Őserejű egészség. A test egy évszázadra ácsolt. erős, velővel telített csontok, kemény izmok, igazi medveerő: a fiatal Tolsztoj a földön fekve egy nehéz katonát félkézzel föl tud lökni a levegőbe. Rugalmas inak: nekifutás nélkül könnyen átugorja a legmagasabb zsinórt, úgy úszik mint a hal, úgy lovagol mint a kozák, kaszál mint a paraszt, ez a vasegészségű test csak elméletben ismeri a fáradtságot. Minden ideg feszült, de mégis a legnagyobb mozgékonyságú, hajlékony és egyszersmind kemény toledói penge, minden érzék tiszta és fürge. Az életerő körgátjában sehol rés, hiány, hézag, fogyatékosság, rongálódás és ezért az erősen megépített testbe sohasem tud komoly betegség behatolni: Tolsztoj hihetetlen szervezete el van sáncolva minden gyöngeség, el van falazva az öregség ellen.

Példátlan életerő: az újkor valamennyi művésze asszonynak vagy elpuhult teremtésnek tűnik föl e dússzakálluan bibliai, e parasztosan barbár férfiasság mellett. Még azoknak is, akik hasonlítottak hozzá abban, hogy alkotni tudtak egészen a patriárkák koráig, még azoknak is fáradtan megöregszik a testük a vadászi kedvvel egyre új alkotáson dolgozó szellemtől. Goethe (aki a horoszkop szerint közel áll hozzá, mert ugyanazon a napon, augusztus 28-án született és szintén egészen nyolcvanharmadik életévéig alkotott), Goethe hatvan éves korában, amikor már régóta fél a hidegtől és elhízott, aggodalmasan elzárt ablak mögött ül, a csupa csont Voltaire, aki már inkább kiélt gonosz madár, semmint ember, az íróállványon egyik lapot a másik után firkálja össze, Kant, mint valami gépies mumia, megmerevedve és nagynehezen kopogtatja végig az ő königsbergi fasorát, amikor amaz, Tolsztoj, az egészségtől duzzadó aggastyán vörösre fagyott testét prüszkölve még belemártogatja a jeges vízbe, a kertben robotol és tennisz közben fürgén ugrik a labda után. Hatvanhét éves korában ráviszi a kíváncsiság, hogy megtanuljon kerékpározni, hetven évvel korcsolyával a talpán elrohan a tükrös pálya fölött, nyolcvannal tornagyakorlattal feszíti meg nap-nap után izmait és nyolcvankét éves korában, hüvelyknyire halála előtt, még lesujt a korbáccsal a kancájára, ha ez húsz versztnyi gyors vágtatás után megáll vagy kirúg. Nem, ne tegyünk összehasonlítást: hasonló őserejű életerőnek nincs párja a tizenkilencedik században.

A fasudár már belenyúlik a patriárkaévek egébe és ennek a legutolsó rostjáig nedvvel átitatott orosz tölgyóriásnak egyetlen gyökere sem lazult még meg. Halála órájáig éles a szem: a kíváncsi tekintet lóhátról meglátja a fakéreg alól kimászó legkisebb bogarat is, messzilátó nélkül a röpülő sólymot. Jól hall a füle, a széles, csak nem állati orrlyukak csak úgy szívják a levegőt: a vándorló fehérszakállút még mindig szinte részegség fogja el tavasszal, ha hirtelen megcsapja a fölengedő földdel kevert éles trágya szaga és pontosan visszaemlékezve megérez nyolcvan elmúlt tavaszt, mindeniket a maga külön duzzadásával, az egyetlen illatrohamban a maga első kiáramló lendületével; oly – erősen, annyira megrendülve érzi, hogy hirtelen könnybe lábad a szeme. Az aggastyán erős vadászlába súlyos parasztcsizmában keresztül-kasul topog a nedves földön, az öregség reszketése soha meg nem gyöngíti a kezét, búcsúzó levelének írása csak olyan, mint a gyermekévek nagy gyermeteg betűi. És szelleme, miként izma és idegei, fönségesen megrendíthetetlen marad: sziporkázó társalgása még mindig elnémít minden más beszédet, szinte ijesztően pontos emlékezete minden elveszett részletre vissza tud emlékezni. Ebből az emlékezetből semmi el nem vész, az évek kemény reszelőjén nem csiszolódik le egyetlen részlet sem, minden ellenmondás még haragot gyujt az aggastyán szemében, ajka még hangos nevetésre gömbölyödik, még képletessé alakul a beszéde, a vére még tolulva áramlik. Mikor valaki a Kreutzer-szonátáról vitatkozva szemére veti a hetvenévesnek, hogy az ő korában könnyű az érzékiséget megtagadni, a kemény aggastyán szeme büszkén és haragosan csillámlik: ez nem áll, «a hús még hatalmas, még harcolnom és küzdenem kell.»

