gyilkoló eszközét használják és megörökítik az igazságtalanságot, amikor érintetlenül hagyják a «gonosz» elvét, sőt még meg is szentelik: az erőszakot.

Ez anarchista követelések értelme szerint tehát az állam és az emberek mostani földi vonatkozásainak alapja hamis és korhadt: ezért Tolsztoj mint haszontalant és elégtelent hevesen visszautasítja a kormányforma minden demokratikus, filantropikus, pacifista és forradalmi megjavítását. Mert se duma, se parlament és legkevésbbé forradalom nem szabadítja meg a nemzetet az erőszak «gonoszságától»: ingatag alapon épült házat nem lehet megtámasztani, hanem ott kell hagyni és másikat kell építeni. Már pedig a modern állam a hatalmi gondolaton nyugszik, nem a testvériségen: tehát Tolsztoj szemében óhatatlanul összedőlésre van ítélve és minden szociális és liberális foltozgatás csak meghosszabbítja haláltusáját. Nem a nép és a kormány állampolgári viszonyát, hanem magát az embert kell megváltoztatni: az államhatalom által való erőszakos összepréselés helyett testvériség szülte benső lelki összetartozásnak kell megszilárdítania minden népközösséget. Ameddig azonban ez a vallási, ez az ethikai testvériség még nem foglalja el a kényszerpolgár mostani formájának helyét, mindaddig Tolsztoj kijelentése szerint, igazi erkölcsiség csak az államon kívül, a pártokon kívül, az egyéni lelkiismeret láthatatlan titokterületén lehetséges. Mivel az állam az erőszakkal azonosítja magát, ethikai ember nem azonosíthatja magát az állammal. Vallási forradalomra van szükség, arra, hogy minden lelkiismeretes ember mondja föl a barátságot minden erőszakközösségnek. Ezért maga Tolsztoj elszánt nekirúgtatással minden államformán kívül helyezi magát és kijelenti, hogy lelkiismerete kivételével minden kötelességparancstól független. Megtagad «bármely néphez és államhoz való kizárólagos hozzátartozást vagy bármely kormány alá tartozást», önként kitaszítja magát az ortodox egyházból, elvből lemond arról, hogy az igazságszolgaltatáshoz vagy a mostani társadalom valamely más rendszeresített intézményéhez forduljon segítségért, csak azért, hogy meg ne kelljen fognia az erőszakállam ördögének ujját. Testvériséget prédikálásának evangéliumi szelidsége, keresztényien alázatos beszédformával való átszínezése, az evangéliumra való hivatkozás ne tévesszen meg bennünket szociálpolitikájának tökéletes államellenessége, ama céltudatos energia és elszántság tekintetében, amellyel Tolsztoj, a század legvakmerőbb heretikusa mint radikális anarchista nyíltan hadat üzen a cár uralmának, az egyháznak és minden jóváhagyott állami közösségnek. Az ő államtana a legelkeseredettebb államellenes tan és Luther óta egyes embernek legtökéletesebb szakítása az új pápistasággal, a tulajdon csalatkozhatatlan gondolatával. Elméletileg még Trockij és Lenin sem ment egy lépéssel sem tovább Tolsztoj «Mindent meg kell változtatni»-jánál és ahogyan Jean Jacques Rousseau, az «ami des hommes» írásaival a francia forradalom számára vájta ki az aknajáratokat, ugyanúgy orosz ember hevesebben meg nem rendítette a cári, a kapitalista rend alapjait és tette a megrohanásra éretté, mint ez a radikális forradalmár, akit nálunk, megtévesztve patriarkális szakállától és tanításának bizonyos símaságától, rendszerint jámbor apostolnak szoktak tekinteni. Igaz, hogy mint Rousseaut a