Barátainak bizonysága és saját szavai nyomán így képzelem el ezer közül Tolsztoj Leo egyetlen napját.

Korán reggel: Az álom lassan lepereg az öreg ember szempillájáról, fölébred, körülnéz – az ablakot már aranyba vonja a reggeli fény, nappalodik. Homályos árnyékból kibújik az emlékezés és elsőnek a meglepetten boldog gondolat: még élek. Tegnap este, mint minden éjjel, végigdőlt az ágyon azzal az alázatos megadással, hogy nem kel föl többé. Naplójába a következő nap dátuma elé a pislákoló lámpánál még odaírta a három betűt: H. m. é., «Ha még élek», és ó csoda, még egyszer megajándékozták a lét kegyével, él, még lélekzik, egészséges. Mint Isten üdvözletét teli tüdővel szívja magába a levegőt és vágyó szürke szemmel a világosságot: ó csoda, az ember él, egészséges. Az öreg ember hálásan fölkel, mindent levet magáról, a jéghideg víz vörösre csípi az egészséges testet. Felső testét tornászó kedvvel föl- és lehajlítja, míg zihálni kezd a tüdeje és ropog a csontja. Azután inget és házikabátot húz vörösre dörzsölt bőrére, kitárja az ablakot és maga kisöpri a szobát, a ropogó fahasábokat a vidáman pattogó tűzbe dobja, a maga szolgája, a maga cselédje.

Azután le a reggelizőbe, Andrejevna Zsófia, a lányok, a titkár, nehány barát már ott van, a szamovárban tea forr. A titkár nagy tálcán odaviszi neki a levelek, folyóiratok és könyvek nagy tömegét, amelyek négy világrészből érkeztek. Tolsztoj bosszúsan pillant erre a papirostoronyra. «Tömjén és alkalmatlanság» gondolja magában, «mindenesetre azonban zürzavar! Az embernek többet kellene magával egyedül és Istennel együttlennie, nem pedig mindig a világ közepét játszania, távoltartani magától mindent, ami zavar, háborgat, ami hiúvá, gőgössé, nagyravágyóvá és igazságtalanná tesz. Inkább a tűzbe kellene mindezt dobni, hogy az ember el ne pocsékolja az idejét és fönnhéjázással meg ne rontsa a lelkét». De a kíváncsiság hatalmasabb, gyorsan forgató ujjakkal mégis csak átlapozza a kérés, panaszkodás, koldulás, üzleti ajánlat, látogatásbejelentés és haszontalan fecsegés tömeges, zagyva sokféleségét. Egy brahman azt írja Indiából, hogy hamisan értelmezte Buddhát, egy gonosztevő a fegyházból elmondja élete történetét és tanácsot akar, fiatal emberek tétovázásukban, koldusok kétségbeesésükben fordulnak hozzája, mindannyian alázatosan hozzá törekszenek, mint mondják, az egyetlenhez, aki segíteni tudna rajtuk, a világ lelkiismeretéhez. Homlokának ráncai mélyebbek lesznek: «kin segíthetnék én», gondolja, «én, aki magamon sem tudok segíteni, napról-napra tévelygek és új magyarázatot keresek, hogy ezt a titokzatos életet elviselhessem és nagyhangon az igazságról beszélek, hogy megcsaljam magamat. Csoda-e, ha mindannyian hozzám jönnek és mondják: Nikolajevics Leo, taníts meg, mi az élet! Hazugság, amit teszek, nagyzolás és szemfényvesztés, a valóságban már régen kimerültem, mert elpazarlom magamat, mert elárasztom magamat a sok-sokezer emberen, ahelyett, hogy magamba vonuljak, mert beszélek és beszélek és beszélek, a helyett, hogy hallgassak és a csöndben lelkiismeretem szavát halljam. De az embereket nem csalhatom meg bizalmukban, kell hogy feleljek nekik.» Az egyik levelet tovább tartja a kezében és elolvassa kétszer, háromszor: egy diák levele, aki haragosan becsmérli, mert vizet prédikál és bort iszik. Ideje már, hogy elhagyja a házát, a parasztoknak adja a birtokát és zarándok legyen Isten útjain. «Igaza van», gondolja Tolsztoj, «az én lelkiismeretem szava szól belőle. De hogyan magyarázzam meg neki, amit magamnak sem tudok megmagyarázni, hogyan védekezzem, amikor enmagamat tesz meg vádlónak?» Ezt az egy levelet magához veszi, mire fölkel és a dolgozószobájába megy, hogy mindjárt válaszoljon a levélre. Az ajtónál még utóléri a titkár és figyelmezteti, hogy délre intervju végett bejelentkezett a «Times» levelezője, hajlandó-e őt fogadni. Tolsztoj arca elkomorul. «Mindig ez a tolakodás! Mit akarnak tőlem: csak be akarnak bámulni az életembe. Amit mondok, ott van az írásaimban, aki olvasni tud, megértheti.» De valami hiú gyöngeségből mégis csak hamar enged. «Nem bánom, mondja, de csak félórára.» És alighogy átlépte dolgozószobája küszöbét, lelkiismerete már háborog: «Miért engedtem már megint; még mindig, ősz hajjal, egy arasznyira a haláltól még hiú vagyok és kiszolgáltatom magamat az emberi fecsegésnek, mindig újra gyönge leszek, valahányszor szorongatnak. Mikor tanulom meg végre az elrejtőzést, a hallgatást! Segíts Istenem, segíts meg!»

