«Ajándékozz nekem hitet, Uram» kiáltja Tolsztoj kétségbeesetten eddig megtagadott Istenéhez. De úgy látszik, ez az Isten nem nyilatkozik meg azoknak, akik túlságosan türelmetlenül vágynak utána ahelyett, hogy alázatosan megvárnák, míg akarata megnyilatkozik nekik. Mert Tolsztoj a főbűnét, a fékezhetetlen türelmetlenséget a hitében sem tagadja meg. Nem elég, hogy hitet kér, nem, ezt azonnal meg kell kapnia, egy éjszakán készen és kezelhetően kell megkapnia, mint a fejszét, hogy kiirtsa vele kételkedésének egész sűrűjét, mert a nemes ember, aki megszokta, hogy szolgái fürgén kiszolgálják, akit a tisztánlátás, tisztánhallás is elkényeztetett, amit a világ tudományai szempillantás gyorsaságával közvetítenek neki, ez a korlátlanul uralkodó, szeszélyes, makacs ember nem akar türelmesen várni. Nem akar szerzetes módjára, állhatatosan figyelve a fölső fény fokozatos átszűrődését várni – nem, azonnal legyen nappali világosság az elsötétült lélekben. Heves, minden akadályon átrohanó szelleme egyetlen ugrással, egyetlen nekilendüléssel akar «az élet értelméhez» előrevágtatni, «Istent tudni», «Istent elgondolni», ahogyan csaknem káromolva merészli mondani. Azt reméli, hogy a hitet, a kereszténnyélevést és alázatosságot, az istenbenlakást éppen olyan gyorsan és könnyen megtanulhatja, mint ahogyan most ősz hajjal megtanul görögül és héberül, hat hónapon belül, legföljebb egy gyors év alatt egyszerre pedagógus, teológus vagy szociológus.

Ámde hogyan lehet ily rohamosan hívő az, akiben nincs egy szemernyi hinnitudás? Hogyan lehet az ember egy éjjelen át szánakozóvá, jóvá, alázatossá, szelíd ferencessé, ha ötven éven keresztül a figyelő kíméletlen szemével, mint tudatos, ősorosz nihilista értékelte a világot és benne egyesegyedül magát látta fontosnak és lényegesnek? Hogyan lehet ilyen kőkeménységű akaratot egyetlen fogással engedékeny emberszeretetté áthajlítani, kitől lehet tanulni, kitől lehet megtanulni a hívést, a fölolvadást egy felsőbb és földfölötti hatalomban? Természetesen azoktól, akik már hisznek, vagy legalább azt állítják, hogy hisznek, mondja Tolsztoj: a mater orthodoxtól, az egyháztól, hiszen Krisztus pecsétgyűrűje már kétezer év óta a kezében van. Azonnal (mert a türelmetlen ember nem vár) térdre borul Tolsztoj Leo az ikonok előtt, bőjtöl, kolostorokba zarándokol, püspökökkel és pópákkal vitatkozik és agyonforgatja az evangéliumot. Három éven át fárad abban, hogy hívő lehessen: de a templom levegője üres tömjént és fagyosságot fú már fázó lelkébe, nemsokára csalódottan mindörökre becsapja az ajtót maga és az igazhitű tanítás közt; nem, az egyházban nincs meg az igazi hit, így látja, vagy inkább: az élet vizét elapadni engedte, elprédálta, meghamisította. Tovább keres tehát: talán a filozófusok, a gondolkodni tanítók többet tudnak erről a nyugtalanító «élet értelméről». És Tolsztoj, akinek mindeddig soha nem jutott eszébe az érzékfölötti, harci dühvel és lázasan azonnal összevissza olvasni kezdi minden idők filozófusait (sokkal gyorsabban, semhogy megemészthetné, megérthetné őket), elsőnek Schopenhauert, minden lelki komorság örök hálótársát, azután Szokrateszt és Platót, Mohammedet, Konfuciust és Laocét, a misztikusokat, a sztoikusokat, a szkeptikusokat és Nietschet. De csakhamar becsapja a könyveket. Hiszen ezek is, mint ő, csak túléles, fájdalmasan néző eszükkel látják a világot, ők is inkább kérdezők, semmint tudók, ők is csak türelmetlenül Istenhez iparkodnak és nem pihennek meg Istenben. A szellem számára rendszereket teremtenek, de nem nyugalmat a zaklatott léleknek, tudást adnak, de nem vigaszt.