Csak ilyen megrendíthetetlen életerő magyarázza meg ezt a ki nem fáradó, el nem hervadó teremtenitudást: világraszóló munkájának hatvan évre terjedő ideje alatt egyetlenegy parlag év sincs üresen. Mert ez a szellem soha nem pihen, ez a pompásan éber és fogékony lélek soha nem alszik vagy nem szundikál kényelmesen. Igazi betegséget öregségéig nem ismer Tolsztoj, a tíz órán át dolgozót soha elfáradás komolyan meg nem támadja; mindig munkára kész érzékeinek buzdításra soha nincs szükségük. Izgatószerrel, borral vagy kávéval nem kell őket ösztönözni; soha fűszerekkel vagy hússal nem fűti magát – ellenkezőleg: ezek a teremtőerővel teli érzékek oly egészségesen, oly rohamkészen, oly rugalmasan megfeszítve, oly tökéletesen duzzadnak, hogy már a leghalkabb érintés is rezgésbe hozza őket, már egy csöpptől is túláradnak. E vaskos egészsége ellenére Tolsztoj egyszersmind «vékonybőrű» – hogyan is lehetne különben művész e legnagyobbfokú ingerlékenység nélkül! – tökéletesen egészséges idegzetének billentyűzetéhez csak óvatosan szabad hozzányúlni, mert éppen visszaütésének hevessége veszedelemmé tesz minden emóciót. Ezért fél (éppen úgy, mint Goethe, mint Plato) a zenétől, mert túlságos mozgásba hozza érzelmének titokzatosan mély hullámát, nagyon is hevesen támadja meg szenvedelmének életerővel átitatott idegét. «A zene borzasztóan hat reám», mondja és valóban, míg családja kényelmesen csoportosulva ül a zongora körül, szívesen hallgatva a zenét, az ő orrlyuka körül baljóslatú reszketés vehető észre; szemöldöke védekezően összehúzódik, a «torkában különös szorítást» érez – és hirtelen komoran elfordul és kimegy az ajtón, mert könny árasztja el a szemét «Que me veut cette musique», mondta egyszer saját ellágyulásától egészen megijedve. Igen, érzi, hogy akar tőle valamit, azzal fenyegetőzik, hogy kicsikar tőle valamit, amit sohasem akar odaadni; valamit, amit az érzelmek titkos fiókjának legfenekén tart rejtve és íme ez most hatalmas erjedéssel forrni kezd és elárasztással fenyegeti a gátakat. Mozdulni kezd valami túlhatalmas, amelynek erejétől és szertelenségétől fél, érzi, hogy akarata ellenére a legbelsejében, egészen mélyen az érzékiség hulláma önti el és feneketlen áramlatba ragadja. Ő azonban, valószínűleg csak előtte ismert szertelensége miatt, gyűlöli az érzékiséget vagy fél tőle: hiszen ezért üldözi «az» asszonyt is egészséges emberre nézve természetellenes, anachoretai gyűlölettel. «Ártalmatlannak» csak akkor látja a nőt, «ameddig az anyaság föladatai foglalják le a szerény félrevonulás állapotában vagy az öregség tiszteletreméltóságában», tehát a nemiségen túl, amit «egész életében a test súlyos adójaként érzett». A nő, csakúgy mint a zene, ennek az antigörögnek, ennek a mesterséges kereszténynek, ennek a hatalmaskodó szerzetesnek általában a gonoszat jelenti, mert érzékiséggel eltérít bennünket «a bátorság, az elszántság, az okosság, az igazságérzet velünk született tulajdonságaitól», mert, mint Tolsztoj páter később prédikálni fogja, «a testiség bűnéhez» visz bennünket. Ezek is «akarnak tőle valamit», amit vonakodik odaadni; ezek is valami veszedelmeset érintenek meg, aminek fölébredésétől fél – és hogy mi ez, annak kitalálásához nem kell sok ész: a maga rengeteg érzékisége, amelyet éveken át kitartó erővel folytatott küzdelemmel legyűrt, a nélkül, hogy egészen megölhette volna és amely meglapulva, rabbá téve, agyonkorbácsolva, reszkető karokkal fekszik lényének egy láthatatlan sarkában, készen arra, hogy minden őrizetlen pillanatban előrerohanjon. Zene – és már lazul az akarat köteléke: az «állat» már nyujtózkodik. Nők – már ordít a falka vérszomjas üvöltése és megrázza a vas rácsrudakat. Csak Tolsztoj iszonyú szerzetesaggodalmából, még az egészségesen-derült szertelenül-természetes érzékiségtől is való buzgó