sansculottok, Tolsztojt is kétségtelenül fölháborította a bolsevizmus módszere, mert pártokat gyűlölt – «akármelyik párt győz, hatalmának megtarthatása végett nemcsak minden meglevő erőszakossággal élnie kellene, hanem még újat is ki kellene találnia», jósolja irataiban – de az őszinte történetíró valamikor bizonyítani fogja, hogy ő volt legjobb útcsinálója és valamennyi forradalmár valamennyi bombája nem aknázott alá. Oroszországban mindent annyira és nem rendítette meg annyira a tekintélyt, mint ennek az egyetlen és legnagyobb embernek szembeszállása hazájának látszólag legyőzhetetlen hatalmaival: a cárral, az egyházzal és a birtokkal. Mióta a diagnosztikusok e legzseniálisabbja fölfedezte civilizációnk szerkezetének földalatti építéshibáját, nevezetesen, hogy a mi államépületünk nem emberszereteten, emberi közösségen, hanem brutalitáson, emberi zsarnokságon nyugszik – egész dialektikai súlyát, rengeteg ethikai lökőerejét harminc éven át az orosz világrend ellen egyre megújított rohamozásra használta, a forradalomnak Winkelriedje, a nélkül, hogy ezt akarta volna, szociális dinamit, szétrobbantó, pusztító elemi őserő és ezzel együtt öntudatlanul orosz küldetésének képviselője. Mert minden orosz gondolkodónak, hogy építhessen, előbb szükségszerűen radikálisan és gyökeresen rombolnia kell – nem véletlen, hogy valamennyi művésze előbb lezuhan a legsötétebb, legúttalanabb nihilizmus legfeketébb aknáiba, hogy azután égető, elragadtatott kétségbeesésében áhítatosan ismét új hivést kényszerítsen ki magának; az orosz gondolkodó, az orosz költő, az orosz tettember, nem mint mi európaiak, bátortalan javítgatással, kegyeletes óvatossággal, hanem vadul, mint a favágó, a veszedelmes kísérletek igazi romboló bátorságával megy neki a problémáknak. Egy Rosztopsin a győzelem kedvéért nem habozik Moszkvát, ezt a mirabilium mundi-t, egészen a házak küszöbéig leégetni és éppen ily kevéssé habozik Tolsztoj – ebben hasonlít Savonarolához – az emberiség minden kultúrjavát, művészetet, tudományt máglyára száműzni, csupán hogy ezzel egy új és jobb elmélet igazolva legyen. Lehet hogy Tolsztoj, a vallási álmodozó talán soha nem gondolt támadásának gyakorlati következményeire, alighanem soha nem merte mérlegelni, hogy ily égnagyságú világépület hirtelen összedőlése hány földi exisztenciát rántana magával – minden lelki erejével és meggyőződésének minden makacsságával csak tovább rázta a szociális államépület oszlopait. És ha ilyen Sámson az öklével döngetni kezd, a legóriásibb tető is meggörbül és hajladozik. Ezért azzal a meztelen ténnyel szemben, hogy az orosz forradalmat szellemileg semmi sem segítette annyira előre, mint Tolsztoj fanatikus bűnbánó prédikációi a gazdagság és a tulajdon ellen, brosüráinak petárdái, pamfletjeinek bombái, fölösleges minden utólagos vita arról, mennyiben helyeselte vagy ellenezte volna Tolsztoj a bolsevista fölforgatást. Semmi idő kritikája, Nietzscheé sem, aki mint német ember mégis mindig a képzettekhez szólt és már költői magábólkikelt előadásával elzárt maga elől minden tömeghatást, nem hatott a széles néptömegekre ennyire lélekkorbácsolóan és hitrombolóan: és Tolsztoj kőpillérre helyezett szobra, kívánsága és akarata ellenére, örök időkre ott van a nagy forradalmárok, a hatalomdöntők és világot megváltoztatók láthatatlan panteonjában.