Végre magára marad a dolgozószobában. A csupasz falon kasza, gereblye és fejsze lóg, a sikált padlón a csupasz asztal előtt inkább tuskó, mint pihenőhely, ormótlan szék; félig szerzetesi, félig paraszti cella. Tegnapról még ott van az asztalon a féligkész cikk, «Gondolatok az életről». Átolvassa saját szavait, töröl, változtat, hozzáír. A gyors, túlnagy gyermeki írás egyre megáll. «Nagyon könnyelmű, nagyon türelmetlen vagyok. Hogyan is beszélhetek Istenről, amikor még nem vagyok tisztában a fogalmával, ha még magam sem állok szilárdan és gondolatom ingadozik egyik napról a másikra? Hogyan lehetnék világos és mindenkinek megérthető, ha Istenről beszélek, a kimondhatatlanról és az életről, az örökké érthetetlenről. Amire itt vállalkozom, túlhaladja az erőmet. Istenem, mily biztosnak éreztem magamat azelőtt, amikor költői műveket írtam, olyannak mutattam az embernek az életet, aminőnek Ő teremtette és nem amilyennek én, öreg, tévelygő, kereső ember kívánom magamnak, hogy valóban legyen. Nem vagyok szent, nem, nem vagyok az és nem kellene az embereket tanítgatnom, csak olyan ember vagyok, akinek az Isten tisztábban látó szemet és jobb érzékeket adott, mint sok ezer másnak, hogy lássam az ő világát. És talán őszintébb és jobb voltam akkor, mikor csak a művészetet szolgáltam, amelyet most oly ostobán elátkozok.» Megáll és önkéntelenül körülnéz, mintha valaki megleshetné, amikor most egy rejtett fiókból előveszi a novellákat, amelyeken mostanában titokban dolgozik (hiszen a nyilvánosság előtt mint «fölöslegeset» és «bűnt» kigúnyolta és lealacsonyította a művészetet). Kezében vannak a titokban írt, az emberek elől elrejtett művek, «Hatsimurad», «Az elveszett szelvény», lapozgatja és nehány oldalt elolvas. Szeme megint melegfényű lesz. «Igen, ez jól van megírva,» érzi, «ez jó! Hogy a világát leírjam, csak erre rendelt az Isten, nem arra, hogy gondolatait kitaláljam. Mily szép a művészet, mily tiszta a teremtés és mily kínos a gondolkodás! Mily boldog voltam akkor, amikor e lapokat teleírtam, könnyeim csorogtak, amikor a «Boldog házasság»-ban leírtam a tavaszi reggelt és Andrejevna Zsófia még éjjel bejött hozzám tűzben égő szemmel és megölelt: a leírást félbe kellett szakítania és köszönetet kellett nekem mondania és boldogok voltunk az egész éjjelen, az egész életen. De most már nem fordulhatok meg, nem szabad, hogy az emberek megcsalódjanak bennem, tovább kell mennem a megkezdett úton, mert lelki szorultságukban segítséget remélnek tőlem. Nem szabad pihennem, napjaim meg vannak számlálva.» Nagyot sóhajt és a kedves lapokat megint visszatolja a fiók rejtekébe; mint valami íródiák, némán, haragosan tovább írja értekezéseit, a homloka ráncos és az álla oly mélyre lehajtott, hogy fehér szakálla néha végigszánt a papiroson.