borzadályából sejthető a benne levő titkoltan ijesztő hímség, ez állatemberüzekedés, amely fiatalságában még szabadon a legvadabb kihágásokban tombolta ki magát, – Csehovval szemben «fáradhatatlan kurafinak» mondja magát – hogy azután ötven éven keresztül erőszakkal pinceboltozatokban legyen elfalazva, elfalazva, de nem eltemetve; hogy ez a túlegészséges érzékiség élete fogytáig szerfeletti volt, szigorúan erkölcsös művében csak egy dolog árulta el: éppen ez az ő félelme, ez a remeteszerű, keresztényfölötti, a szemét erőszakkal elfordító, berzenkedő félelem «a nőtől», a kísértőtől, a valóságban azonban a maga és szemre mértéktelen testi megkívánásától.

Mindig és mindenütt érzi ezt az ember: semmitől sem fél Tolsztoj annyira, mint magától medveerejétől. A túlságos egészségén érzett olykor részegítő boldogságot föl nem tartóztathatóan beárnyékolja az irtózás az érzékek állatiasanfékezhetetlenségétől. Igaz, hogy megfékezte, mint senki más, de tudja: büntetlenül nem lehet az ember orosz, a szerfelettiség népembere, a kicsapongás fanatikusa, a szélsőségek rabszolgája. Okos akarata ezért fárasztja ki a maga testét, ezért foglalkoztatja állandóan érzékeit, szabadjára engedi őket, nem veszedelmes játékot ad nekik, levegőtakarmányt és örömabrakot. Kaszával és ekével való dühös erőfeszítéssel elcsigázza izmait, kifárasztja tornajátékkal, úszással és lovaglással; hogy elvegye mérgüket, ártalmatlanná tegye őket, magánéletéből ki a természetbe kényszeríti erőveszedelmét és ott azután szertelenül kiáramlik, amit az akarat az otthoni életben energikusan elnyom. Szenvedelmeinek szenvedelme ezért a vadászat volt: ebben kitobzódhatják magukat az érzékek mind, a tiszták, mint a zavarosak. Különben lefojtott vérében moszkovita és talán tatár ősök, harciasan vad, nomád lovasnemzedékek ősi ösztönei ilyenkor démoni éberségre kelnek: az ijesztő érzékiség megint fölemeli lobogó fejét. Az apostoli Tolsztoj megittasul a lovak izzadásos szagától, a vakmerő lovaglás izgalmától, az idegfeszítő hajtástól és célzástól, de sőt (érthetetlen a későbbi szánalomfanatikusoknak) a földre rántott, véres, megtört szemmel merevedő vad kínjától. «Valóságos kéjérzést ad nekem a kimúló állat szenvedése», vallja amikor hatalmas botütésekkel bezúzza egy farkas koponyáját és csak a vérözön e diadalmaskodó fölhevülése sejteti mindazt a brutális ösztönt, amit ő egy életen át (a fiatalság eszeveszett éveinek kivételével) magában elnyomott. Még abban az időben is, amikor erkölcsi meggyőződésből régen lemondott a vadászásról, lövésre vágyva önkéntelenül is megrándul a keze, ha nyulat lát a mezőn fölugrani; a vérállat, az ösztönlény azonnal megrázza láncát. De mint minden más vágyát, állhatatosan ezt is legyőzi; a testiségen való érzéki öröme végre már beéri az élőnek puszta látásával és utánzásával, de még mindig mily heves és tudatos öröm! Játékoskedvű érzékei, alighogy kiviszi őket a szabad természetbe, mennyire vándorolni, áramlani, éledni kezdenek, mennyire föllelkesíti és fölgyujtja őket már csekélység is! Jóízű nevetés szélesre nyitja a száját, valahányszor szép lovat lát; szinte kéjelegve veregeti és simogatja meleg selymes szügyét és a lüktető állati meleget egészen átengedi ujjaiba: minden tisztán állati föllelkesíti. Fiatal lányok táncát csupán a ringatódzó testek kedvéért órákhosszáig tudja elragadtatva nézni és ha szép férfivel, szép nővel találkozik, megáll, abbahagyja a beszédet, csak hogy megbámulja őket és föllelkesedve mondhassa: «Milyen csodálatos dolog mégis, ha az ember szép!» Mert a testet mint az eleven élet edényét szereti, mint a fény érző fölületét, mint a fűszeres, ezerszeres forrásból beáramló levegő belélegző szervét, mint a forrón áramló vér burkát, teljes melegen hullámzó testiségével szereti, mint az élet értelmét és lelkét.

