A kora felkeléstől mámorosan, tele tüdővel szivtam be a levegőt, a friss, üde, májusi levegőt, hogy kiléptem az utczára. Akkor nyitották ki a szemközti szatócsboltot. A szatócsné csodálkozó szemeket vetett rám és meg nem állta, hogy ne szólitson meg.

– Hogyan? Már fönn? Mi lelte, hogy nem tudott aludni?

– Hát csak fölébredtem. Hjah, a május?!

Ő szegény a férjére gondolt, a kártyás, lányos férjére, a ki annyi szégyent hoz rá, a csúf vasárnap délutánjaival. Órák hosszán el tud panaszkodni. Mondom neki:

– Váljon el!

– Ah, maga is az ellenségeimmel tart?

– De ha megcsalja, ha pazarol, játszik…

– Jobb utra téritem, addig sirok, mig magához tér.

– Kár magát emészteni.

– Ugy-e? De ha ő nem hiszi…

Már untat a sok sirása. Megyek tovább. A szegleten nyitva már a trafik.

– Mi ujság, kisasszony?

– Reggel van.

– Még pedig jókor reggel.

– Jókor magának, én már egy órája gubbasztok.

A kávéház csakugy ragyog a fénytől s arany napsugártól. Lapozgatok az ujságok közt, – de csak immel-ámmal. A napsugár elragadt. Olyan fényes, csillogó, friss. Édes, édes napsugár!

Ekkor gerlemadár hangján csendül meg a nevem. Hátra nézek, hát csak ott áll előttem a kis bogár szemü Ella. Vadonatuj fekete selyemruhában. Aranyláncz a dereka körül s gyémánt fülönfüggő a füleiben, majdnem ugy ragyognak, mint szemei.

– Jó reggelt, megérkeztünk.

– Hát üljön ide mellém.

– Nem lehet, amott az asztalunk.

– Sebaj, maga itt is elfér.

– Mit gondol, egyedül vagyok itt?

– Azt én.

– Hát a férjem?

– ?

– Biz ugy! Hatnapos asszony vagyok! Odaültem hát az asztaluk mellé.

– Nos, hol a férje?

– Átment a borbélyhoz, gyün a vissza menten.

Majd megölt a csoda. Ha nem volt itt, soha sem gondoltam rá, de ha láttam, ett a vágy. Olyan volt, mint az illatos tearózsa, szép, alig kinyilt, csábitó és ingerlő. A félig lehunyt szempillái alól babonásan tudott nézni. És hatnapos asszony.

– Hát beszéljen a férjéről.

– Mit beszéljek. A férjem.

– Hat napja.

– Hat hosszu napja.

– Tréfál.

– Nem én. Hisz, édes istenkém, olyan jó volt férjhez menni, az után a sok herczehurcza után, de már unom.

– Már?

– Már. Látja, itt kell ülnöm, várnom őt. Ez sért. Minden sért. Hogy ő fizet, hogy az ő nevét viselem, igaz is, mért nem veszik fel a férfiak a nőnek a nevét?

Mosolyogtam.

– Látja, maga is olyan, mint a többi. Ezen mosolyog. Nekem fáj. S mégis, ha lányom lesz, férjhez fogom adni. A lányság sokkal rosszabb. Sokkal. Egyébiránt ép hat napja, hogy férjhez mentem. Az egész abból áll, hogy megesküdtünk. Eltartott a czeremonia tizenöt perczig. Aztán kihajtattunk a vasuthoz és feljöttünk ide. Ugy délután 2 óra lehetett, mikor megjöttünk. A férjem… látja azt ott la, most jött ki a borbélytól, na mindjárt megösmerheti.

A férj – lehetett ugy 33 éves – bejött. Megösmerkedtünk. Ella folytatta a beszédet.

– A férjem… Maga olvashat ujságot, mi majd beszélgetünk. Gyerekkori barátom, mi majd csak elfecsegünk. Magával ugy se tudok semmiről sem beszélni, mindig olyan okos.

Aztán hozzám fordult:

– Ki nem állhatom az okosságát.

– Köszönöm a bókját.

– Na, ha ön ösmerné, bóknak is venné.

– De hát akkor…

– Értem. Mert muszáj volt.