Végre dél! Mára elég volt! El a tollal: fölugrik és fürge, apró lépteivel lepöndörül a lépcsőn. A lovász már ott várja Delirevel, kedvelt kancájával. Már fönn is van a nyeregben és az írás közben meghajolt alakja kinyúlik, nagyobbnak, erősebbnek, fiatalabbnak látszik most, amikor egyenesen ülve, könnyen és magát átengedve, mint a kozák, az erdőnek vágtat a finompatájú lovon. Fehér szakálla hullámzik és lobog a zúgó szélben, tágra és kéjesen széttárja ajkát, hogy jobban magába szívhassa a mező illatát, az életet, az élőt érezze öregedő testében és fölrázott vérének gyönyöre egészen ujja hegyéig és fülének zúgó kagylójáig melegen és édesen forr az ereiben. Amikor most belovagol a fiatal erdőbe, hirtelen megáll, hogy lássa, még egyszer megnézze, hogyan pattannak ki a tavaszi napon a gyönge rügyek és tartják ég felé vékony, reszketeg zöldjüket, amely finom, mint a hímzés. Combjának erős nyomásával a nyirfákhoz kényszeríti lovát, sólyomszemével izgatottan figyeli, amint a hangyák, egyik a másik után, előre és hátra, mint valami mikroszkopikus páternoszterszerkezet, végighaladnak a kéreg hosszában, az egyik már kövér hassal, a másik apró harapófogójával még csak keresve a falisztet. Percekig mozdulatlan elragadtatással áll az agg patriárka és nézi az óriásit ebben a csöppnyiben, meleg könny áztatja a szakállát. Mily csodálatos ez, több mint hetven év óta, mindig újra csodálnivaló a természetnek ez az isteni tükre, amely némán is beszédes, örökké új képeket mutató, mindig eleven és bölcsebb a maga csöndjében, mint minden gondolat és kérdés. Türelmetlenül prüszköl alatta a ló. Tolsztoj fölébred gondolkodó elmélázásából, combjával erősen megszorítja a kanca oldalát, hogy most a szél zúgásában ne csupán a kicsit és gyöngét, hanem az érzékek vadságát és hevességét is érezze. És lovagol és lovagol és lovagol, boldogan és gondolkodás nélkül, ellovagol húsz versztnyire, míg fényes izzadság fehér habja veri ki a kanca oldalát. Akkor aztán csöndes ügetéssel hazafelé irányítja. Szeme egészen tiszta, lelke nyugodt, boldog és megelégedett, mint aminő gyermekkorában volt, ugyanabban az erdőben, ugyanazon a hetven év óta ismert úton, az öreg, nagyon öreg ember.