Igen, mint az irodalom legszenvedelmesebben érzéki embere úgy szereti a testet, mint a művész a hangszerét; a testet mint az ember legtermészetszerűbb formáját szereti és magát elemi testében jobban, mint törékeny és alakoskodó lelkében. Szereti minden formában és időben, kezdetétől végéig és első öntudatos jelentése erről az autoerotikus szenvedelemről visszanyúlik – ez nem íráshiba – életének második évébe! Életének második évébe – ezt nyomatékosan hangoztatom, hogy mindenki megérthesse, az idők árjában is mily tisztán és élesen megmarad Tolsztojban minden visszaemlékezés. Míg Goethe és Stendhal alig tud hét vagy nyolc éves koráig világosan visszaemlékezni, Tolsztoj már második évében éppen olyan tökéletesen és egészen annyira koncentrikusan egybegyüjtött solkodalúságggal használja érzékeit, mint a későbbi művész. Íme, teste első megérzésének ez a látása: «Fafürdőkádban ülök, egészen beburkolózva nekem új, de nem kellemetlen szagába valami folyadéknak, amellyel testemet dörzsölik. Alighanem korpalé volt, amit valószínűleg kaptam; hat rám a benyomás ujsága és jólesőn most először veszem észre kis testemet elől, a mellen látható bordákkal és síma sötét arcomat, ápolónőm föltűrt ruhaujját és a meleg, gőzölgő korpalét is szagával, a legerősebben azonban annak a símaságnak az érzését, amelyet a kád ad nekem, valahányszor kis kezemet végighúzom rajta.»

Nos, ezt elolvasván, érzéki zónái szerint bontsuk szét és rendezzük ezeket a gyermekkori emlékeket, hogy helyesen megbámulhassuk az érzékeknek amaz általános éberségét, amellyel Tolsztoj már mint kétéves apró pondró észreveszi az őt környező világot: látja az ápolónőt, szagolja a korpát, már megkülönbözteti az újszerű benyomást, érzi a víz melegét, hallja a zajt, végigtapogatja a fafal símaságát és a különböző idegzsinóroknak ugyanegy időben nyert mindemez impressziói a testnek, mint minden életérzés egyetlen érzékeny fölületének egyértelműen «jóleső» szemlélgetésében egyesülnek. Látható, mily korán kapaszkodtak már a léthez az érzékek szívócsészéi, mily hatalmasan és kifogástalan tudatossággal határolódik el világos impressziókba már a gyermekben is a világ sokféle benyomása és most elgondolhatjuk, hogyan fogja a fölnőtt, akinek érzékei velővel és izommal teltek, akinek megfigyeléseit az öntudat élesebbé teszi, akinek idegeit életerős kíváncsiság feszíti, hogyan fogja még ez az éberré nőtt szervezet megfinomítani és másrészről fokozni a benyomásokat. A szűk kádban a maga kis testén érzett játékos-gyermeki gyönyör szükségszerűen a létben való vad és csaknem dühös örömmé fog bővülni, amely éppen úgy, mint a gyermek, egyetlen zsolozsmás mámorérzéssé keveri össze a külsőt és a belsőt, a világot és az ént, a természetet és az életet. És a mindenséggel való azonosságnak ez a mámora olykor valóban mint nagy részegség fogja el a teljesen felnőttet; olvassuk csak el, miként emelkedik föl néha és megy ki az erdőbe a vaskos ember, hogy megtekintse a világot, amely milliók közül őt szemelte ki arra, hogy hatalmasabban és többettudóan érezze, mint bárki más, hirtelen