Völgyek torkában, patak mellett, tengő-lengő árnyékok, muló apró fények közt húzódik meg az erdei szállás. Jó hatóra járás a falutól. Farkasfogba eresztett gerezdes faház gömbölyü fenyőgerendákból összenagyolva, magasüstökü zsendelyes kunyhó két ablakkal, keskeny ereszettel.
Mellette rozzant pajták, szénacsűrök, beromladozott tetejü odrok, baromnak vert borókatövis körök. – Itt él a zsellérsorba került szegény ember elhagyottan, a maga külön örömeiben és sírásában.
A hegyek felnyomultak az égi jelek szomszédságába és aranytűzbe borítja a vállukraemelt rabonbán, a nap. Borongó felhőket, reszkető ködöket hordozó magas és súlyos kőhomlokok a keskeny vizfolyások fölé tornyosulnak. Óriási fáknak, sűrü bokroknak szövedéke minden oldalon. A vágásokat virág foltozza eleven színekkel, mintha széttépett piros, fehér madárkák pihetollai lebegnének az avar zöldjén.
Jártkőt emberek beszélik, hogy szörnyüséges hegyek vannak másfelé is, de – ott suvadjanak meg – azokban elvadul az ember, havasi betegség lepi meg.
Ez a havasi betegség primitiv formája az ösztönöknek. A szénánhálástól és erdők terhességétől telített ősparaszt vágy, mely csendes morgással várja magára a sötétet. A lapos homlok tudása, mely nem terjedhet a tiz ujjon tul s a juhtej müvészete. Kutyarágta füstös ajtók megett laknak. Ormótlan, féreggyanus, alig mosakodott lények, kiknek a gondozatlanságtól sárgák a fogai, mintha hullába, vagy halott népek viaszgyertyájába haraptak volna. A vegetativ élet hülyéi, kik lustaságukban lyukat ülnek a földbe. Megkuporodnak a lopott holmi felett, a fényes pénzt vigyorogva számlálják át egyik markukból a másikba. – Rendesen tulszaporítják magukat. Az ibolyaszinüre csipett nyaku gyermekek a szalmán vánnyadoznak. A sárga penészasszony merészen rántja térdei közé a forró fazekat, hogy gőzében elborultan fürödjék az örökkön éhes vágy. Ezer hely van, hol a széldöntés lejtőjén megülnek a vadak és sokáig visszamarad az átható szag. A ferdénjáró emberek világa ez, a havas nyomorultjaié.
A természet csak látszólag kedves. Valójában ádáz és gyilkos, minden gyengét elnyom és megöl, az erős embert még sulyosabbá teszi. Az ilyen erdei szállásokon vaskos és egyszerü dolgok folynak. A fák közt járó minden székely koponya más törvényektől fénylik az ágtetők alatti félhomályban, amit nem határol el sem kereszt, sem fegyver.
A patakon avult, fekete, moszatnyálas özönfa akadozott fenn. Rajta szitakötő ingadozik. Szereti, hogy a víz a fával együtt ideoda siringeti.
Ember sehol.
Egyszercsak a meredek oldalon hangos baromcsendesítő hóhahóval leereszkedik egy szekér.
Idős ember üti fel az ostornyelet a tehenek előtt, hogy helyben maradjanak. Félig sírbarokkant, törpe alak. Hunyorgó szemei alá véres kört von a vénség, a szakadozott pillák be se fedik teljesen. Mérgesen tekintget az erdei szállás felé. Totyakos harisnyáján a piros sinór feslett, rojtos és piszkos. Az ellenzőrészek kiszakadoztak, a szíj vége szomoruan csüng alá, mint a csiksomlyói barátkorda.
Eltelt annak az ideje, mikor híres dullók aranylikat, csattot verettek a harisnyaszíjra, paszománttal meghányatták, gyöngyszemekkel meghullatták. A legénfiak azonkívül ezüstbojtos csapót eresztettek a végébe, királyleány kilenc sárga hajszálával összefonva.
Az ezüstkender s a királylányok megritkultak, a mód csúnyán meghanyatlott, a nadrágszíján az utolsó likhoz értünk.