Kívánsága és akarata ellenére: az ő keresztényien-egyéni forradalmát, az ő államanarchizmusát világosan elkülönítette minden aktív és erőszakos forradalomtól. Az «Érett kalászok»-ban ezt írja: «Ha forradalmárokkal találkozunk, gyakran megcsalódunk abban a véleményünkben, hogy ők és mi egy nézeten vagyunk. Ők és mi is hirdetjük: ne legyen állam, ne legyen tulajdon, ne legyen egyenlőtlenség és sok mást. De mégis nagy a különbség: a kereszténynek nincs állam – ők ellenben meg akarják semmisíteni az államot. A kereszténynek nincs tulajdon – ők meg akarják szüntetni. A kereszténynek egyforma mindenki, ők az egyenlőtlenséget szét akarják rombolni. A forradalmárok kívülről harcolnak a kormánnyal, a kereszténység azonban egyáltalán nem harcol, belülről rombolja szét az állam alapjait.» Amint látható, Tolsztoj nem akarta, hogy az államot erőszak semmisítse meg, hanem azzal, hogy egyik kis rész a másik után, egyik egyén a másik után kivonja magát, az állami szervezet elerőtlenedés következtében maga oszoljék föl. A végső eredmény mégis ugyanaz: minden tekintély szétrombolása és Tolsztoj egy életen keresztül ezt a fáradozást szolgálta teljes odaadással. Persze egyszersmind új rendet, az állammal szemben államegyházat, a gyakorlati-szociális egybetartozással szemben vallási összetartozást akart teremteni, emberiesebb, testvéribb életvallást, a régi-új és őskeresztény, a tolsztoj-keresztényi evangéliumot akarta megalapítani. De ha építő szellemi tevékenységét értékeljük, – első az őszinteség – késsel el kell vágnunk a lángeszű kultúrkritikust, a földi szemzsení Tolsztojt az elmosódott, fogyatékos, szeszélyes, következetlen moralistától, a gondolkodó Tolsztojtól, aki pedagógiai rohamában már nem, mint a hatvanas években, csak Jasznaja Poljana parasztgyerekeit akarja az iskolába kergetni, hanem a filozófiai könnyelműség ijesztő mértékével egész Európába bele akarja verni az egyedüli «helyes» élet nagy abc-jét, «az» igazságot. Semmiféle tisztelet nem hajol meg elég mélyen Tolsztoj előtt, ameddig ő, a szárnyatlanul született, megmarad gondolatvilágában és zseniális szerveivel szétszedi az emberiség szerkezetét; de mihelyt szabadon röpülve metafizikai térbe iparkodik, ahol érzékei már nem tudnak megfogni, látni és szívni, ahol mindezek a finom ujjak céltalanul tapogatódznak az ürességben, szinte megijeszti az embert szellemi gyámoltalansága. Nem, nem lehet a határt eléggé élesen megvonni: Tolsztoj mint elméleti, mint szisztematikus filozófus éppen oly sajnálatos módon ámította magát, ahogyan Nietzsche, a vele ellentétes lángész, mint komponista. Amiként Nietzsche zeneisége, amely a beszédmelodikán belül pompásan produktív, önálló hangszférában, tehát amikor komponál, csaknem szánalmasan fölmondja a szolgálatot, Tolsztoj kiváló esze is így azonnal megreked, mihelyt az érzékelhetően kritikus szférából az elméletibe, az elvontba merészkedik. Ezt a határvonalat és érintkezést egyes műveiben is ki lehet tapogatni; «Mit tegyünk» című szociális pamfletjének első része például Moszkva nyomortanyáit szemléltetően, tapasztalathűen, olyan mesteri módon írja le, hogy eláll az ember lélekzete. Földi dologról soha vagy aligha valamikor mondtak zseniálisabban szociális bírálatot, mint ama nyomorlakások és elveszett emberek leírásával: de alighogy az utopista Tolsztoj a második részben a baj megállapításától áttér a gyógyításra és indítványokkal akar előállni a javításra nézve, minden fogalma azonnal ködös, a körrajz elmosódott lesz, a gondolatok nagy sietésükben egymás sarkát tapossák le. És ez a zavarodottság az egyik problémától a másikig annál jobban fokozódik, minél vakmerőbben merészkedik Tolsztoj előre. És bizony Isten, nagyon is előre merészkedik! Minden filozófiai iskolázottság nélkül, ijesztő tiszteletlenséggel nyúl