Alig-alig lengett egyet a pompás hajó a warnemündeni part mellett. Teljes szélcsend volt. A kékszin uralkodott, a viz és az ég kékje, még a fehérre mázolt hajófedélzetet is kék reflexbe vonva.
Lassan, nagyokat lengve, indult meg a hajó. A tengeri sirályok követték, ott karikázva, fehér, czikk – czakkos szárnyaikkal, játszva, könnyedén. A tiszta levegő-égben ragyogtak a napsugarak. A biztonság tudatában mosolygott a hajó.
Az étteremben cognac-ot ittam; egy erős dán leány szolgált fel. Szőke haja leeresztve, a fényét megtörte az étterem félhomálya. Az első dán volt, kivel szembekerültem, s mert Kopenhágába készültem, meg akartam tudni hazudott-e a grammatika?
– Kopenhágai?
– Igen. Ott születtem, de Gjedserben lakom rég óta…
– Egyedül?
– Nem, Hjalmarral.
Azt akartam most tőle kérdezni, hogy kicsoda hát ez a Hjalmar, mikor valaki elibém lépett.
– Ön itt? – szólit meg francziául.
Meglepetve kiáltottam fel. Régi, Quartier latin-béli pajtásom, René Dubois állott előtten.
– Hogyan, ön is utazik? Norvégiába?
– Igen, fel, a fjord-okra.
– Nos, ez pompás. Természetesen Kopenhágában kiszáll?
– Igen, egy-két napra. Viszem Marie-Anne-t.
Az arcza elkomorult. Kérdőleg néztem rá. Mi baja van a nővérének? A szép Marie-Anne-nak?
– Marie-Anne itt van?
– Lenn van, a teremben, pihen. Ah, szegény, ő egyre pihen.
Éreztem, hogy a derék Renééket valami nagy csapás érte.
– Ah, s én azt gondoltam, hogy már rég megvolt a lakodalma.
– Nem, a vőlegénye meghalt. Párbajban… Iszonyu párbajban. Aztán hozzátette: Ha már befejezte reggelijét… Igen?… Ön nem ösmeri az esetet? Az egész világ ösmeri. Benne volt minden lapban. Jó, elmondom. Gyerünk fel a fedélzetre.
– Ah, gyerekek, találjátok csak ki, hová megyünk a nyáron?
A gyerekek az öreg Dubois köré csoportosultak. Egy fiu, meg egy leány. A leány, Marie-Anne, felvetette fekete selymes szempilláját s mosolygó arczával, nevető szemeivel, kaczagó gödröcskéivel az arczán, felkiáltott:
– Ostende-ba?
– Oda.
– Ah, milyen jó vagy te apa! Hisz az olyan előkelő.
Marie-Anne imádta azt, a mi olyan előkelő. Termete, arcza, kifejezése – csupa naiv báj, – de ő gyülölte azt, a mi egyszerü, s egyszerü volt gyülölete ellenére.
Ostende nagyon szép. Marie-Anne imádta a reggeli sétát a digue-n, ah, az olyan előkelő. A szembe jövők mosolyogtak, ha mosolygó arczára néztek, s ő gyülölte a mosolygást s imádta a tiszteletteljes tekintetet, ah, mert az olyan előkelő.
Elragadó volt, mikor az esplanadeon sétálva, a tenger hatalmas bömbölését bámulva, felkiáltott: ah, milyen előkelő!
Bájos volt, mikor a kursalon gazdag népét végig tekintve, a tömeghatás iránt fogékony franczia lelkesülésével suttogá: ah, milyen előkelő…
Egy angol család lakott a szomszéd lakosztályban, az erkélyük közös volt. Családi ügyekről csevegtek, s Marie-Anne átszólt hozzájuk.
– Bocsánat, asszonyom, én értek angolul.
Az öreg angol meglepetve nézett rá s mosolyogni kezdett. Az asszonyt elragadta Marie-Anne kaczagó szeme. A szőke leány felvetette magas, óválalaku szemöldökét s ránézett vizszemeivel.
– Milyen kedves ön, kisasszony – szólt az angol nő. Hisz akkor cseveghetünk, ha ugy tetszik.
Marie-Anne mindennapos vendég lett az angol családnál, hol mindenki imádta.