mily elragadtatással feszíti ki a mellét és veti szét a karját, mintha a zúgó levegőben megfoghatná a végtelent, ami belülről meghatja; vagy nem kevésbbé megrendítve a legparányibbtól éppen úgy, mint a természet kozmikus bőségétől, miként hajol le, hogy egyetlen széttaposott bogáncsot szeretettel egyenesre simítson, vagy egy szitakötő csillámló játékát figyelje, majd, mert barátai megfigyelik, gyorsan oldalt forduljon, hogy el ne árulja a könnyet, amely szemét elárasztja. A jelenkor egyetlen költője sem, Walt Whitmann sem, érezte oly erősen a földi, a testi szervek fizikai örömét, senki az örökkélevőből nem szívott magába minden részletet oly figyelve, tapogatózva és egyszersmind érezve, mint ez az orosz ember az ő Pán-szerű érzéki hevességével és egy antik isten nagy mindenüttlevőségével. És megértjük az ő büszke, fennhéjázó szavait: «Én magam vagyok a Természet.»

Ez az orosz hatalmas ember tehát, maga egy mindenség a mindenségben, megingathatatlanul gyökerezik az ő moszkvita földjében: ezért semmi sem tudná, így gondoljuk, hatalmas világiasságát megingatni. De még a föld is meginog néha, ha földrengés rázza és így, media in vita, néha Tolsztoj is föltámolyog a maga biztosságából. Egyszerre csak merev lesz a szeme, érzékei ingadoznak és elveszti lába alól a talajt. Mert tekintetének körébe jutott valami, amit érzékeivel nem tud fölfogni, valami, ami a test és az élet meleg teljességén kívül marad, valami, amit nem ért meg, bármennyire is megfeszíti idegeit – neki, az érzékembernek érthetetlen, mert nem e föld dolga, anyag, amelyet nem szívhat ki és nem amalgámozhat, valami, ami a sok örömet adó és érzékinérthető mögül idegenül betolja árnyékát, valami, ami megtagadja, hogy megérintsék, megmérjék és a mindenkoron szomjas világérzésbe besorozzák. Mert hogyan lehet megérteni azt az ijesztő gondolatot, amely a jelenség kerek terét hirtelen szétvágja, hogyan lehet azt elképzelni, hogy ezek a duzzadó, lélekző érzékek egyszer megnémulhatnának és siketek lehetnének, a megsoványodott kéz nem érezne, hogy ez a meztelen jó test, melyet most még a vér árja melegít, férgek tápláléka lehetne és hideg csontváz? Mi lenne, ha ma vagy holnap őt is megrohanná ez a Semmi, ez a feketeség, ez a settenkedő, ez az el nem hárítható, sehol világosan meg nem érthető, ha ez az érzékkel föl nem foghatóan jelenlevő megrohanná őt, aki még duzzad a nedvtől és erőtől? Tolsztojnak megfagy a vére, valahányszor hatalmába keríti a mulandóság gondolata. Először mint gyermek találkozott vele: anyjának holttestéhez vezetik, valami hideg és merev fekszik ott, ami tegnap még élt. Nyolcvan éven át nem tudja elfelejteni ezt a látványt, amelyet akkor érzéssel és gondolattal még nem tudott magának megmagyarázni. De az ötéves fiú kiáltást hallat, rémült, éles kiáltást és az aggodalom valamennyi Erynniájával maga mögött őrült ijedelemmel menekül a szobából. A halál gondolata mindig ily hirtelen, ily fojtogatóan rohanja meg, amikor meghal a fivére, az apja, a nénje: mindig hideg futotta át a nyakszirtjét e jeges kéztől, amely áttépte idegeit.