hozzá értekezéseiben mindazokhoz az örökké megoldhatatlan kérdésekhez, amelyek csillagláncokon az elérhetetlenben csüngtek és mint a zselatint hígra «föloldja». Mert ahogyan válsága idején mint valami bundát, hamar új «vallást» akart magára vetni a türelmetlen ember, egy éjjel alatt kereszténnyé és alázatossá akart válni, úgy ezekben a világnevelő írásokban «egy kézmozdulattal erdőt növeszt», és aki 1878-ban még maga kétségbeesve kiáltotta: «egész földi életünk értelmetlenség», három évvel későbben már elkészítette számunkra általános érvényű teológiáját, amely megold minden világtitkot. Természetes, hogy ilyen elsietett alkotásokat illető minden ellenmondás zavarja a gyorsgondolkodót, Tolsztoj ezért állandóan bedugott füllel tanít, minden ellentmondáson átgázolva és gyanús gyorsasággal elismerve magáról, hogy sikerült a teljes megoldás. Mily bizonytalan hit, amely szünetlenül bizonyításra érzi magát kötelezve, mily logikátlan, ingadozó gondolkodás, amelynek mihelyt hiányzik az érv, kellő időben mindig mint utolsó és kizárólagos cáfolhatatlanság, valami bibliai idézet jut az eszébe. Nem, nem, nem – nem lehet eléggé határozottan kijelenteni: Tolsztoj oktató értekezései (nehány elkerülhetetlen zseniális részlet ellenére is) – corraggio, corraggio! – a világirodalom legkellemetlenebb vakbuzgó értekezései közé tartoznak, elsietetten zavart, fönnhéjázóan makacs, de sőt – ami Tolsztojnál, az igazság emberénél egyenesen megdöbbentő – nem becsületes gondolkodás bosszantó példái.

Mert a legigazmondóbb művész, a nemes és példás ethikus Tolsztoj, ez a nagy és szinte szent ember mint elméleti gondolkodó valóban rossz és becstelen játékot űz. Hogy az egész szellemvégtelen világot begyömöszölhesse filozófiai zsákjába, durva szemfényvesztő mutatvánnyal kezdi és pedig: elsőbben minden problémát annyira leegyszerűsít, hogy vékonyak és kezelhetők lesznek, mint a kártyalap. Mindenekelőtt tehát a legegyszerűbb módon meghatározza mi «az» ember, azután mi «a» jó, «a» gonosz, «a» bűn, «az» érzékiség, «a» testvériség, «a» hit. Azután fürgén összekeveri a kártyákat, «a» szeretetet kihúzza mint tromfot és íme, nyert. A jasznaja-poljanai íróasztalon egy világórácska alatt megoldódik az egész világjáték, a végtelen és megoldhatatlan, a millió nemzedékektől keresett és az öreg ember meglepetten néz, szeme gyermeki módon csillog, öreg ajka boldogan mosolyog, bámulja és bámulja, hogy «milyen egyszerű is mindez.» Igazán megfoghatatlan, hogy valamennyi filozófus, valamennyi szellem, aki ezer év óta ezer koporsóban ezer országban fekszik, annyi gyötrődéssel törte az eszét és nem vette észre, hogy hiszen «az» egész igazság már régóta, fényesen, mint a nap, benne volt az evangéliumban, de persze az kellett hozzá, hogy az ember, mint ő, Nikolajevics Leo az Úrnak 1878. évében «elsőnek értse meg helyesen ezernyolcszáz év óta» és végre megtisztítsa az «átmázolástól» az isteni üzenetet. (Valóban, szóról-szóra ezeket a káromló szavakat mondja!) No de most vége van minden fáradalomnak és kínlódásnak – most már föl kell ismerniök az embereknek, mily szörnyen egyszerűen lehet leélni az életet: ami zavarja az embert, azt egyszerűen az asztal alá kell dobni, az államot, a vallást, a művészetet, a művelődést, a tulajdont, a házasságot szó nélkül meg kell szüntetni, ezzel azután egyszersmindenkorra végeztek «a» gonosszal és «a» bűnnel és ha most mindenki maga szántja a földet és süti a kenyeret és csinálja a csizmáját, akkor nincs többé állam és nincsenek többé vallások, csak Isten igazi birodalma van a földön. Akkor «Isten a szeretet és a szeretet az élet célja». El tehát a könyvekkel, nem kell többé gondolkodni, nem kell szellemi munkát végezni, elegendő «a» szeretet és mindezt már holnap meg lehet valósítani, «ha csak akarnák az emberek».