A tehenes ember bedörget a szállásajtón.
– Uzon Farkas állj elé, ha mersz!
A hetykén vetett szóra semmi mozdulat. Kis kémlyukat határol a kezével a szemének az ablakon. A ház üres. Legénykedve a rengeteg felé bődül az öreg.
– Uzon Farkas, te kászonyi tolvaj!
Kérkedő állásban vár.
Settenkedő, alkonyati árnyékok kelnek útra. A madarak pittyenve szállanak le a levegőből a fákra, földre, szirtrepedésbe. A marhajárás távoli ösvényein cammog a jószág.
Ujra megismétli a számonkérő hivást.
– Uzon Farkas, jere hogy feszítselek fel!
Rekedtes hang zúg vissza később, hogy szinte sűrűbbé válik a levegő tőle. Uzon Farkas galyat recsegtetve ereszkedik le.
Magas, erős ember, munkára vetkőzve. Érzéketlenül szilárd és elvetemülten nyugodt.
– Apró szóval es megjárná a beszéd – dörgi.
– Micsináltál a leányommal te, te, – pattog a vénember.
– Láthatta, ha szeme van.
A szekérre tekint Uzon.
– Szedje a perefernumát, – látom azért jött – s arra hágón ki, lűtőn bé, de osztán futtába, mert kijedet es hamar elnégyelem, ha sokat szokotálódik.
Az ajtón furfangos fa-zár van. Rovások, lyukak özöne rajta. Érti, aki csinálta.
Uzon érti, de most mégis betaszítja siettében és dobálni kezdi ki rajta a tarkafejű párnákat. Feldobja a varrógépet, az ösztörüről hozzáveri a cserépedényt. A falról undorodva leöleli a tarkaszőttes rokolyákat. Sifonyérnak lábatörik, úgy dolgozik. Végül csufondárosan lenézi a tehénkéket.
– No most ződágazza fel a bogarait s ahajt, mint a fergeteg kifelé az életről, akar mozsika szóval, akar anélkül.
– Hát a leánka? – követeli az öreg.
– A leánka nem perefernum.
– A gyermök az anyáé törvén szerént – jogászkodik az öreg.
– Csak legyen türelemmel, – rikólt Uzon a nagyothalló ember fülébe. – Törvén nékütt es megjő mahónap. Ahogy én azt a zsandárt nézem, nem hatta anélkül. Eleget megportyázták a házamot.
A szekér oldalán fejsze galandozik a lajtorja vaskarikájába fűzve. Az öreg azt szemléli.
– Lennék csak a régi erőmben.
Az esze több, mint az ereje. Elindítja a szekeret. Uzon Farkas csakazértis megsérti.
– Ájonsza meg! Anyósom hagyatékát ittfelejtette.
A vénség a tehén szarvának kap.
– Hó te! – Mi bajod anyósoddal?
– A szekér mehet – inti Uzon. – A lelkire vegye kied, hogy a fejérnépvel úgy kell bánni, mint a tojásval. – Egyebet nem is hagyakozott anyósom.
– A kirisztus – – dülöng tovább a szekér.
A fenyőcsúcsok friss zöld hajtása belesodródik az akadálytalan magasságokba, a gyantás, fűszeres levegőhullámok közé. Az ágak közt a víg létnek dala ver át, valósággal trillázva gyöngyözik a fatörzsekhez verődve. A hegyek rózsás ködből szőtt zekéket viselnek.
Uzon Farkas görbe gerinccel visszaindul az ösvényen a kis lánya után és hogy a jószágot hazaterelje. Útjában gombát fordít fel. A törés helyén s az éles, számtalan sugarak közt tejgömböcskék remegnek. Ingó-bingó mókusok ébenfekete virágmag szemekkel mellső lábukban gyönyörködnek, fenyőtobozzal harangoznak. Majd a sűrübe menekülnek az Uzon zajára, ki aggodalommal fontolgatja, nem lett volna-e jobb a gyereket a faluba ereszteni. A leányka beteges, gyönge és csak nyűg a nyakán.
