A legény holtteste ott akadt fenn az Oltba nyuló fűzfa vörös gyökérgörbülésén, ahol a viznek kietlen játéka a sziklákkal megszünik. A folyó szeszélyesen úgy helyezte el, hogy a fül barna kagylója óvatosan a viz szinére emelkedett, mintha a föld utolsó üzenetére várna. Fölötte a parti mező gazdag volt, mint az atlaszmadár fészke, kagylókkal, zománcozott lepkeszárnyakkal, ritka virággal ékesítve. A nap függélyesen hull az Oltba, átszinesíti a vizet, magábatöri a kék eget. Igy, az alsó és felső végtelenség fölött nyugszik az árva, fiatal test. Ruha nélküli, mert ártatlan, ártatlan pedig azért, mert halott. Sem vér, sem nap át nem melegíti többé, de szép és magához von, mint a tükör ragyogása lecsalja a pacsirtát az egekből.

Ide feküdt tehát ez a legény, hogy mindig a fején legyen; – nappal az áldott nap jegye, éjjel az áldott hold jegye. Vizsirja fölé hajolva megpihen az emberi értelem és fölösleges megkérdezni: – Ki vagy? Mert nyilvánvaló, hogy nem a szerencsétlenség elégítette ki általa pillanatnyi szeszélyét; hanem a legény maga akarta igy. Azért elindulok az öligérő fűben, hogy cselekedetének nyomait megkeressem.

Először róvással diszített botját leltem meg ott, ahol kitör az Olt-vize a gránitok közül, utjátveszíti a fenyő és virágország határmesgyéje kezdődik. A földbeszurt botra kalapját rádobta, ruháját alája vetkőzte. Tüzének hamma, távolabb-legelő lovának fekhelye még érintetlen. Az ősnomád tűzhely maradványai körül a föld és viz kezdetleges elhelyezkedésének érintetlensége és csendje tanyázik.

Még tegnap innen tekintett napnyugat felé. (Rosszul tette.) Lépteivel ösvényt vont a fűben, a húszöles szakadék pereméig. Tehát megmaradt az utolsó utja. Már ismerem őt.

Ló száját szerrel kenők, viharokat kézlendítéssel eltörlők, tűzbe vizet cseppentők, csillagra igazodók, színek selymét értők, állatnyelvet kanálbavevők, virágot botrafaragókut ólsó ivadéka ő, kinek csecsemő korában nyers aranyfonalat kötöttek rózsás csuklójára. Anyja és lova melegén erősödött férfi-szüz, ki bátor elferdüléssel nyugat vallásaitól sátrára koponyaképet szögzött. Ő a nagy Szabad, rontásoknak, omlásoknak ellenállani képes, a soha meg nem szokható idegen, ki ázsiai „Ü“-betűből alkotta a nyelvét, mert ez volt az erőfeszítések hangja, mikor a világ miatta dugába dült.

Gyengéden a test fölé telepszem és ráhurrintok.

– Adj számot, miért nem temetkeztél lovaddal? Már ez ugy szokás, ha fehérre váltottad is barna szinedet. Ezeregynéhány év nem számit.

Mohó jóleséssel fedeztem fel, hogy iszapos a ló.

– Áhá. Megkövetlek. Te megtetted, de a hűtlen állat elhagyott, mert tulságosan biztál benne és eldobtad a féket, hogy érintetlen halála legyen; de elfeledted, hogy a Kaukázuson innét azt is elkeresztezték.

– Most odalenn, a fű-gyökeret ölelve, vizből kinyujtott fülekkel biztosan a dobogását várod, mielőtt tovább mennél, mint fantasztikus vizilovas, ki nagyszerü körbolygásában a vizeken tér haza Ázsiába, mert emberi sulyát más föld le nem köti.

A hideg fül fölé hajolva igy nyugtatgatom:

– No mindjárt utra bocsátlak. Még dolgom van a botoddal, mert szótétetlen nem hagyhatom ezen pár sor irásodat, melyet ősi jelekkel rávéstél, bajszodat, szád puha árnyékát fölébe hajtva egy mohos kövön.