De a falu közelében hirtelenül elsötétül napsütötte arca. Szakértő szemmel megvizsgálta a földeket: itt az ő birtoka területén rosszul gondozott, elhanyagolt telket lát, a kerítése elrothadt és felét alighanem elfűtötték, a talaj nincs fölszántva. Haragosan odalovagol fölvilágosításért. Az ajtón mezitláb, kócos, sunyi nézésű piszkos asszony lép ki, két-három félig meztelen kis gyerek kapaszkodik ijedten rongyos szoknyájába és hátulról, az alacsony, füstös kunyhóból még egy negyediknek nyafogása hallatszik. Ráncos homlokkal kutatja ennek az elhanyagoltságnak az okát. Az asszony összefüggéstelen szavakat sír el, az ura hat hét óta be van zárva, fát lopott. Hogyan gondoskodhatnék egymaga mindenről nélküle, az erős és szorgalmas nélkül, pedig csak az éhség vitte rá, hiszen az úr maga is tudja: a rossz termés, a nagy adó, a bér. A gyerekek, amikor anyjukat sírni látják, bőgni kezdenek, Tolsztoj hamar a zsebébe nyúl és hogy letompítson minden további magyarázkodást, pénzt ad neki. Azután gyorsan, mintha csak menekülne, ellovagol. Az arca komor, az öröme elröpült. «Ez történik tehát az én – nem, azon a birtokon, amelyet a feleségemnek és a gyerekeimnek ajándékoztam. De miért bújok el bűnömmel gyáván a feleségem mögé. Hazugság volt a világ előtt, semmi más, az a vagyonátruházás, mert ahogyan engem a hűbéri parasztmunka hízlalt meg, azonképpen most az enyéim szívják ki pénzüket ebből a szegénységből. Hiszen tudom: amelyben lakom, annak az új épületnek minden tégláját ezeknek a rabszolgáknak a verejtékével égették, az ő kővé vált húsuk, az ő munkájuk. Nem lett volna szabad a feleségemnek és gyermekeimnek adnom azt, ami nem az enyém, földjét azoknak a parasztoknak, akik fölszántják és megművelik. Szégyenlenem kell magamat Isten előtt, akinek nevében én, Tolsztoj Leo mindig igazságosságot prédikálok az embereknek, én, akinek az ablakán minden nap másnak a nyomora néz be.» Egészen haragossá vált az arca és még inkább elsötétül, amikor most a kőoszlopok mellett az udvarházhoz lovagol. A libériás lakáj és a lovász kirohan, hogy lesegítse a lóról. «A rabszolgáim», gúnyolódik elfojtott dühvel a magát vádoló szégyenkezés.

A tágas ebédlőben már várja a megterített asztal, hófehéren és ezüst edénnyel; a grófné, a leányok, a fiúk, a titkár, a háziorvos, a francia nő, az angol nő, nehány szomszéd, egy forradalmár diák, aki házitanítónak van alkalmazva, meg az az angol riporter: a sokféle emberkeverék vidáman összevissza kavarodik. Persze most, ahogy ő belép, azonnal tiszteletteljesen megszakad a lárma. Tolsztoj komoly, a nemes ember udvariasságával üdvözli a vendégeket és szó nélkül az asztalhoz ül. Amikor a libériás inas eléje teszi válogatott vegetariánus ételeit – spárgát, külföldi árut, a leggondosabban elkészítve – önkéntelenül a rongyos asszonyra kell gondolnia, akinek tíz kopeket ajándékozott. Komoran ül és magába mélyed. «Csak megértenék, hogy nem tudok és nem akarok így élni, köröttem lakájok, ebédre négy fogás, ezüstön mindenféle bőséggel, míg a többiek a legszükségesebbel sem rendelkeznek; hiszen tudják, hogy csak azt az egy áldozatot kívánom tőlük, csak azt az egyet, hogy mondjanak le a fényűzésről, erről a leggyalázatosabb bűnről az emberiség ellen, amelyet az Isten egyformának akar látni. De ő, aki a feleségem és akinek gondolataimat is meg kellene velem osztania, mint ahogyan ágyamat és életemet megosztja velem, ő ellenségként áll gondolataimmal szemben. Malomkő a nyakamon, a lelkiismeretemen teher, amely hamis, hazug életbe húz le; már régen el kellett volna vágnom a kötelékeket, amelyekkel megkötnek. Mi dolgom van még velük? Ők az én életemet zavarják meg, én meg az övékét, fölösleges vagyok itt, teher magamnak és valamennyiüknek.»