Ha valaki elmondja a Tolsztoj-féle világteológia száraz tartalmát, akkor mintha túlozna. De sajnos, ő maga az, aki térítgető buzgalmában oly megbotránkoztatóan túloz, aki hogy átjuthasson érveinek ingadozó talaján, erőszakosan belehajszolja magát ebbe a képrombolásba. Mily szép, mily világos, mily megcáfolhatatlan az ő életalapelve, az erőszaknélküliség evangéliuma: Tolsztoj mindannyiunktól engedékenységet, lelki alázatosságot kíván. Arra figyelmeztet bennünket, hogy a szociális rétegek egyre növekedő egyenlőtlensége közt elkerülhetetlen összeütközés elhárítása végett előzzük meg az alulról támadó forradalmat azzal, hogy önként fölülről kezdjük meg és idejében való őskeresztény engedékenységgel kikapcsoljuk az erőszakot. A gazdag mondjon le gazdagságáról, az értelmiség mondjon le fönnhéjázásáról, a művészek hagyják ott elefántcsont tornyukat és megértéssel közeledjenek a néphez, fékezzük meg szenvedelmeinket, «állati személyiségünket» és a vevés vágya helyett fejlesszük ki magunkban az adás szentebb képességét. Bizony fönséges követelések, a világ minden evangéliuma által ősrégen megkívántak, örök követelések, mert az emberiség fejlődése érdekében örökké újra kívánni kell. De Tolsztoj mértéktelen türelmetlensége nem éri be, mint ama jámbor teremtések azzal, hogy az egyes ember legnagyobb erkölcsi teljesítményeként követelje, hanem ő, a zsarnokian türelmetlen, ezt a szelídséget haragosan azonnal és mindenkitől megkívánja. Hogy csak minél hevesebben rábeszéljen bennünket, a türelmetlen ember a legőrültebb túlzásokba lovalja bele magát, azt kívánja, hogy az ő vallási vezényszavára azonnal mondjunk le mindenről, adjunk oda mindent, amivel érzelmileg össze vagyunk kötve, ő (a hatvanéves) a fiatal emberektől önmegtartóztatást követel (amit maga mint férfi soha nem gyakorolt), a szellemi foglalkozásúaktól azt kívánja, hogy ne műveljék, sőt vessék meg a művészetet és intellektualitást (amelynek maga egész életét szentelte) és hogy minél gyorsabban, egészen villámgyorsan meggyőzzön bennünket arról, mily haszontalanság a kultúránk, dühös ökölcsapásokkal lerombolja egész szellemi világunkat. Csakhogy csábítóbbá tegye részünkre a teljes lemondást, egész mostani kultúránkat, művészeinket, költőinket, technikánkat és tudományunkat legyalázza, a legvaskosabb túlzással, emeletes valótlanságokkal él és pedig mindig a maga szidásával és lealacsonyításával kezdi, hogy a mások megrohanásához szabad nekifutása legyen. Így kompromittálja a legnemesebb etikai szándékot vad okvetetlenkedéssel, amelynek semmi túlzás nem elég mértéktelen, semmi megtévesztés nem elég vaskos. Vagy talán igazán elhiszi valaki, hogy Tolsztoj Leo, akit a háziorvosa naponta megvizsgált és kísérgetett, az orvostudományt és az orvosokat valóban «fölösleges dolognak», az életet «bűnnek», a tisztaságot «fölösleges fényűzésnek» tekinti? Ő, aki egész könyvtárra valót írt össze, valóban mint «haszontalan élősködő», mint «levelész» töltötte el életét, valóban olyan gúnyolódva túlzott módon, ahogyan maga a következőképpen írja le? «Eszem, fecsegek, hallgatom, amit más beszél, újra eszem, írok és olvasok, azaz beszélek és megint hallgatom a más beszédét, azután ismét eszem, játszom, eszem és újra beszélek, azután még egyszer eszem és bebújok az ágyba.» A «Háború és béke» és «Anna Karenina» valóban ilyen módon