És miként a kínlódó beteg, akin a tudomány nem tudott segíteni, nyavalyájával a kuruzsló asszonyokhoz és a falusi borbélyokhoz megy, Tolsztoj is, Oroszország legszellemibb embere életének ötvenedik évében elmegy a paraszthoz, a «néphez», hogy tőle, a tanulatlantól tanuljon végre igaz hitet, bölcseséget a tudatlantól. Igen, nekik, a tanulatlanoknak, akiket az írás nem zavart meg, nekik, a szegényeknek és megkínzottaknak, akik panasz nélkül robotolnak, némán, mint az állat, lefeküsznek valami kuckóban, ha a halál kerülgeti őket, nekik, akik nem kételkednek, mert nem gondolkodnak, sancta simplicitas, szent együgyűség, nekik mégis kell, hogy valami titkuk legyen, különben nem hajthatnák homlokukat annyi megadással és minden föllázadás nélkül szegénységük vasigájába. A maguk butaságában kell valamit tudniok, amit a bölcseség és az éles elme nem tud és aminek ők, az értelemben elmaradottak azt köszönhetik, hogy lelkükkel megelőznek bennünket. «Mi hamisan élünk, ők élnek helyesen», az ő türelmes létükből ezért láthatóan kiemelkedik az Isten, ellenben a szellem, a tudás szomjúsága «haszontalan, kéjelgő vágyódásával» eltávolít a szív igazi fényforrásától. Ha nem volna valami vigaszuk, valami belső mágikus gyógyítófűjük, nyomorult életüket nem tudnák oly vidáman, oly gondtalanul, oly játszi könnyűséggel elviselni: kell, hogy valami hitet rejtegessenek, valamit, ami keresztülsegíti őket létük ólomsúlyán és a szellemembert vágyakozás, a fékezhetetlen férfit türelmetlenség fogja el, hogy ezt az arkánumot ellesse tőlük. Tőlük, csakis tőlük, akarja Tolsztoj magával elhitetni, az «istennéptől», az egyszerűktől, az eltompultaktól, dolgozó alázatosságukban állatként együgyűen munkálkodóktól, lehet az «igaz» életet megtanulni, a nagy türelmességet és a belenyugvást a kemény létbe és a még keményebb halálba.

El tehát hozzájuk, be életük kellő közepébe, hogy ellessük az istentitkot! Le a nemesi kabáttal és föl a muzsikzubbonnyal, el a nyalánksággal teli asztaltól és fölösleges könyvektől: ezentúl csak ártatlan fű és az állat enyhe teje táplálja a testet, csak az alázatosság, az eltompultság a tépelődően vájkáló szellemet. Tolsztoj Nikolajevics Leo, Jasznaja-Poljana ura, sőt mi több: szellemére nézve milliók ura, életének ötvenedik évében tehát maga fogja meg az eke szarvát, széles medvehátán cipeli a kútból a vizes puttonyt és parasztjai közepette fáradhatatlan muszka daccal kaszálja a gabonát. A kéz, amely «Anna Karenina»-t és «Háború és béke»-t írta, most magaszabta cipőtalpba a szurkos fonalat fűzi be, kisöpri a szobát és maga varrja a ruháját. Csak jó közel, csak gyorsan, csak egészen szorosan a «testvérekhez». Tolsztoj azt reméli, hogy így egyetlen nekilódulással «nép» és ezzel «istenfélő keresztény» lehet. Elmegy a faluba a még félig rabszolgákhoz (közeledtére zavartan forgatják a sipkájukat), a házába szólítja őket, ahol a fényes parketten oly esetlenül topognak a nehéz csizmában, mintha üvegen járnának és föllélegzenek, hogy a «barin», a nagyságos úr nincs rossz szándékkal irántuk, nem emeli föl újra, a mitől féltek, a kamatot és a bért, hanem – különös: zavartan csóválják a fejüket – éppen Istenről akar velük beszélni, mindig csak Istenről. Jasznaja-Poljana derék parasztjainak eszébe jut, hogy egyszer már csinált ilyesmit, akkor az iskolával volt baja a gróf úrnak és egy éven át (akkor azután megúnta) maga tanította a gyerekeket. De mit akar most? Bizalmatlanul hallgatják, mert valóban kém módjára tolakodik az álruhába öltözött nihilista a «néphez», hogy kikémlelje belőlük az Istenhez vívő hadjáratához szükséges sztratégiát, az alázatosság titkát, a vallás használatát.

