Gyalázatosan megszedték a gyümölcsfáimat. Az arany parmen alatt egész halom lehasított ág, könnyező levél hevert. Magamnak kell megőriznem és rászánnom az éjjeli nyugodalmat.

Őszies, hüvös az éccaka. A szarvas már beleivott a vizekbe, jut eszembe a gyerekkori magyarázat. Édes, teremtő nedvek hulldogálnak, mintha a csillagok sirnák titkos, homályos fénnyel. Néhány gondolaton végig futok és behunyt szemekkel képzelődöm a keserves egyhangu tücsökszó mellett. A képzelet, ez a fehér leányka, idekapkod, odanyúl virág után és minden férfi képzeletének van fehér leánykája.

Hunyókálnak az ablakok a faluban. Valahol egy legény kilépett a kapujokon. Faluba megy, énekszóval megjelezi.

„Piros rózsa, fehér rózsa, kinyillott egy kis ablakba.“

Ez az.

Távoluccán, közeluccán a kutyák beleorgonálnak. Majd félbeszakad a nótázás, valakinek köszönt.

– J’estét.

Igen meglepetten, igen bátorságosan hangzik. Valószinüleg zsandárral találkozott. – Tiz lépésig tisztességből csend. Szóváltás nincs. Mégse zsandár.

Kitájékozódom az útra. Kézi villanylámpa lidérckedik rajta. Soós Árpád szokta a mellénygombján hordani, tehát úrral találkozott. Kissé megszúr a gondolat. Arra laknak Bedő Ilusék.

Fuvallat buvik a levelek közé. A gallért felhajtom és elpletykálok magamban. Jól esik a megszólás az emberi természetnek.

A legényről megfeledkezem. Már felém hangzik:

„Folyton álmodozom róla“…

Ez nem igazi nótázás, csak az érzései hajtanak bimbót szeszélyesen, mint a szegfübokor ága; ide egyet, oda a mást.

Sodrott szivar pislog a legény kezén, mint az ékkő. Vigyázkodik. Most megismerem.

A szélső almafa a keritésre hajlik, a lombja közé burkolózom csendesen.

Egy kis zsuppos háznál megáll, fejmagasságban az ablakkal. Közelarccal beleszól.

– Nyilj meg setét ablak.

Melegen, kedvesen tudta mondani.

Megtörténik zajtalanul és mégis úgy rémlik, hogy ő alkotta magának az anyagtalan sötétségből azt a fehér, csinos leányfejet, melyen még frissen rajta van az első álom hamvas melegsége, kuszáltsága és mintha hatalma volna felette, hogy ujra fekete semmivé enyésztesse, ha már nincsen gyönyörüségére.

A változások titkon történnek, mint a fű növése, a leányszív rejtett és magába mélyedt, mint az éj, mely a föld mögött lakik és nem lehet harcolni ellene.

Kíváncsian várom azért első érzésüket, fiatalságuknak első merészségét, virágtermő fejüknek ügyefogyott igazságát.

De csak susogás.

– Emri.

Emri és tovább semmi.

Ismét egy csendes

– Maris,

egy halk

– Emri

és ismét semmi.

Megzavarják. Nagyranőtt férfiárnyékok jönnek ki a sötéürből, csak úgy lábolják a fekete kaoszt. Vállukon fejsze. A mel zőre mennek. A vaddisznó igen töri a kukoricát, őrizni kell. Nagy vadijesztő tüzeket szoktak gyújtani az erdő szélen.

Egyikük elmentében odaszól.

– Te vagy-e Emri?

– Ez én.

Odébállanak. Az utolsó azonban hosszan, feltűnően vissza nézett.

A lány visszabúvik az ablakhoz.

– Jaj most megtudták!

– S hát osztán.

Végigfekszem az őszi hervadt füvön és ugy tetszik, hogy hallom az élet megdermedését, ahogy a tenyészetből az életnedvnek a földbe visszacsörgedeznek és szintelenül megszakadnak a láthatatlan életfonalak az anyag tehetetlen összeomlásában.

Rágyujtok és hallgatok.

Kezemhátán – érzem – bogár mászik. Megnézem a szivarparázzsal. Picike ormányos bogár. Finoman kék és szépen zománcos, mint a Bedő Ilus selyemruhája.

Tünik az ifjúság a földről.

Az átlátszó tiszta zöld levelek megzavarodtak, mint az aggastyán szemei, kinek az évek kábultsága agyára szállott. A föld tehetetlensége magához szivja a testeket és a fák hajladozva bánkódnak felettem. – Jó elaludni.

De mit csináltok ti ketten odakünn?

Vagy úgy?

Egymás kezét fogják.

Tegyétek azt, de tiszták maradjatok, mert jeges vizbe doblak benneteket, mint az eszkimó asszony a gyermekét. Védekezzetek, mert nektek adom a világot.

Mit susogtok?

Különben susogjatok. Látom, tiszták és jók vagytok és én egymásnak adlak.

A legény készülődik. Itt a bucsuzás. Megáldom őket.

Nyugodtan mehetsz, én őrködöm. Tied már kizárólag ez az ablak.

Kis leány, holnap már kiteheted a fuksziát, muskátlit és mikor elfogyott róla a sok tüzes virág, te fiu jöjj el érte fényes nappal, zeneszóval és hivjatok engem is.

Arra mégy? Jó. De vigyázz! A Bedőék ablaka alatt csendesen járj.

Hideg már a föld. Fázom.

Önző vagy föld, irigy vagy, magadra téped a fákat virágostól, levelestől, hogy hiuságodban minden illatot magadra pazarolj.

Vagy lehet, hogy te vagy a mindenség szive, ki minden szépséget magadba zársz.

Könnyelmü leány vagy, elcsábítottad a napot, tüzét kiszivtad és most ellökted magadtól.

Hideg vagy, mint egy öreg tudós ráncos keze; azért öltötted magadra minden szépségedet, de ő elfordult és most kihült a szived.

Valaki meghalt, akit nagyon, igennagyon szerettél. A legkisebb csillag, gyermeked.

Boldogtalan vagy?

Sajnállak föld, vedd a szivemet és melegedj át tőle.

Elszundítottam.

Mi az? Már hajnalodik, vagy a vadijesztő tüzek lobogtak fel tulságosan?

A torony élesen meg van világítva.

– Ég az erdő! – kiáltják.

Tüzben az ég nyugaton, mintha a nap eltévesztette volna, hol kell feljönnie.

De ni. Ember jön az uton orozkodva, a vállán durva, kinnalvó darócköpenyeg. Szembefordul a Marisék ablakával, mintha tépelődnék.

Most már mindent tudok.

Ez a fejszés ember, ki visszanézett.

Kábult a fejem a sok virrasztástól, zavarosok a gondolataim. Hiába, szokatlan.

A tűz világosságánál még megeszem egy hideg almát és holnapra mindent elfeledek.