Csakhamar elszéled az éj. A havasok vén tanácsurakká lesznek, kik észrevették országgondjukban, hogy a dombok mély bánattal lábukhoz omoltak.
A gyerek látja az üres házat, megérti az árvaságot. Öt-hat éves pöttöm teremtés. A vak és néma sötétségben csendesen sírni kezd.
Apja kihozza a sajtár tejet. Kínálja. A gyerek szepeg és fél. Uzon belül sötét, indulatos, de mégis ajnározza.
– Csinálok hónap osztovátát, zergős sulykot, csak ne búsulj lelkem.
A gyerek könnyesen felragyogott.
– Hát kicsi vetőllőt?
– Azt es.
– Hát veres guzsalyt?
– Még azt es.
Ha fiu lenne, most faökröt, szekeret, festett jármot, rigófiát, kalitkát, madártojást ígért volna.
– Mert a gyereknek játék kell, – bölcselkedik magában.
Hogy fog ennek megfelelni. Feje lekonyult. Ha medvét kellene lehoznia puszta kézzel a málnavészből, könnyebben megtenné, de játékot teremteni, angyalszárnyból tollat tépni – hogyan kell?
A leányka ettől kezdve felpendült. A legelőn az ökröknek dicsekedett.
– Kapok kicsi vetőllőt, osztán osztovátát.
A nagy fehér állatok közt ténfergett, játszott és az ökrök gyöngéden őrizték. A lenyomott füvet kiették a lába alól anélkül, hogy a könnyű test észrevette volna. Embert, állatot összetipranának, ha kis pásztoruk fölsikoltana.
Néha ráült a legelő állat fejére, de kitárt karocskái nem érték el a szépen hajlott szarvak fekete hegyét.
Az ökörfejről körülnézve világlátása nem lehet nagyobb, mint egy kerek virág karikája, mely az emberi terhek felett öntudatlan, boldog súlytalansággal lebeg. Az az életzaj is, mit a földön ver bizonytalan és elenyészett, vagy még érthetetlenül nyugszik benne, mint a zúgás a fában.
Így látva ki hinné, hogy ez a semmi kis leányka, ez a tarkarongyos félmeztelenség, kiéhezett szegénység már ivott az élet mérgezett kútjából. A borzalmak látásra kényszerítették korán és sokszor nyöszörgött a fertőzött szalmán. Sejtelmekben élő lénye már ilyen hamar rettentő titokba zárult.
A kicsi vetőllő, – a szíve sötét fátylat sző fölébe.
Az alkonyban meglebeg a fák levele.
Uzon Farkas megfelelő fát keres a játékportékához. Semmi kedve hozzá. Emlékei keserítik. A cifra holmit már mind megcsinálta legénykorában a szeretőjének.
– Osztováta, veres guzsaly, istenharagja – dörmögi.
Kényelmetlenül szélesremozdítja a száját, de látható erővel ismét összezárja. Elfakul, dacol, megátalkodik, élete oduiban titkok villognak éhesen. A lelke didereg és visszavonja a kezét a játéknakszánt fától.
Leül és sokáig emészti magát, mint a róka a mérget vérző nyelvvel.
Az erdők mélyén már árnyékalakok, suttogások ébredeznek. A szakadékok ásítanak. A fák reszketve, borzongva csapkodnak ágaikkal a rémek felé. Érthetetlen zavar, buta félelem rázza. Panaszok sírnak, szaggatott, darabos mozdulások neszeznek.
– Mi az! – rémül Uzon Farkas.
Születnek a kisértetek.
A különös szürkeségben minden torzalakot ölt.
Az ágakból, bütykökből, göcsökből sutafejű, sötétszínű, szabálytalan, beteges korcsalakok szövődnek. Háromujju, töröttnyaku, süvegfejű, madárcsőrre hegyezett apró szörnyek. Babona fiai, földevők, erdőszélen ágon ülők és szemnélküliek, tudatlan ijedségből táplálkozó, álomnehezítő rémek kárhozatos gesztussal. Csak a kénszag hiányzik.