Ez az erőszakos tudakozódás azonban csak a művészetnek és a művésznek válik hasznára, – legszebb legendáit falusi mesemondóknak köszöni Tolsztoj és nyelvezetét pompásan gazdagítja és megérzékíti a naivan képletes parasztszó – de az együgyűség titkát nem lehet megtanulni. A tisztánlátó Dosztojevszki még a patetikus válság előtt, már «Anna Karenina» megjelenésekor azt mondta Tolsztoj hasonmásáról, Levinről: «Az olyan ember, minő Levin, akármeddig is él a néppel, sohasem lesz nép: önteltség és akaraterő, bármily szeszélyes, nem elég ahhoz, hogy megragadja és megvalósítsa a néphez való leszállás kívánságát.» A lángeszű léleklátó pszichológiai telitalálattal a Tolsztoj-féle akaratelváltozás közepébe lő, leleplezve az erőszakosságot, egy kétségbeesett ember mesterséges kereszténységét, Tolsztojnak nem veleszületett, vérszerű szeretetből, hanem lelki szükségből megkezdett testvérisülését a néppel. Mert ha még oly elszántsággal komoran és paraszti módon viselkedik, az intellektuell Tolsztoj széleskörű és a világot átölelő fölfogásába sohasem plántálhat át sivár muzsiklelket, az ő igazságot szomjazó lelke sohasem kényszerítheti magát teljesen bele ilyen kúsza szénégetőhitbe. Nem elég, hogy az ember, mint Verlaine, egyszerre csak térdre borul a cellájában és így imádkozik: «Mon Dieu, donne moi de la simplicité» és már kivirágzik a kebelben az alázatosság ezüst hajtása, először mindig annak kell lennie és azzá kell válnia az embernek, amit vall: sem az összekapcsolódást a néppel az együttérzés misztériumával, sem a lelkiismeret megnyugtatását buzgó vallásossággal nem lehet a lélekben villamos kapcsolás módjára egyetlen csavarással fölgyujtani. Parasztgúnyát fölölteni, kvaszt inni, a mezőn kaszálni, az egyenlőség e külső formái játszi könnyedséggel, sőt játszian kettős értelemben, megvalósíthatók, – ellenben a szellem nem tompítható le, az ember ébersége önkényesen sohasem csavarható le, mint a gázláng. A szellem világítóereje és ébersége minden ember veleszületett, meg nem változtatható mértéke, szépsége és sorsa, hatalmasabb az akaratánál és ezért akaratunk határán kívül esik, sőt még csak annál hevesebben és nyugtalanabbul lángol föl, minél inkább veszedelemben érzi figyelő tisztánlátásának szuverén kötelességét. Mert amily kevéssé tornászhatjuk át magunkat spiritiszta játékkal több tudáshoz a fölismerés velünkszületett mértékén túl csak egy fokkal is, hirtelenül érvényesülő akaratmegmozdulás következtében éppen oly kevéssé tehet az értelmi erő csak egyetlen lépést is visszafelé az együgyűségbe.

Lehetetlen, hogy Tolsztoj, ez a tudó és messzirelátó szellem hamarosan ne látta volna be, hogy még oly rengeteg akarat, mint az övé, sem képes az ő szellemi komplikáltságát nagyhirtelen nicsevo-egyszerűséggé tompítani és éppen ő mondta (igaz, hogy későbben) a csodálatos szót: «A szellem ellen erőszakkal föllépni annyi, mint befogni a napsugarat; akármivel is takarja be az ember, mindig künn van a takaró tetején». Nem lehetett sokáig kétségben, hogy az ő rideg, harcos, zsarnoki úrintellektusa képtelen tartós buta alázatosságra: a parasztok nem is tekintették őt sohasem közéjük valónak, csak azért, mert az ő ruhájukat vette magára és külsőleg utánozta a szokásaikat, eljárását a világ mindig csak álruhának tekintette, de éppenséggel nem tökéletes átváltozásnak. Éppen akik legközelebb állottak hozzá, felesége, gyermekei, a babuska, igazi barátai (nem a hivatásos tolsztojánusok) kezdettől fogva bizalmatlankodva és bosszankodva figyelik «az orosz nép nagy költőjének» (így szólítja őt föl halálos ágyán írt levelében Turgenyev, hogy térjen vissza a prédikátorságtól a költészethez) görcsös, erőszakos lefelé törekvését egy, az ő természetével ellenkező szellemtelen szférába. Saját felesége, lelki tusakodásának tragikus áldozata, akkor ezt a legmeggyőzőbb kérdést intézte hozzá: «Azelőtt azt mondtad, azért vagy nyugtalan, mert nincs hited. Mért nem vagy boldog most, hiszen azt mondod, hogy van hited?» – egészen egyszerű és meg nem