– Igaz, most jutott eszembe a gondolat csak, de valaha már az ősköd mögött derengett az életlehetőségek határán. Minden mithosznak és hitnek kivirágzott vesszejénél szebb a te szerelmes vessződ, melynek a kezdete a mindenség gondolatával rokon s hivatva van, hogy szerelmünk dalát dirigálja. Néhány törvényt irtál még, de az maradjon értelmetlen.

– Leveszem a botról kalapodat, mely mást soha nem üdvözőlt, nem a büszkeség, hanem az öntudat méltósága miatt és baráti tulajdonomba veszem a szavaidtól ékes fát. – Akarnod kell, hogy a babád piros orcája ne hervadjon miatta, de nyugvóhelyed fölött ezzel verem főbe lovadat, hogy pihenésed teljes legyen. Ennyivel, elismerem, tartozom. Aztán reméllem, füled, a másvilág kémje is eltünik a habokban.

– Vagy, – mit gondolsz, – jobb volna-e férfiizmok erejével kényszeritve a paripát, kikorrigálni elképzelésedet s igy tenni szolgálatot neked, halálra keresztelkedni a víz uj vallása szerint?

– Meg fogom gondolni és egy s más számadásaim után, ha már száraz lett az én tüzem hamuja is, mindenesetre ezzel a bottal hajszolom utolsó iramra lovamat.

– Megegyeztünk. Semmi kifogásom ellene, hogy örök pihenésem vizben legyen.

Ennek a legénynek igaza van.

A földbetemetkezés a passzív, bánatos, önmagát, nem tudó lelkek tehetetlen elsülyedése. Rabszolga mitósza a torzulásnak a derengés nélküli üregben, szennyes nedvek és férgek büntetése által. A föld súlyát a tulsó életbe átcipelő izzadt teherhordói ők az emberiségnek. Sirjaik azért görbülnek ki a földkéregből, mint szomoru igásállathátak.

A tűzhalál furfangos, mint a lángcsavarulatok; készséges, mint egy keresztény vértanu, ideges, szeszélyes. Az örök gyülölet tehetetlen összeesése. Dicsfény kigyófej körül. Egyébként közönséges iparos halál. Fölényes, sulytalan, keserü latin vicc.

A vízbe rekkenteni az embert, már a vén turáni metafizika szerint való, mint a társam tette.

Más népnek ez lehetetlen.

A tenger halottainak követ kötnek a nyakára. Minket a a szivünk húz alá. A viz, az átszellemülés eleme megkönnyit, a forró agyat lehűti, megtisztítja az utolsó kényszerü könnytől és csak a halak nem birnak jajgatni az állatvilágban. Eljönnek a vizek a szép havasokból a haza minden virágától illatosan, éjjel ezüstkoporsónak, nappal aranykoporsónak. A legtitkosabb csermely is hoz a maga földjéből egy fövényszemet és megindul a soha nem szűnő, utánozhatatlan szertartás, mikor egy teljes földrész temet. Smaragdszinű szitakötők fölöttünk körbenröpülve jelzik, mérik a sir terjedelmét, mely mindig igazságosan akkora, mennyit a földből elfoglalt az ember. Ki elég nagy arra, hogy ezt megérdemelje?

A földön kimondtak egy igét és ez a halott feljött a szörnyű tapasztalatokért. De mi az, amire vár? Ige-e, tűz-e, vér-e a halottnyugtatás?

Mikor a földön kimondják a halottnyugtató szót, csak akkor lészen nagy leereszkedése a békességbe.

Meg voltam erről győződve és vártam harmadnapig.

A halott akkor már nem volt sehol.

A vizpartnak ismeretlen tulajdonosa elvágta a tartógyökeret és kilökte a viz sodrába, hogy kövér füvét össze ne tapossák, ha sok ember jönne érte.

A legsötétebb éjjel történhetett ez, mikor a földön a sátán csókot váltott a halállal és csak a fekete kutyák ugattak a falvakban.