1869-ben, még a válság előtt, de csak éppen hogy előtte, leírja egy ilyen roham fehér rémületét, la blanche terreur. «Megpróbáltam lefeküdni, de alighogy kinyujtózkodtam, valami irtózat megint fölkényszerített. Aggodalom ez, olyan aggodalom, aminő a hányást előzi meg, valami darabokra tépi létemet, a nélkül azonban, hogy egészen széttépné. Megkísérlem, hogy még egyszer aludjam, de a félelem megmaradt, vörösen, fehéren, valami szétszakad bennem és mégis egybetart.» A rettenetesség megtörtént: még mielőtt csak egy ujjával is hozzányúlt volna a halál Tolsztojhoz, negyven évvel igazi halála előtt az előérzete már behatolt az élőnek a lelkébe, ahonnan többé sohasem lehetett teljesen kiűzni. Éjjel nagy aggodalom ül az ágya szélén, életörömének máját rágja, ott kuksol könyvének lapjai között és szétmarcangolja a rothadt fekete gondolatokat.

Látható: mint életereje, éppen olyan emberfölötti Tolsztoj halálfélelme. Ezt már nem mernők idegfélelemnek mondani, amely talán Allan Edgar Poe neuraszténiás iszonyával, egy Novalisz misztikus kéjborzongásával, Lenau melankólikus szorongásával hasonlítható össze, – nem, itt egészen állatias-meztelen, barbár terror tör elő, durva rémülete, aggodalomorkánja, pánikja a fölriasztott életérzéknek. Nem úgy ijed meg Tolsztoj a haláltól, mint egy gondolkodó ember, mint egy férfiasan-hősi lélek, hanem mintha vörösen izzó vassal bélyegezték volna meg és most örökké rabja lenne ennek az iszonynak, hangosan kiáltva, magán nem uralkodva rándul össze: aggodalma mint teljesen baromi, gyáván reszkető félelemkitörés, mint roham – minden teremtménynek emberrélett ősaggodalma, egész nemzedékek vadul fölkiáltó iszonyata tör magának utat. Nem akarja, hogy ezek a gondolatok hatalmukba kerítsék, nem akarja, vonakodik és az iszonyat kegyetlenül eltöri csuklóit, mert ne feledjük, hogy Tolsztojt teljesen váratlanul, mérhetetlen biztossága közepette érte a támadás, ennek a moszkovita medvének hiányzik minden áthidalás a halál és az élet közt, a halál tökéletesen idegen anyag ennek az elemien egészséges embernek, holott a közönséges ember számára egyébként rendesen ott ívelődik a halál és az élet közt gyakran járt híd: a betegség. A többiek, az átlagötvenévesek mindannyian vagy a legtöbben rejtve már magukban hordanak egy darab halált, létezése nekik már teljesen külső valami, nem meglepetés többé: ezért első energikus szorításától, magukat annyira egészen elhagyva, nem borzadnak meg. Egy Dosztojevszki például, aki bekötött szemmel a sortüzet várva ott állott a cölöphöz kötözve és epileptikus görcsben minden héten összeesik, mint aki hozzászokott a szenvedéshez, nyugodtabban néz a halálgondolat szemébe, mint a teljesen sejtelemnélküli, a duzzadó egészségű: tehát ama tökéletesen szabadjára eresztett, csaknem szégyenletes félelemnek teljes árnyéka sem esik oly jegesen a vérére, mint Tolsztojéra, aki a halálnak puszta szólehelletére, a halál gondolatának neszezésére már reszketni kezd. Neki, aki az életet csak a maga énje bőségében, az «életre való megittasultságban» érzi teljesértékűnek, az életerő legcsekélyebb kevesbedése szinte betegséget jelent (harminchat éves korában «öreg embernek» mondja magát). Ezért ez az új érzés át- meg átjárja, mint a lövés. Csak aki ily életerővel érzi a létet, tud abszolut tökéletességgel ily hatásosan félni a nemléttől, csak az egészségnek ily irtózatos mértéke rémül meg ennyire örjöngően erőszakosan a halál még hatalmasabb valóságától. De éppen azért, mert itt valóban démoni életerő száll szembe éppen oly démoni halálfélelemmel, születik meg Tolsztojban a lenni és nemlenni közt ily gigantomachia, a legnagyobb talán a világirodalomban. Mert csak óriási lélek fejt