Asszony meg ne lássa, gyermek fel ne sírjon!
A leselkedő omladékok, megrémítő, siket szálfák, alattomos patakok, a sötétség láncával kerített erdő kisértettombolása nem ijesztette meg Uzon Farkast. Szokva volt hozzá. Erősebb is volt és szembe fordult.
– Felgyújtom az egészet.
Haza botorkált. Az asszony miatt nem birta rászánni magát, hogy játékot tervezzen.
A szálláson a kisleány félelmében elszunnyadt. Ráterített egy tüzön, földön megviselt, kopott piros csergét. Fogta a kését és gondolkodva zsendelyt kezdett hornyolni.
Kívűl még mindig vergődtek az erdő fantomjai.
Az alvó gyermek arca lázas fénnyel égett. Izgatott lélekzetvétellel pihegett a nyitott cserepestűzhely világánál. Hirtelen felült álmában, apjára merevítette a tekintetét, felsikoltott és visszaesett piszkos vackára.
– Megijedt valamitől – morgolódott Uzon.
Csitítgatta, csak onnan a kis székről.
Mégis félredobta a zsendelyt. Cseréptányért kotort elő. Öntött fenyőszurok volt benne csepübéllel. Meggyujtotta a primitiv lámpát. Síma gyertyánfadarabot választott, lapos ácsplajbászt kerített és kirajzolta a játékvetőllő kedves határait.
Ügyes famunkás volt.
Pitymalatra kész lett a hajóforma játék, oldalán faragással cifrázva és a kis guzsaly is. Ökölnyi csepű rajta. Letette füstös, goromba gyöngédséggel az alvó gyermek mellé.
Maga lekönyökölt az égő szuroktányér mellé. Csontos, tatáros arcára könny cseppent. Egyébként érzéketlen, dúrva parasztnak látszott, ahogy fertájórára elnyúlt a fenyődeckaasztalon.
A fáktól az ablakig kékesen, hűvösen, gomolyogva, vízpárákkal szentelt fénnyel virradott. A nyílások, ágak köze is megtelt lassanként. A színek madárkiáltáskor ébredeznek.
Azonmogorván felült.
Az ágy bontatlan, a ház feldúlt, az ablak tompa világosságában feltünedezik piszok, nyomor. Elvert felesége szitkai egy szál ingben kuporognak a szögletekben.
A férfi szétkotorja a hamut, gyújta a tüzet. Gyerekén vizsgálódik.
A kislányt hevesség, gyors lélegzés, testreszketés kinozza. Vacog a foga is. Az érintésre megrezzen félénken, ébred és tájékozódik. Meglátja a játékot. Magához szorítja a kicsi vetéllőt s a guzsalyt.
Uzon elfordúl, lágyan kilép az ajtón, mintha csendre intené a felkelő napot.
Fejéshez lát, de nyugtalan. Sürgősen jön vissza a fehéren ködlő tejjel. A tehenet csak megcseppentette.
– Egyél lelkem.
A gyerek fáradtan rázza a fejét.
– Nem istálok.
Uzon erőlteti, vigasztalja, ül mellette komoran.
A jószágot a legelőre kellene verni, a gyereket nem hagyhatja ilyen betegen. Tőkét is kellene faragni. Maholnap kijönnek a számbavevők. Az asszonyra gondol. Most jó volna.
– Csakazértsem.
Csergébe takargatja a leánykát, ölbe veszi. Karocskái nyakára fonódnak, feje apja homlokára hajlik a füléhez. A pokol kulcslyukán hallgatkozik.
Le se tette többé az öléből.
Hordozta csordaőrizni, kaszálni, gerendát faragni. Ágból, fűből ágyat vetett bokor tövébe, vagy fához támasztotta gyönge hátát. Gyógyitotta tűzzel, vadgyümölccsel, virággal, madárszóval, minden erdei jóval. Hiába igért neki ünnepi gúnyát, kis csizmát, pántlikát, gyermekizgató nagyszerűségeket. Lenhaját simogatta, a beteg harmatot türülgette homlokáról. Az elnehezedett szemek ettől sem lettek fürgébbek, feje rágyöngült a vállára.