született meg? Neki, aki könnyre fakad, mihelyt valaki Chopin szonátáit játssza, a zene mint a korlátolt eszű kvekkereknek, igazán csak az ördög dudája? Beethovent valóban «érzékiségre elcsábítónak», Shakespeare drámáit «kétségtelen ostobaságnak», Nietzsche művét «darabos, értelmetlenül föllengző fecsegésnek» tartja? Vagy Puskin műveit csak «arra tartja jónak, hogy cigarettapapirosul szolgáljon a népnek»? A művészet, amit nagyszerűbben szolgált, mint bárki más, az ő szemében tényleg csak «henye emberek fényűzése» és Grischa szabó és Pjotr cipész neki igazán előbbrevaló esztétikai bíró, mint Turgenyev vagy Dosztojevszki ítélete? Komolyan hiszi ő, aki maga «fiatalságában fáradhatatlanul paráználkodott és azután házasságban még tizenhárom gyermeket nemzett, hogy most egyszerre az ő szavára minden fiatalember belép a szkopcok szektájába és kioperáltatja magából a nemi ösztönt? Látjuk: ő, Tolsztoj túloz, mintha megőrült volna és logikai rossz lelkiismerete túloz, nehogy észrevegyék, mily könnyűnek gondolta a dolgot a «bizonyítékaival.» Néha úgy látszik, mintha az a sejtelem, hogy ezt a lármás értelmetlenséget éppen mértéktelensége végzi ki, halványan ott derengett volna tudatának kritikus mélyén – «kevés a remény arra, hogy bizonyítékaimat elfogadják vagy akár csak komolyan megvitatják», írja egyszer és ijesztő módon igaza van, mert amily kevéssé lehetett vitatkozni ezzel az állítólag engedékeny emberrel, amíg élt – «Tolsztoj Leót nem lehet meggyőzni», sóhajtja a felesége és «önszeretete sohasem engedi meg, hogy valami hibát beismerjen», írja legjobb barátnője – éppen olyan esztelenség lenne, ha Beethovent, Shakespearet Tolsztojjal szemben komolyan védelmezni akarnók: aki Tolsztojt szereti, legjobb, ha ott fordul el tőle, ahol az öreg ember nagyon is nyilvánvalóan leplezi le logikai fogyatékosságát. Egyetlen komolyan vehető ember sem gondolt egy pillanatig sem arra, hogy Tolsztoj e teológiai támadásaira valóban hirtelenül, mint a gázcsapot, lecsavarja az élet átszellemesítéseért folyó kétezer éves harcot és legszentebb értékeinket a szemétdombra vesse. Mert ez a mi Európánk, amely éppen az imént szülte Nietzschét mint gondolkodót, amelynek számára egyesegyedül a szellemi öröm teszi lakályossá nehéz földünket, ennek az Európának, Isten tudja, nem volt kedve, hogy egy erkölcsi vezényszóra rögtön engedje magát elparasztosítani, leegyszerűsíteni és elmongolosítani, engedelmesen a kibitkába másszék és egy fönséges szellemi multat mint «bűnös» tévedést megtagadjon. Mindig elég tisztelettudó volt és lesz, hogy a példás ethikus Tolsztojt, a lelkiismeret hősies ügyvédjét össze ne tévessze azzal a kétségbeesett kísérlettel, amely az idegválságot világszemléletnek, a félelmet a klimaktériumtól nemzetgazdaságnak akarja föltüntetni; mindig meg fogjuk tudni különböztetni a nagyszerű erkölcsi ösztönzéseket, e művész hősi lelkéből sarjadzottakat és az elméletbe menekült aggastyán parasztian dühös kultúrexorcizmusát. Tolsztoj komolysága és tárgyilagossága páratlan módon elmélyítette nemzedékünk lelkiismeretét, depresszív elméletei azonban merénylet a lét öröme ellen, kultúránknak szerzetesien aszkétai visszalökniakarása egy már nem rekonstruálható ős kereszténységbe, amit egy már nem-keresztény és ezért túlkeresztény ember eszelt ki. Nem, mi nem hisszük, hogy «a megtartóztatás