ki óriási ellenállást: zsarnoki természet, akaratatléta, aminő Tolsztoj, nem adja be a derekát csak úgy egy szóra a Semminek, vagy gyáva menedéket keres a templomajtó mögött, mindjárt az első rohamra összeszedi magát, izmait megfeszíti, hogy legyőzze a hirtelen fölugrott ellenséget: nem, olyan tökéletes életerő, mint az övé, harc nélkül nem adja meg magát. Alighogy az első ijedtségtől magához tért, bölcselkedés mögé sáncolja el magát, fölvonja a hidat és hogy a láthatatlan ellenséget elűzze, logikájának arzenáljából vett lövedékekkel árasztja el. Első védekezése a megvetés: «A halál iránt nem érdeklődhetem, főként abból az okból, mert ameddig én élek, a halál nem létezik.» Elmondja «hitelre nem méltónak», fennhéjázva azt állítja, hogy «nem a haláltól fél, hanem csak a halálfélelemtől», szüntelenül (harminc éven át!) hangoztatja, hogy nem fél tőle, nem gondol rá aggodalommal, ennek azonban nagyon is szembetűnően ellentmond az a tény, hogy ötvenedik évétől kezdve kényszerűen és állandóan csakis a halálproblémával foglalkozik és pedig nem csupán fölületesen, hanem «a lélek egész erejével.» De senkit nem téveszt meg, legkevésbbé magamagát. Semmi kétség: a lelkiérzéki biztosság sáncát a félelem első rohama áttörte, minden ideg és gondolat támadásának szabad prédája és Tolsztoj ötvenedik évétől kezdve már csak egykori életerős önbizalmának romjain küzd. És minél elkeseredettebben akar szabadulni ettől a kényszerképzettől, annál inkább érzi átkarolását, amelytől nem menekülhet. Lépésről-lépésre hátrálva be kell ismernie, hogy a halál nem csupán «kísértet», «madárijesztő», hanem nagyon tiszteletreméltó ellenfél, akit puszta szóval nem lehet megfélemlíteni. És így Tolsztoj megkísérli, nem lehetne-e az elkerülhetetlen elmúláson belül is még tovább létezni és – mivel a halál ellen harcolva nem lehet élni: vele élni.

Csak e fölismerésnek köszönhető az a második és termékeny korszak, amely Tolsztojnak viszonyában a halálhoz kezdődik. Már «nem berzenkedik» léte ellen, már nem áltatja magát azzal, hogy szofizmákkal távoltarthatja vagy akaratának erejével kikapcsolhatja gondolatvilágából, megkísérli tehát, hogy besorozza életrendjébe, életérzésével összeforrassza, megedződjék az elháríthatatlan iránt, hozzászokjék. A halál legyőzhetetlen, ezt be kell ismernie az életóriásnak, de nem a félelem a haláltól: tehát most minden erejével ama félelem ellen fordul. Ahogyan a spanyol trappisták minden éjjel koporsóban alszanak, hogy megöljék magukban minden félelmetességét, Tolsztoj is az akarat makacs mindennapi gyakorlásával magát szuggerálva, szüntelen memento mori-ra szoktatja magát; arra kényszeríti magát, hogy a halálra gondoljon, a nélkül, hogy féljen tőle. Minden naplóföljegyzése titokzatos, három betűvel kezdődik: H. m. é. («Ha még élek»), éveken keresztül minden hónap ezzel a magáragondolással: «Közeledem a halálhoz.» Megszokja, hogy a szemébe nézzen, a megszokás pedig végez az idegenséggel, legyőzi a félelmet, így azután harmincévi tusakodás a halállal a kívüllevőből belüllevőt csinál, az ellenségből szinte barátot. Magához vonzza, magába húzza, életének lelki alkotórészévé teszi a halált és ezzel megsemmisíti az eredeti aggodalmat, csöndesen, sőt szívesen néz a megfehéredett és bölcs ember az egykori rémkép szemébe, «nem kell rajta töprengenünk, de mindig szemünk előtt kell látnunk. Akkor az egész élet ünnepiesebb, fontosabb lesz és valóban termékenyebb és örömteljesebb.» A szükségből erény lett, Tolsztoj (a művész örök megmenekülése!) legyőzte aggodalmát, úgy hogy objektiválta; magától messzire eltávolította a halált és a halálfélelmet azzal, hogy más teremtmények, a maga teremtményei alakjába burkolta. Ami