– Ha francziául tudnék, megmondanám a papájának, hogy milyen drága kincse van – szokta mondani az öreg ur.
Az öreg Dubois örült az ösmeretségnek. Nem volt felesége, szegény asszony, rég ott nyugszik a Montmartre-temetőben, hát az angol család igazán szivességet tett, hogy gondjaiba vette Marie-Anne-t. A fiu is örült neki, a bátyja, René, mert szabad lett, szabad. S Ostende olyan szép.
Marie-Anne jól érezte magát közöttük.
– Ah, mert, olyan előkelő… suttogá.
Philipps kapitány és Shepherd hadnagy egy szép, juliusi napon beállitottak a szalonba.
– Bravo, katonák, bravo! – kiáltott az öreg angol.
– Hurrah! – ujjongott a szőke leány.
– Meddig maradtok?
– Szeptemberig. Aztán Indiába!
– Jó. Hát labdázzatok sokat. No, menjetek. Ah, pardon, van egy franczia leányunk is, tud angolul. Philipps kapitány, Stepherd hadnagy – derék katonák, Dubois kisasszony, a legszebb leány a világon. Ugy-e fiuk, szép?!
A két katona szótlanul nézett a leányra. Marie-Anne előkelő akart lenni s meghajtá magát. Ah, vége, a katonák elmosolyodtak, s bátran, mintha csak évek óta ösmernék, szoritották meg a kezét.
– Ah, hisz ez a kis leány csupa báj!
– Valóban, csupa báj!
A szalon mosolyogni kezdett, s Marie-Anne szomoruan nézett körül. A szomorusága is kaczagó jó kedv volt, legalább a két katona kaczagott. A kaczagásuk megfinomitá a vonásaikat s Marie-Anne önkénytelenül, mintegy magában suttogá: milyen előkelő!
Mostantól fogva folyton együtt voltak. Lawn-tennis a tengerparton, táncz a kisteremben, bál a Hôtel de Ville-ben, reggeli séta a diguen, esti séta az esplanade-on, – ah, ugy teltek a napok. A két katona mosolygott, ha rájuk nézett, akkor is mosolyogtak, ha nem nézett reájuk. A tenger pompás volt, az ég kék, s Marie-Anne boldog volt.
– Ah, milyen előkelő! – gondolta magában.
Hogy hogy nem, egy napon azt kérdezte magától: melyik? Elpirult s hirtelen másra akart gondolni. De nem tudott. A kérdés kinozta, ingerelte. Akkor is, mikor eltelt az augusztus s haza indultak. Az egész uton visszafelé, egyre ez a kérdés forgott az agyában, de nem tudott válaszolni rá, vagy nem mert, de minek is?
A kanári madarát etette, hátat forditva az ajtónak. Azt gondolta magában: Vajjon melyik? A hadnagy… oh, olyan előkelő! karcsu, magas, szőke, élczes, jókedvü, vig. A kapitány… ah, ő is olyan előkelő! széles vállu, barna, tüzben égő szemekkel, olajbarna arczczal, s lázas, forró a keze. Nem, a hadnagy… De mégsem, igen, igen, a kapitány, a kapitány, a kapi…
A kapitány állott előtte.
Marie-Anne felkiáltott örömében s kaczagott.
– Tudja, hogy szeretem?
Ugy volt, hogy tavaszszal visszajön s aztán elmennek együtt, együtt örökre. Marie-Anne kaczagott, kaczagott, s véle kaczagott az egész ház. Az öreg Dubois nem tudott ellentállani ennek a kaczagásnak. Az igaz, idegen, idegen, de ha Marie-Anne kaczag?
S a hadnagy belépett.
Marie-Anne meglepetve nézett reá. A hadnagyot ez a tekintet megrémiti. Sejtelemtől áthatva, suttogá:
– Késő?
– Nem értem, feleli Marie-Anne, menyasszonya vagyok a kapitánynak.
A sáncz közt, a forró homokban, szembe kerültek. A hadnagy vérben forgó szemekkel nézett reá.
– Nagyon gyülöllek. Meghalsz.
A kapitány kirántotta a revolverét.
– Meg kell halnod. Neked – vagy nekem.
– Jó.
– Kigyót keritek.
– Jó.
Erősen megrázták egymás kezét. A kapitány büszkén, megvetőleg forditott hátat. A hadnagy revolverét rántá ki, czélzott… s aztán leeresztette a karját.