dönti el egész életünket», hogy a síron inneni világszenvedelmünk vérét ki kell csapolnunk az erekből és csakis kötelességgel meg bibliai kinyilatkoztatásokkal kell magunkat megterhelnünk: nem bízunk abban a magyarázgatóban, aki nem ismeri az öröm teremtő, erőtadó hatalmát, mert tudatosan szegénnyé teszi és elhomályosítja érzékeink szabad játékát és a legmagasztosabbat és legboldogítóbbat: a művészetet. Nem akarunk megint lemondani a szellem és a technika vívmányairól, nyugati örökségünkből nem akarunk semmit sem odaadni, semmit, nem könyveinket, képeinket, városainkat, tudományunkat, egy szemernyi érzékelhető, látható valóságot sem bármilyen bölcselkedésért és legkevésbbé maradiért, depresszívért, amely pusztaságba és szellemi butaságba kerget vissza bennünket. Mai létünk gazdag sokoldalúságát semmiféle égi boldogság kedvéért sem cseréljük el valami sovány egyszerűséggel: inkább szemtelenül «bűnösek» akarunk lenni, mint primitívek, inkább szenvedelmesek, mint ostobán és bibliaszerűen jók. Európa ezért a szociológiai Tolsztoj-elméletek egész batyuját az irodalmi aktaszekrénybe tette, teljes tisztelettel az ő példás ethikai akarata iránt, de mégis félretette mára és mindörökre. Mert ami maradi és reakcionárius, az még a legfőbb vallási formában sem, még oly fönséges szellem apasága esetén sem lehet teremtő erejű, és ami a lélek személyi kuszáltságából származik, soha a világszellemet meg nem fejtheti. Tehát újra és végérvényesen: korunk legerősebb kritikus fölszántója, Tolsztoj egyetlen búzaszemmel sem lett európai jövőnk magvetője és ebben egészen orosz, egészen géniusza fajának és nemzedékének.

Mert az utolsó orosz évszázadnak bizonyára az az értelme és küldetése, hogy szent nyugtalansággal és kíméletlen szenvedésvággyal fölkavarjon minden erkölcsi mélységet, kiásson és levetkőztessen egészen a gyökeréig minden szociális problémát és lángeszű művészei kollektív szellemi teljesítménye előtt tiszteletünk végtelenül mélyen meghajol. Ha nem egy dolgot mélyebben átérzünk, ha sok mindent határozottabban ismerünk föl, ha az idő problémái és az ember örök problémái szigorúbb, tragikusabb és kegyetlenebb tekintettel néznek reánk, mint azelőtt, akkor ezt Oroszországnak és az orosz irodalomnak köszönhetjük, ennek egyszersmind azt a teremtő nyugtalanságot a régi igazságon át az új igazhoz. Az egész orosz gondolkodás a szellem erjedése, tágító, fölpattantó erő, de nem a szellem fölvilágítása, mint aminő Spinozáé, Montaigneé és néhány német emberé; nagyszerűen segít a világ lelki kitágításában és az újkor egyetlen művésze sem szántotta és kavarta föl annyira a lelkünket, mint Tolsztoj és Dosztojevszkij. De új rendet teremteni egyikük sem segített nekünk és ahol saját, lelkileg feneketlen káoszukat világfölfogásként próbálják föltüntetni, ott magukra hagyjuk őket az ő magyarázkodásukkal. Mert mindkettő, Tolsztoj és Dosztojevszkij megrettenve a fölidézett, áthidalhatatlan nihilizmustól, az ősaggodalomból vallási reakcióba menti át magát, mindkettő, hogy a maga belső szakadékába ne zuhanjon, rabszolgamódra a keresztény keresztbe kapaszkodik és az orosz világot felhőkbe burkolja ugyanakkor, amikor Nietzsche tisztító villáma szétzúzza a régi aggodalmaskodó egeket és mint valami szent kalapácsot az európai ember kezébe adja a hitet a hatalomban és a szabadságban.