Napokon át őrizte embertől, haláltól. Nem tágított mellőle.
Leste az ösvényeket, hogy jönnek-e az emberek a tőkét átvenni. Azok pénzt hoznak. Ötven krajcárjával fizetik darabját.
A legelő jószág a fák közé szóródva delelt.
Végre őt kiáltották. A gyerek aludt. Ott kellett hagynia. Zekéjét a nap ellen védőleg állította.
A gerendák átvételénél baj volt. Méregettek, számitgattak s az idő telt. A szóváltásban el is feledte a gyermeket.
– Két peculát szálankint lehúzunk, mert nyolc cól hibázik, – akadékoskodtak a gazdák.
– Nem cólra vót az egyesség. Osztán itt vőgye van a fának, ezt esment ki kellett ejteni.
Csak létrejöttek egymással, Uzon a repedezett tenyerét nyujtotta, hogy átszámolják a pénzt. Bángóba fizették, az ezüst pénzt szépen kikerülgették az ujjaikkal.
Uzon egy koronás papirt kinyálazott a többi közül.
– Ezt cseréljük meg.
– Azt mért?
– A leánkának.
Egymásra hunyorogtak a gazdák. Szamárember ez az Uzon. Ekkora pénzt nem hánynak gyermeknek. Mégis megtették.
Ekkor szörnyű és sok állatbődülés harsant fel, mint mikor medve lepi meg az ökröt. Felugrik a nyakára s úgy nyomorítja meg. Vad igézetet vert a kilátón.
– Valami baj van.
Uzon rohant a zuhant fák, heverő sziklák, csonka tönkök között.
A gyerek halott volt már a piros csergén.
Halálküzdelmét könnyen oldhatta meg. Egy pillangó rászáll az örökkévalóság falevelére és nehány szárnylendítéssel egyensúlyozza magát rajta. Ennyi az egész.
Az ökrök körbeverődtek körüle. Szagolták és tompán bömböltek, vörösretágított szemekkel. Szarvuk összecsattogott. Az állati ösztönnek ez a megnyilvánulása nem ritka a havason.
Uzon Farkas lihegve verte szét a csordát. A borzalmas állatfejek iszonyatra tartva nyugtalankodtak, fehéren bámulva, szilajul, a férfi lábnyomára szegzett szarvakkul szántották az ösvényt.
A tőkeosztó emberek elborzadva nézték az ős, halotti pompát.
Úzon számba se vette az egész világot. Dologhoz látott.
Fürészelt, gyalult. Ujra elővette a lapos ácsplajbászt és reszketve rajzolgatta az elhunyt gyermek rövid határait a deckán. Ködös szeme előtt sokszor elgörbült a fekete vonal.
Csak akkor szepegett, szipogott kissé, mikor egyik felől a kicsi vetőllőt, másik felől a veres guzsalyt tette melléje.
Aztán őrt állott, míg mindenestől elmerült a sötétségben.
Nagy későre síró árnyék suhan be az ajtón. Az anya.
Uzon nem szól, csak a szuroktányért gyújtja meg a kis lány fejéhez. A cserepesbe is tüzet tesz, a csüngő kormos láncra felakasztja az üstöcskét a vízzel és tovább bámul.
Inge szétnyílt. Bozontos mellén játszik a cserepes lángja szép vörösen.
Szívének fekete sugarai most változnak pirosra.
A hallgatásban koppan a háztetőn valami. Felpillantanak.
A ráhajló szép fenyőfáról lehullott egy toboz. Semmi más. – Csak egy kicsi toboz.
Csakhamar megérkezik a vénember is. Morog, sóhajt a kis halottnak, aztán csendes csoszogással ő is beűl a góc alá a veje mellé. Szenet kotor, a tenyerén mérlegelve a pipára teszi, görbén gunyasztva hallgat, míg feje, az igazság örvénye elszenderedik a húnyorgó zsarátnok felett.
Az élők szájvonala elhalványodik a némaságtól. Időnként koppan a háztetőn a hulló fenyőtoboz.