– Kigyót… suttogá.
Hetekig tartott, mig a katonák a tőr mellett, lesben, várták a kigyót.
Marie-Anne boldog volt. Mindennap levelet kapott a távol Indiából.
»… Találkoztál édes szerelmem a hadnagygyal? Szólott valamit…?…«
A kapitány válaszolt.
»Találkoztam a hadnagygyal, mit szólott volna? Hát mi történt? Ő hallgat. Te megirod nekem.«
Marie-Anne válaszolt:
»Itt volt, azt mondtam neki, hogy a menyasszonyod vagyok. Ah, ugy szeretlek téged, ugy szeretlek…«
A kapitány felorditott.
– Meg kell halnod! Meg kell halnod!
Kiadta a parancsot, hogy állitsanak fel egy uj tőrt, s vigyázzanak jól, de jól, mert kell a kigyó. A barátjai csititották. Mit gondolsz? Olyan jó barátok voltatok.
A hadnagy segédei igy szólottak:
– Olyan jó barátod volt. S vőlegény.
A hadnagy arcza eltorzult. Ettől az arcztól megrémültek a segédek s mindent megértettek.
A katonák, jókor reggel, jelentették, hogy tőrben van a kigyó.
– Vigyétek fel a barakk termébe, szedjetek ki ám előbb mindent a szobából, el kell sötétiteni egészen, pokoli sötétté. Érted, James?
– Igenis, értem, kapitány.
– Elmehetsz…
Mikor aztán mindent elrendeztek, ugy dél felé, megérkeztek a barakkhoz. Két szomszéd teremben állott a két katona. A termeket besötétitették, hogy a kigyóhoz belépve, ne hatoljon sugár a szobába.
Olvasták a perczeket. Tizenkét óra tiz perczkor lép be a két katona a kigyóhoz, a mérges kigyóhoz. Tizenkét óra. A segédek arczán kiütött a verejték. A kapitány fogát vicsoritotta s szitkozódott.
Nyolcz percz. Oda csuszott az ajtóhoz, s rátette kezét a kilincsre. Kilencz percz. Hallotta a szive dobogását. Tiz percz. Benyitott.
E pillanatban a hadnagy is belépett. A láz kiütött mindkettőn. Ájulástól környékezve, halkan, csuszva, gyengén, erőtlenül tettek egy lépést. Visszafojtották a lélegzetüket, s majd megfulladtak. Nyelniök kellett. Hallották a torkuk risszanását a nagy csendben. A kietlen sötét ráfeküdt az agyukra. Az izzadtság végig ömlött az arczukon, s a homlokról lecsorgott a szemükre, de nem merték letörülni. Nem is volt erejük. Ugy érezték… Sejtették… Hallották a kigyó csuszását. Mindegyik azt hitte, hogy feléje jön. Megszünt a szivek dobogása, s erőtlenül leesett volna mindkettő, de, most, ebben a pillanatban, felorditott – a kapitány.
Velőt rázó sikoly. Éles, átható, rémes.
A hadnagy lezuhant. Azt hiszi, elveszti eszméletét, s a zajra jön feléje a kigyó. Pokoli kin, idegei remegnek, szive lázasan dobog, susog, bubog, fuj s tapogatódzik, csúszva falat ér, tovább tapogat, ah, itt az ajtó, késő, a kigyó jön, s az ajtó kinyilik, ő kiesik, s végig omlik a padlón.
A segédek lámpással rohantak be. A kigyót összevagdalják. A kapitány magához tér és ordit. Felvágják a sebét, mossák, égetik, az orvos vág, egyre vág, nem segithet, a méreg terjed, iszonyu gyorsan terjed, a kapitány hörög, szája tajtékzik egyre-egyre, hatalmas erővel, borzasztó görcsök kinozzák, s aztán kimerülve, hirtelen egyet rug s – meghal.
A hadnagy pedig egyre ájultan, ott fekszik a földön, csuron verejték, szája habzik, s – megőszült.
*
Marie-Anne lépett a fedélzetre. Merő gyász. A mosolygó arczára kétségbeejtő szomoruság borult.
Végig siklott szeme a sima vizen.
– Ah, olyan fáradt vagyok – suttogta szomoruan.