És nagy komolyan, tágra nyilott szemekkel fordult felém:

– Tudja: én érdekházasságot kötöttem.

Csókolni való volt.

A férje nyugodtan olvasott tovább. Az izgatott idegei ki voltak elégitve, s mint egy nagy állat, megpihent a lapja mellett.

– Mondja csak: mi az az érdekházasság?

– Kevés volt a pénzem. A férjem jól keres. Tehát, hozzá mentem. Ez, azt hiszem, érdekházasság.

– S a szive?

– Temesvárott van. Tudja, mit mondott nekem egyszer?

– Nem én…

– Az Ázrákról. Hiszi?

– Igen, igen. Hiszem ma is. A szeméből olvasom. Tudja már?

– Tudja. Gratulált.

– Szamár.

– Az.

– No, majd megjön az esze, csak lássa ujra. Most még szebb, mint valaha.

Kegyetlenűl mosolygott. A férjére nézett s pajkosan felkaczagott.

– A télen nálunk lesz, visszahelyezik, irta.

– Na, lesz is akkor hadd el hadd.

– Megkinzom.

– Maga nem fogja tudni. Nincs hozzá szive.

– Van. Kérdezze meg csak a férjemet.

A férj felrebbent.

– Mi az? Mivel szolgálhatok?

Az asszonyra néztem, a hatnapos asszonyra. Azt mondták a szemei:

– Na, beszélj hát most, hadd lássam, ügyes vagy-e?

– Ella nagysám azzal hivalkodott, hogy nagyon meg tudja őt becsülni…

A férj száján lustán vonult végig egy mosoly.

– Na, majd csak megkisértjük…

Aztán önelégülten visszadült a lapjához.

Az asszony gúnyosan mosolygott s azt sugta felém:

– Politikáról beszéljen vele, abba nagyon okos.

– Beszéljen vele a rézgaras, mit törődöm a politikával?… Hát a télen otthon lesz ő is? Tud róla a férje?

– Nem, majd meglepem vele.

Erre már harsogó kaczajra fakadtam, s társam volt benne az asszony, a hatnapos asszony, a mézeshetek mámorában élő, szerelmes kis gerle.

Azután elbeszélgettünk a többiekről, az otthonlevőkről, de én gyülölködtem a szivemben a számkivetettre, arra az inczi-finczi hadnagyra, a kit a télen vissza fognak helyezni a pátriámba, a hol majd meglepnek véle egy férjet.

Arra gondoltam, hogy ennek a szerelemnek a Mefistója lennék tulajdonkép. Ott nevekedett ez a szerelem a mi házunkban, a mi fedelünk alatt, s ah, télen, majd meglepnek véle egy férjet.

A hadnagy az édesanyám házában lakott, s Ella gyakran járt hozzánk. Igy ösmerkedett meg a hadnagygyal, a ki a kis gyerekleánynyal el-elcsevegett, s ime, majd a télen, meglepnek egy férjet!

Csak én tudtam róla, hogy Ella meg a hadnagy miért szeretik a szombat délutáni térzenét, a Széchenyi-téren a kioszkot és a Rhédey-kertben a vendéglőt; olyan jól el lehetett ott beszélgetni a tömegben. A tömeg mind csak arra való! Na, lesz hát a télen meglepetés!

Mikor a hadnagynak el kellett menni, be szivesen ment volna Ella is, véle, utána, érette. De maradnia kellett. A hadnagy eleinte irt nekem leveleket, tulajdonkép Ellának, de én meguntam ezt a haszontalan komédiát s azt mondtam Ellának, a kis Ellának:

– Az Azrák vére van benned, a kik meghalnak, ha szeretnek.

Mert Ella csakugyan rossz szinben volt.

Aztán elkerültem hazulról… Na, a télen visszajön a hadnagy s lesz ott aztán meglepetés!

A hat napos asszonyka immár kifáradt a sok titok felsorolásában s a férjéhez fordult:

– Mennénk talán?

– Mindjárt, kedves, csak még ezt a pár sort olvasom el, igen fontos dolgok… az angol képviselőház speaker választása…

– Jól van, de siess!

– Nagyon izgatott… sugtam az asszonynak. Várja a telet?!

Mosolygott.