Fantasztikus látvány: Tolsztoj és Dosztojevszkij hazájának ez a két leghatalmasabb embere, rejtelmes borzongástól megragadva mindkettő hirtelen fölriad munkájából és mindkettő ugyanazt az orosz keresztet emeli föl, mindkettő Krisztushoz fohászkodik és mindenik egy másikhoz, mint a sülyedő világ megmentőjéhez és megváltójához. Mint két őrjöngő középkori szerzetes áll mindenik a maga szószékén, szellemben és az életben ellenségesen egymással szemben – Dosztojevszkij, cégéres reakcionárius és az autokrácia védelmezője, háborút és erőszakot prédikálva, őrjöngve a fölfokozott erő hatalmi mámorában, szolgája a cárnak, aki őt börtönbe vettette, egy imperialista, világhódító üdvözítő imádója. És vele szemben Tolsztoj mindent, mit a másik dícsér, éppen olyan fanatikusan kigúnyolva, éppen oly misztikusan anarchista, mint amaz misztikusan szolgai, a cárt gyilkosként, az egyházat, az államot tolvajként kipellengérezve, elátkozva a háborút, de szintén Krisztussal az ajkán és kezében az evangéliummal – de mindkettő a megrendült lélek valami titokzatos kényszerűsége folytán maradian alázatosságba és butaságba kergetve vissza a világot. Valami prófétai sejtésnek kellett lakoznia mindkettőben, hogy rejtelmes aggodalmukkal oly hangosan elárasztották népüket, a világ elpusztulása és az ítéletnap sejtésének, valami látnoki tudásnak, hogy lábuk alatt az orosz föld a legirtózatosabb megrendüléssel volt terhes – mert mi más, ha nem az adja meg a költői hivatást és küldetést, hogy az idők tüzét és a felhők dörgését prófétai módon előre megérzi, hogy minden idegét megfeszíti és meggyötri az átváltozás vajudása? Mindkettő bűnbánatra hívó, haragos és szeretetdühös próféta, tragikus fényben a világ elpusztulásának kapujában állva még egyszer megkísérli, hogy elhárítsa a rettenetességet, amely már a levegőben röpköd, ótestamentumi gigászi alakok, minőt századunk többé nem látott.

Ám csak sejteni tudják a jövendőt, de a világ forgását nem tudják megváltoztatni. Dosztojevszkij kigúnyolja a forradalmat és temetése nyomában fölrobban a bomba, amely darabokra tépi a cárt. Tolsztoj a háborút ostorozza és a földi szeretetet követeli: koporsója fölött még négyszer sem zöldelt ki a fű és a legirtózatosabb testvérgyilkosság becsteleníti meg a világot. Művészetének alakjai, amelyeket maga leszólt, túlélik az időt, de tanítását az első lehelet és szél szétfújja. Isten birodalmának összeroppanását szeretettanának teljes kudarcát már nem élte meg, de bizonyára megsejtette még, mert életének utolsó évében nyugodtan ül baráti körében, a szolga levelet hoz neki, amelyet fölbont és olvassa:

«Nem, Nikolajevics Leo, nem lehetek önnel egy véleményen, hogy egymagában a szeretet megtudja javítani az emberek viszonyát. Ezt csak jólnevelt, mindig jóllakott ember mondhatja. De mivel akar előhozakodni azokkal szemben, akik gyermekségük óta éheznek és egész életükön át zsarnokok jármában nyögnek? Ezek küzdeni fognak és azon lesznek, hogy kiszabaduljanak a rabszolgaságból, És én halálának előestéjén azt mondom önnek, Nikolajevics Leo, hogy a világ még vérbe fog fulladni és többször mint egyszer agyon fogják verni és darabokra fogják tépni, tekintet nélkül nemükre, nemcsak az urakat, hanem gyermekeiket is, hogy ezek részéről se kelljen a földnek valami gonosztól tartania. Sajnálom, hogy ön ezt az időt már nem éli meg, legalább szemtanúja lehetne tévedésének. Békés halált kívánok önnek.»

Nem tudja senki, ki írta ezt a jövőbe bevilágító levelet. Trocki volt, Lenin vagy valamely névtelen forradalmár, aki a Schlüsselburgban elsenyved: sohasem fogjuk megtudni. De Tolsztoj ebben a pillanatban talán már tudta, hogy az ő tana a valósággal szemben pára volt és hiábavalóság, hogy az emberek kavargó és vad szenvedelme mindenkoron hatalmasabb lesz a testvéri jóságnál. Ebben a pillanatban – a tanuk mondják – elkomorult az arca. Fogta a levelet és elgondolkozva a szobájába ment vele, öregedő feje körül a sejtés hűvös szárnycsapását érezve.