Haragjában akaratlanul is ellenségesen néz a feleségére, Andrejevna Zsófiára. Istenem, mennyire megöregedett és megőszült, az ő homlokát is ráncok szántják végig, az ő hervatag ajkát is búbánat marcangolja. És hirtelenül ellágyul az öreg ember szíve. «Istenem», gondolja, «mily komor, mily szomorú ő, akit mint fiatal, nevető, ártatlan leányt kötöttem az életemhez. Egy emberöltő, negyven, negyvenöt év óta élünk már együtt, mint leányt vettem el én, a félig már elkopott férfi és tizenhárom gyermeket szült nekem. Segített műveim megteremtésében, a gyermekeimet szoptatta és én, mit csináltam belőle én? Kétségbeesett, csaknem őrült, túlingerült asszonyt, aki elől el kell zárni az altatószereket, hogy el ne dobja magától életét, olyan szerencsétlenné lett általam. És a fiaim, tudom, hogy nem szívelhetnek és a lányaim, akiknek elemésztem a fiatalságukat és a titkárok, akik minden szót fölírnak és minden szavamat fölcsipkedik, mint a veréb a lóganajt; a szekrényben már készen tartják a balzsamot és tömjént, hogy mumiámat megőrizzék az emberiség múzeuma számára. És ott az az angol kamasz a jegyzőkönyvvel már várja, hogyan fogom neki megmagyarázni «az életet» – bűn Isten és az igazság ellen ez az asztal, ez a ház, irtózatosan titokzatos és tisztaság nélkül és itt benn ülök ebben a pokolban és a helyett hogy fölugornék és a magam útján járnék, melegen és jól érzem magamat benne. Jobb lenne nekem, jobb lenne neki, ha már halott lennék: nagyon sokáig élek és nem eléggé őszintén: az én időm már régen lejárt.»

A lakáj megint ételt kínál, édes gyümölcsöt tejszínhabbal körítve, jégbehűtve. Haragos kézmozdulattal félretolja az ezüsttálat. «Nem jó az étel?», kérdi aggódva a gyanútlan Andrejevna Zsófia, «nehéz neked?»

De Tolsztoj kesernyésen csak azt feleli: «Nekem éppen az a nehéz, hogy nagyon is jó».

A fiai kedvetlenül, a feleség megütközve, a riporter feszülten figyelve néz: látszik, hogy magának akarja megtartani az aforizmát.

Az ebéd véget ér, fölkelnek és a fogadóterembe mennek. Tolsztoj a fiatal forradalmárral vitatkozik, aki minden tisztelete mellett is bátran és hevesen ellentmond. Tolsztoj szeme villámot szór, vadul, szakadozottan, csaknem kiabálva beszél; fékezhetetlenül indulatos minden vitában, mint azelőtt a vadászásban és a tenniszjátékban. Egyszerre csak rajtakapja magát a szilajságán, alázatosságra kényszeríti magát és a hangját erőszakkal mérsékli: «De talán tévedek, az Isten a gondolatait szétszórta az emberek közt és senki nem tudja, az övét vagy a magáét mondja-e ki». És hogy elterelje a beszédet, fölbiztatja a többieket: «Menjünk kissé a parkba».