cáfolható érv. Mert a népistenhez megtérése után semmi sem mutatja, hogy Tolsztoj ebben a hitében lelki nyugalmat, Istenben megpihenést, kielégülést talált volna, ellenkezőleg, mindig úgy érezzük, hogy valahányszor a tanárol beszél, a lélek bátortalanságát heves támadásba, a meggyőződés bizonytalanságát lármás bizonyosságba menti át. Éppen a megtérés amaz idejében kellemetlen kiáltó hang, valami tüntetés, erőszakosság, civakodás, vakbuzgóság nyilvánul meg Tolsztoj minden tettében és szavában. Kereszténysége hangos, mint a harsona, alázatossága mint a sátorozó páva és akinek finomabb a füle, éppen magalealázásának túlzásából kiérez valamit a régi Tolsztoj-büszkeségből, csakhogy most megfordítva az új alázatosságra való büszkeséggé változott át. Tessék csak elolvasni gyónásának ama híres részletét, amellyel megtérését «be akarja bizonyítani» úgy hogy korábbi életét leköpi és megrágalmazza: «A háborúban embert öltem, párbajt vívtam, elkártyáztam a parasztoktól kizsarolt vagyont és kegyetlenül megfenyítettem őket, könnyelmű nőkkel paráználkodtam és megcsaltam a férjeket. Hazudtam, raboltam, házasságtörő voltam, a részegség és erőszakosság minden fajtáját, minden gyalázatosságot megtettem, nem volt egyetlen bűn, hogy el ne követtem volna.» És hogy ezeket az állítólagos gazságokat senki ne mentegesse az ő művészvoltával, lármás nyilvános gyónását így folytatja: «Ebben az időben hiúságból, haszonlesésből és fönnhéjázásból irogatni kezdtem. Hogy a hírnevet és a gazdagságot kierőszakoljam, kénytelen voltam magamban a jót elnyomni és magamat a bűnhöz lealacsonyítani.»

Igaz, rettenetesen beismerő szavak és erkölcsi pátoszukban megrendítők. De mégis, tegyük a kezünket a szívünkre, volt-e valaki valaha, aki Tolsztojt, mert a háborúban kötelességszerűen végezte föladatát az ütegénél, vagy mert mint nagy életerejű ember ifjú legénykorában nemileg kiélte magát, ez önvádak alapján «mint alávaló és bűnös embert» valóban megvetette, mint valami «tetűt», ahogyan fanatikus lealacsonyító kedvében magát nevezi? Nem inkább a túlságos hangosság kellemetlen hatása tólul előre, az a gyanú, hogy itt a túlizgatott lelkiismeret a bűnbánat kicsapongásával, az alázatosság fönnhéjázásával minden áron bűnt talál ki, hogy itt – miként Raszkolnikovban a háziszolga minden gyilkosságot kitalál magára – a vallomásra éhes lélek nem is létező gonosztetteket «keresztként magára akar venni», hogy kereszténynek, alázatosnak «bizonyuljon»? Vajjon Tolsztojnak ez a magáról mindent bebizonyítani akarása, ez a görcsös, patetikus, vásárian lármás magalealacsonyítása nem éppen azt bizonyítja-e, hogy ebben a megrendült lélekben nincsen vagy még nincsen nyugodt, arányosan lélekző alázatosság, de sőt talán veszedelmesen eltolódott megfordított hiúság van benne? A megalázkodásnak ez az «új» Tolsztoja nem ugyanaz, csakhogy átfordítva, mint aki egykor a legkívánatosabb célnak «az emberek előtt való hírességet» tekintette? Az bizonyos: ez az alázatosság nem mutatkozik alázatosan, ellenkezőleg, nem lehet semmi indulatosabbat elképzelni, mint ezt az aszkétai harcot az indulatosság ellen; a hitnek alig kicsiny, még bizonytalan szikrájával a lelkében, a türelmetlen ember azonnal föl akarja vele gyujtani az egész emberiséget, hasonlóan ama germán barbár fejedelmekhez, akik alighogy a keresztvíz fejüket érintette, mindjárt fejszét fogtak, hogy addig szent tölgyeiket kivágják és tűzzel és gyilkolással támadják meg a még meg nem tért szomszédos népeket. Irtózatos ugrásokkal, titáni akarattal rohan Tolsztoj a hit elébe, de nem bizonyítja semmi, hogy valóban elérte és meghódította. Mert ha a hit Istenben megnyugvást jelent és keresztényi élet tűrő szelid életet, akkor ez a türelmetlen ember sohasem volt hívő, ez az izzó és elégedetlen lélek sohasem volt keresztény: ez az istenkereső, ez az örökkön nyugtalankodó csak akkor számítható a hívők közé, ha a mértéktelen vágyódást a jámborság után már jámborságnak, a forró sóvárgást Isten után már keresztényiességnek mondjuk.

