(Gyönyörűen süt a korai tavaszi nap. Az Andrássy-út külső kertes végén sétál két nagy lány. Már tavaszi ruha van rajtuk. Lassan mennek, süttetik a hátukat a nappal.)
Az egyik:… És mindig, mindig ez volt a zsánerem.
A másik: A magas szőke?
Az egyik: Az.
A másik: Ird le pontosan.
Az egyik: Nem hosszú ember, csak nyulánk. Vagy mint a költők mondják: sudár. Nem sovány, de még csak nem is testes. A világért se lehet, merev: hajlékonynak kell lennie, anélkül azonban, hogy fürge volna. Érted már? Ismered ezt az emberfajtát? Keveset beszél, azt is halkan mondja. Kitünő modora van. Viczczeket sohase csinál, de a mások viczczeinek szerényen nevet. Roppant karakteres, nem valami elme, de az itéletében józan és következetes: szóval magas, karcsú, szőke ember. Ne nevess ki, ha ezt mondom, de én nagyon érzem, a mikor mondom: az ilyen férfi szőkén cselekszik, szőkén jár, szőkéül viseli magát és szőkéket mond.
A másik: Értem, értem, hogyne érteném.
Az egyik: Dehogy érted. Csak a mikor ilyen bolondot hall az ember, rá mondja, hogy érti, mert azt hiszi, hogy illik minden vadat érteni. Én például így magyarázom azt is, hogy a mama modern képeket vásárol, pedig tudom, hogy nem érti őket és titokban imádja az olyan olajnyomatokat, a miken fölkel a hold és egy pásztorfiú felfútt pofával furulyázik.
A másik: De értem.
Az egyik: Hát jó, vedd úgy, mintha elhittem volna, hogy érted. Hát mondom, ez az én zsánerem.
A másik: A magas szőke.
Az egyik: A magas szőke.
(Szétnéznek, keresnek a sétálók közt hamarjában egy magas szőkét, hogy azt lehessen mondani: «ilyen mint ez ni.»)
A másik: Ott… ott… az a világos felöltős… olyan, mint az, ugy-e?
Az egyik: Nem. Ez nagyon vörös.
A másik: Mindegy, no. Tudom.
Az egyik: És, hogy tovább mondjam, már a szemem is úgy működik, hogy egy csomó férfi közül az első pillantásra meglátom az én fajtámat, a magas szőkét s a második pillantásra már csak őt látom, senki mást. Bálon például. Bejövök a terembe s rögtön tisztában vagyok vele, hogy kik ott az én embereim. A magas szőkék kivillognak a többi közül, szinte vonzódnak felém. És akárhogy kezdődik, akárkivel kezdem, a vége mindig az, hogy a végtelen négyest, meg a még végtelenebb szupé-csárdást egy magas szőkével tánczolom, a ki szőkéül viseli magát…
A másik: És szőkéket mond.
Az egyik: Ugy van. Kurjongat az is, de halkan, csak nekem, mondjuk így: privatim. Az ismeretség első félórájában van bennük valami szőke merészség: bátran, szinte atyáskodva bánnak velem, rámszólnak tettetett szigorúsággal: «vegye fel a belépőjét, mert meghül, nézze meg az ember.» A második félórában pedig már a legjobb barátaim, a nélkül, hogy egy intim szót váltanának velem. A terem tulsó sarkából is rámnéznek, látják, hogy semmi kivánságom nincs, hát hidegen tovább diskurálnak a barátjukkal. De ha azt látják, hogy idegesen nézek körül, hogy keresek valamit, hát méltóságteljesen odajönnek és szeliden, komolyan kérdik: «mi baj van, kis lány?»
A másik: Értem, oh értem.
Az egyik: Most se érted, de az nem baj. Nem az a fő, hogy te értsed, hanem az, hogy én beszélhessek. És mind ilyen. Ha katonatiszt, akkor is ilyen. És ilyen, ha hivatalnok, ha jogász, ha gazdag, ha szegény, ha zsidó, ha keresztény. Ez a megkülönböztetés felülemelkedik minden faji és társadalmi különbségen. A magas szőke, az magas szőke. Mindhalálig.
A másik: Szóval mostanában egy magas szőke…
Az egyik: Most értünk oda, a hol szenzácziós vallomást kell neked tennem.
A másik: Imádod.
Az egyik: Igen. Nagyon, nagyon szeretem.
A másik: A szőkét.
Az egyik: Épp ez az érdekes. Nem szőke.
A másik: Hát?
Az egyik: Fekete. És nem magas fiú, hanem alacsony. Nem éppen kicsi, de… alacsony, mondhatnám azt is, hogy tömzsi. Ne czifrázzuk, hanem mondjuk ki: halálosan szerelmes vagyok egy kis tömzsi fekete fiúba. Orvos.
A másik: Érthetetlen.
Az egyik: Nem. Sőt nagyon is érthető és én, a ki eszes lánynak tartom magamat, csak azt sajnálom, hogy ezt már előbb nem tudtam és csak akkor tudtam meg, mikor mikor már szerelmes voltam. Nekem tudnom kellett volna, hogy miután harmincz bált szőkékkel tánczoltam végig, miután kétszáz zsuron csakis velük suttogtam, miután korcsolyázás közben, sétán, fürdőhelyen, tennisznél, tárlaton, szóval az összes felületes helyeken csakis és kizárólag ezeket kerestem és a legszigorúbban csakis magas szőkékkel tánczoltam, sétáltam, nevetgéltem és kaczérkodtam, – a vége az lesz, hogy ha jön egyszer egy férfi, a kivel szégyellek tánczolni, mert nem akarom ugrálni látni, a kivel nem tudok nevetgélni, mert komolyság fojtogatja a gégémet, a kivel nem tudok kaczérkodni, mert belehalkul a vidámságom valami nagy, meleg csöndességbe, mondom, ha jön egy férfi, a ki… a ki… a ki… szóval, akkor ez a férfi nem lesz magas szőke, hanem kicsi és fekete. Ezt tudnom kellett volna.