De előbb még egy kis megállás. A kastély lépcsőjével szemben az ősrégi szilfa alatt «a szegények fájánál» a néphez tartozó látogatók, a koldusok és különböző szekták követői, a «sötétek» várják Tolsztojt. Húsz mérföldet gyalogoltak, hogy tanácsot kapjanak vagy valami kis pénzt. Napbarnítottan, fáradtan, poros cipőben állnak ott. Az «úr», a «barin» közeledtére nehányan orosz módra a földig hajolnak. «Kérdezni akartok valamit?» «Azt akartam kérdezni Fenség…» «Nem vagyok fenség, senki nem fenséges, csak az Isten». szól rá Tolsztoj. A parasztocska ijedten forgatja a sipkáját, végre szövevényes kérdéseket makog el arról, hogy igazán a parasztoké lesz-e most a föld és hogy a ráeső részt mikor kapja meg? Tolsztoj türelmetlenül felel, minden tisztázatlan dolog elkeseríti. Azután mindenféle istenes kérdéssel egy erdészre kerül a sor. Tud-e olvasni, kérdezi Tolsztoj és amikor igennel válaszol, Tolsztoj előhozatja a «Mit tegyünk?» írást és ezzel végzett vele. Most koldusok tolonganak feléje, egyik a másik után. Tolsztoj, aki már türelmetlen, egy ötkopekossal gyorsan végez velük. Amikor megfordul, észreveszi, hogy az újságíró lefotográfozta, amikor pénzt adott. Arca megint elkomorul: «Így ábrázolnak engemet, Tolsztojt, a jóságost, a parasztok közt, az alamizsnaosztogatót, a nemes, segíteni kész embert. De aki a szívembe láthatna, tudná, hogy sohasem voltam jó, csak meg akartam tanulni, hogyan kell jónak lenni. Igazában csak saját énem foglalkoztatott. Soha nem nyujtottam segítséget, egész életemben a felét sem ajándékoztam a szegényeknek annak, amit Moszkvában egyetlen éjjelen elkártyáztam. Soha nem jutott az eszembe, hogy Dosztojevszkinek, akiről tudtam, hogy éhezik, elküldjem azt a kétszáz rubelt, amely egy hónapra, vagy talán mindenkorra megváltotta volna. És mégis eltűröm, hogy ünnepeljenek és a legnemesebb embernek dícsérjenek, pedig tudom, hogy csak a kezdet kezdetén vagyok.»

Már nagyon szeretne a parkban sétálni és a fürge, öreg emberke olyan türelmetlenül siet lengő szakállával, hogy a többiek alig tudják követni. Nem, most már nem akar sokat beszélni: csak az izmokat érezni, az idegek hajlékonyságát, kissé megnézni a lányok tenniszjátékát, a fürge testi játék ártatlanságát. Érdeklődéssel kísér minden mozdulatot és büszkén nevet minden sikerült ütés láttára és tisztább, megnyugodott érzékekkel vándorol tovább a gyöngén illatozó moszaton. Azután azonban megint vissza a dolgozószobába, kissé olvasni, kissé pihenni, néha már meglehetősen fáradtnak érzi magát és nehéz a lába. Amikor így magára hagyva fekszik a bőrpamlagon, csukott szemmel és fáradtnak és öregnek érzi magát, magában ezt gondolja: «Mégis csak jól van így: hol van az az idő, a rettenetes, amikor mint valami kísértettől, féltem a haláltól, el akartam előle rejtőzni és el akartam magamat tagadni. Most már nem félek tőle, sőt jól esik, hogy ily közel vagyok hozzá.» Hátratámaszkodik, a csöndben körülrajozzák a gondolatok. Néha a ceruzával hamar följegyez egy szót, azután hosszan és komolyan elmélázik. És szép az öreg, fáradt ember arca, az álmodás és a gondolkodás felhőjében, egyedül magával és gondolataival.