De Tolsztoj válsága éppen azért, mert csak félig és bizonytalanul sikerült egy meggyőződéshez eljutnia, túlnő az egyéni élmény keretén, örökké emlékezetes példájakánt annak, hogy még a legerősebb akaratú embernek sem adatott meg természete ősi formájának visszafelé változtatása, sajátos lényének erőszakosan az ellenkezőre fordítása. Életünk számunkra rendelt formája eltűr javítást, lecsiszolást, kihegyeződést és etikai odaadást, tudatos és szívós munkával bizonyára fokozni tudja erényünket és erkölcsünket, de sohasem tudja egyszerűen eltörölni jellemünk alapvonalait és nem tudja testünket és lelkünket más építészeti rend szerint fölépíteni. Ha Tolsztoj azt hiszi, hogy «az önzésről éppen úgy leszokhatik az ember, mint a dohányzásról», vagy hogy a szeretetet «meghódíthatja», a hitet «kierőszakolhatja» az ember, akkor nála irtózatos és csaknem kóros erőködéssel szemben nagyon is szerény az eredmény. Mert semmi sem vall arra, hogy Tolsztoj, az akaratóriás, az erőszakos, szánalmat nem ismerő és teljesen nihilista megfigyelő, a dühember, akinek villámlott a szeme, ha csak bátortalanul is ellentmondtak neki, erőszakos megtérésével akkor rögtön jóságos, szelid, szerető, szociális kereszténnyé, «Isten szolgájává», testvéreinek «testvérévé» vált volna. Igaz, hogy nézetét, véleményét, szavait megváltoztatta «átváltozása», de nem legbelsőbb természetét – «törvény szerint, mellyel jövél, kell élned, olyan maradsz, tőle nem szabadulhatsz» (Goethe) – nyugtalan lelkére a «fölébredés» előtt és után ugyanaz a szomorúság és gyötrődés vet árnyékot: Tolsztoj nem született arra, hogy megelégedett legyen. Éppen türelmetlensége miatt nem «ajándékozta» meg Isten azonnal a hittel, még harminc évig, élete utolsó órájáig szüntelenül küzdenie kell. Tolsztojt elhaló lélekzetéig nem elégíti ki semmi válasz, nem nyugtatja meg semmi hit és az életet titoknak érzi utolsó pillanatáig.

Tolsztoj tehát nem kap választ az «élet értelmét» kutató kérdésére, vallási nyugtalansága nem kap hitbeli megnyugvást: mohón erőszakos nekirohanása Istenhez kudarcot vallott. Ámde művésznek, ha valami meghasonlásnak nem tud ura lenni, minden időben megadatott a menekvés – a maga baját odadobja az emberiségnek és a maga lelki tusáját a világ tusájává változtatja és így válságának önző rémkiáltását «Mi lesz belőlem?», Tolsztoj is a hatalmasabb «Mi lesz belőlünk?» kiáltássá fokozza. Mivel a maga makacs lelkét nem tudja meggyőzni, a többiét akarja befolyásolni. Mivel magát nem tudja megváltoztatni, megkísérli az emberiség megváltoztatását. Így született meg minden idők minden vallása, minden világjavítás (Nietzsche, a legélesebb szemű tudja) egyetlenegy, lelkében fenyegetett ember «maga elől való meneküléséből» alakult ki, aki hogy a végzetes kérdést eltérítse a maga keblétől, a lénynyugtalanságot világnyugtalansággá változtatva, visszadobja mindenkire. Ez a nagyszerűen szenvedelmes ember meg nem csalható szemével, a kételkedés kemény és forró szívével sohasem lett jámbor és ferences kereszténnyé, de éppen a hitetlenség kínját ismerve, újkorunk legfanatikusabb kísérletébe fogott bele, abba, hogy kimentse a világot nihilista bajából, hívőbbé tegye, mint aminő maga valaha is volt. «Az élet kétségbeeséséből egyetlen menekülés az ember énjének kivitele a világba» és Tolsztojnak ez a meggyötört, tudásra szomjas énje mint figyelmeztetést és tanulságot odadobja az egész emberiségnek a rettenetes kérdést, amely őt megrohanta.