kezdetben megsemmisítőnek látszott, így csak az élet elmélyítésévé lesz és a legnagyobb meglepetésre művészetének legnagyobbszerű fokozásává; mert amióta érzi, hogy sorsa a halál, tisztában van vele: hála aggodalmas tanulmányozásának, képzeletben való ezerszeres meghalásának, éppen ez a legszenvedelmesebb vitalista a halál legtudóbb leírójává lesz, mesterévé mindazoknak, akik valaha megformálták a halált. Hiszen az aggodalom, a valóságot megelőző, minden lehetőséget nyugtalanul átkémlelő, a képzelet szárnyán röpülő, minden idegtől átszellemesített aggodalom mindig több teremtő erővel gazdag, mint a tompa és elernyedt egészséglét, hát még az ilyen borzongó, páni, évtizedeken át éber ősaggodalom, egy hatalmasnak szent horrorja és stuporja! Ennek köszönheti ismeretét a testi kialvás minden jelenségének, minden vonásának, minden jelének, amelyet Thanatosz vésője az elmúló húsba berajzol, ennek az elmerülő lélek minden borzadalmáét és félelméét: a művész érzi, hogy a maga tudás hívja őt segítségül. Iván Ilics haldoklása a maga iszonyatosan üvöltő «Nem akarok», «Nem akarok»-jával, Lewn testvérének szánalmas kialvása, a «Három halál» regény sokféle életmegszabadulása, az öntudat legszélsőbb peremén át kutató mindez a fülelés, Tolsztoj legnagyobb pszichológiai teljesítménye, elképzelhetetlen lenne ama katasztrofális megrendültség, a magán átélt irtózat e földúltsága, ez új, figyelve-bizalmatlankodó, földöntúli borzadály nélkül; csak abban az ellentétben, amely a kimeríthetetlen fényforrás és a letompított egészség közt van, rajzolódhatott meg ily élesen az átmenetel legfinomabb gondolatárnyéka, a legcsekélyebb fizikai elváltozás, csak a rémülettől minden porcikájáig példátlanul széttört erő tudott még minden részletében annyira remegni az ébrenmaradás akaratától. Az együttérzés mindig föltételezi az érzést, Tolsztojnak tehát, hogy ezt a száz halált leírhassa, szétdúlt lelkében százszor előre megélnie, utánélnie, együttélnie kellett. Éppen a hirtelen lételsötétülés látszólagos értelmetlensége gyujt tehát a művész Tolsztojban új értelmet, mert csak az előresejtő aggodalom hajtotta művészetét a fölszínestől, a realitás puszta látásától és lefestésétől a tudás mélyébe; rubensérzékiségű valóságteltség után csak ez mutatta meg neki a tragikus beárnyékolás közepette belülről előretörő, mintegy metafizikai Rembrandt-fényt. Csakis azért elevenítette meg Tolsztoj úgy, mint senki más, valamennyiünk számára a halált, mert mindenkinél hevesebben élte át az élet közepette.

Minden válság ajándék, amelyet a sors a teremtő embernek ad: így miként Tolsztoj művészetében, végül a világi dolgokhoz való ragaszkodásában is új és nagyobb értékű kiegyenlítődés teremtődik meg. Az ellentétek áthatják egymást, az életkedvnek borzasztó harca tragikus ellenfelével bölcs és harmonikus megértésnek ad helyet: a lassan kialvó élet és az árnyával közeledő halál öreg éveinek hősi alkonyatában szépen és alkotva, hullám-hullámra, folyik le. A végre megnyugodott érzés, teljesen Spinoza tanítása szerint, tiszta lebegéssel pihen az utolsó óra félelme és reménye közt: «Nem jó a haláltól félni; nem jó a halált kívánni. Úgy kell a mérleget beállítani, hogy a mutatója egyenesen álljon és egyik serpenyő se húzza le a másikat; ez az élet legjobb föltétele.»

A tragikus disszonancia végre összhanggá lett Az agg Tolsztoj már nem gyűlöli a halált és nem. türelmetlen vele szemben, nem menekül már előle, nem gyűlöli többé: csak álmodozik róla csöndes elmélkedéssel, mint ahogyan a művész láthatatlanul már meglevő művén sejtve tervezget. És éppen a legutolsó, régen rettegett óra ajándékoz ezért neki tökéletes kegyelmet: halála nagy, mint az élete, műveinek műve.