Este azután még egyszer le a beszélgető körbe: hiszen a munkát elvégezte. Barátja, a zongorás Goldenweiser megkérdi, szabad-e játszania. «Persze, persze!» Tolsztoj a zongorára támaszkodik, kezével beárnyékolja a szemét, hogy ne lássa senki, mennyire meghatja őt az egybefűződő hangok varázslata. Szempilláit lecsukva és nagyokat fujtatva figyel. A zene, amelyet oly hangosan megtagadott, csodálatosan áramlik feléje, ellágyítja, a sok súlyos gondolat után ismét szelíddé és jóvá teszi a lelket. «Hogyan is szólhattam le a művészetet», gondolja magában. «Hol a vigasz, ha nem benne? Minden gondolkodás elkomorít, minden tudás megzavar és hol érezzük határozottabban Isten jelenlétét, mint a művész festményében és szavában. Testvéreim vagytok, Beethoven és Chopin, tekinteteket most rajtam megpihenni érzem és az emberiség szíve dobog bennem: bocsássátok meg testvéreim, hogy becsméreltelek titeket.» A zene hatalmas akkorddal végződik, mindenki tapsol és kis habozás után maga Tolsztoj is. Minden nyugtalansága meggyógyult. Szelíd mosollyal az egybegyűltek közé lép és örül a szíves beszédnek; most végre mintha vidámság és csönd lengedezné körül, a mozgalmas nap teljesen véget ért.

De mielőtt nyugovóra tér, még egyszer a dolgozószobájába megy. A nap befejezése előtt Tolsztoj még egy törvényt ül maga fölött, mint mindig, számadást fog követelni magától minden óráért és egész életéért. A naplója föl van nyitva; üres lapjairól a lelkiismeret szeme tekint reá. Tolsztoj átgondolja a nap minden óráját és törvényt ül. Eszébe jutnak a parasztok, a magaokozta nyomor, amely mellett ellovagolt, a nélkül, hogy másként segített volna, mint csekély, nyomorult pénzzel. Eszébe jut, hogy a koldusokkal szemben türelmetlen volt és keményen és gonoszul gondolkodott a feleségéről. És mindezt a hibáját följegyzi a könyvébe, a vád könyvébe és haragosan odaírja az ítéletet «ismét lusta voltam, nyomorult lelkű. Nem tettem elég jót! Még mindig nem tanultam meg azt a nehéz dolgot, hogy az emberiség helyett a körülöttem levő embereket szeressem: Segíts meg Istenem, segíts meg!»

Azután még a következő nap dátuma és a titokzatos «H. m. é.», ha még élek. Most már elvégezte a dolgát, megint átélt egy napot. Az öreg ember meghajolva átmegy a szomszéd szobába, leveti a zubbonyát, a súlyos csizmákat és testét, nehéz testét leveti az ágyra és mint mindig, először a halálra gondol. A gondolatok, színes pillangók még ott röpködnek körülötte, de mint a lepkék az erdőben, lassanként sűrűbb sötétségbe vesznek. Az álom árnyéka már egészen közel van…

Ekkor hirtelenül – fölriad – nem lépteket hallott? Igen, a szomszédban lépést hall, halkat és lopakodót, lépést a dolgozószobában és már föl is ugrik, hangtalanul, félig meztelenül és égő szemét a kulcslyukra szorítja. Igen, világosság van a szomszéd szobában, valaki lámpással bement és az íróasztalán kotorászik, legtitkosabb naplóját lapozgatja, hogy elolvassa a szavakat, lelkiismeretének párbeszédét, Andrejevna Zsófia, a felesége. Még a legtitkosabb titkára is leselkedik, magával Istennel sem hagyják egyedül, mindenütt, mindenütt a házát, az életét, a lelkét az emberek mohósága és kíváncsisága hálózza körül. Keze reszket a dühtől, már a kilincshez nyúl, hogy hirtelenül fölrántsa az ajtót és nekimenjen saját feleségének, aki elárulta. De az utolsó pillanatban megfékezi dühét: «Talán ez is megpróbáltatásomra van szánva.» Megint visszavonszolja magát a fekvőhelyéhez, némán, lélekzés nélkül, magát kémlelve, mint valami kiszáradt kutat. És Tolsztoj Nikolajevics Leo, korának legnagyobb és leghatalmasabb embere, saját házában elárulva, a kétségtől gyötörve és dideregve a magányosságtól, még sokáig ébren virraszt.