A másik: Bizony ezt tudnod kellett volna.
Az egyik: És most itt van, most megjelent a láthatáron és most már egyhete sem tudok aludni. Tudnom kellett volna, hogy addig leszek nyugodt, a míg ezek a hideg szőkék keringenek körülöttem. Tudnom kellett volna, hogy ha ezek közül a száműzöttek közül egyszer egyet meglátok, akkor aztán baj van. Mert a baj mindig ott van, a mikor valaki egyszerre csak máskép kezd beszélni velünk, mint azok, a kik velünk eddig mindig egyformán beszéltek.
A másik: Persze, ez feketéket mond.
Az egyik: De még milyen feketéket! Egy kicsit önző és ezzel meg tud kínozni. Ő neki ugyan hiába nézek idegesen körül, keresve valamit, észre se vesz. És aztán, ha észre is vesz és oda is jön, addig nem érdeklődik a bajom iránt, a míg meg nem mondom neki. De akkor aztán nagyon gyöngéd. Tudod, olyan meleg, úgy elborít a forrósága, szeretném azt mondani: oly viharos a gyöngédsége, hogy belebódulok. Csak amatőrök tudnak ilyen gyöngédek lenni. A kinek ez a mestersége, annak olyan a gyöngédsége, mint a vendéglői leves. Meleg, meleg, az ördög akárhova tegye, de sótalan és izetlen. A ki azonban dilletánsa ennek a mesterségnek, az olyan, mint a műkedvelő szinész, agyondolgozza magát… vagy más hasonlattal kezdtem?
A másik: Leves.
Az egyik: Igen. Az olyan, mint a vasárnapi leves otthon, a családban: izletes, meleg, aromás, tápláló; minden van benne: hus, tészta, főzelék, szinte egy egész ebéd. Tudod, most már nem adok ezer jó modort és millió tiszteletet egyetlen temperamentumért és egyetlen édes, szívből jövő tiszteletlenségért. Istenem, hányszor segítették rám a szőkék a belépőmet úgy, hogy kezük fejével, nagy ravaszul végigsimították a vállamat «véletlenül!» De egy se mondta azt, a mit ő: «vegye fel maga a belépőjét, mert ha én egyszer kinyujtom a karomat a két válla fölé, akkor én már magát meg is ölelem».
A másik: Látom, valóban elég szép feketéket mond.
Az egyik: És tánczolni se tud. A szőkék úgy siklanak a parketten, mintha kerekestalpu czipőn járnának. Ez a kis tömzsi fekete pedig esetlen, mint a medve és csak állani tud.
A másik: És szeret?
Az egyik (boldogan bólint).
A másik: És?
(Szünet.)
A másik (türelmetlenül): És???
Az egyik: Őszszel. Októberben. De csak polgári lesz. És Kopenhágába utazunk. Mondd legalább, hogy örülsz, mert úgyis tudom, hogy megpukkadsz.
A másik (szemrehányólag csóválja a fejét).
Az egyik: Pardon.
(Szünet).
A másik: Te… ne vedd rossz néven a mit most kérdezek.
Az egyik: Nos?
A másik: Hiszen te eszes lány vagy, veled lehet beszélni, te nem érted félre az embert…
Az egyik: Szóval most valami komiszság jön.
A másik: Nem… nem! Csak azt akarom kérdezni, hogy… nem gondoltál-e arra…, hogy talán… esetleg… oh, nem most… öt-hat év mulva… vagy tiz év mulva… egyszer mégis csak kiüt belőled az ősi ösztön, hogy a magas szőkéket szereted? Tudod, ha már sok volt a kis feketéből…
Az egyik: Oh, ne örülj, hogy most valami komiszságot mondtál. Sőt szégyeld magad, mert ártatlanul és naivul kérdezted. Én bátor teremtés vagyok, szabad, ujmódi nő, én az ilyentől nem ijedek meg, én orvosi könyveket olvastam és én tudom, hogy az ilyenről nemcsak szabad, de kell is gondolkozni.
A másik: Tehát?
Az egyik: Tehát ki fog belőlem ütni. El vagyok készülve arra, hogy tíz év mulva, ha már nagyon megelégeltem a feketét, jön egy szőke, a ki érdekelni fog, a ki foglalkoztatni fogja a lelkemet és a kivel valami ártatlan flörtöm is lesz. De csak ennyi.
A másik: Látod, most meg vagyok veled elégedve. Becsületes teremtés vagy. Nincs igazuk azoknak, a kik azt mondják, hogy állhatatlan, nagyon is asszonyos természet vagy és meg fogod csalni az uradat.
Az egyik: Oh… tudom, hogy vissza fognak térni a szőkék… tudod… gyerekkori emlékek, leánykori gusztus… feltámad az emberben. Sőt nagyon sok szőke ügyem lesz. De mind ártatlan, nyugodt lehetsz. A szőkék, azok az én hétköznapjaim.
(Nagy szünet.)
Az egyik: Mondtál valamit?
A másik: Nem.
(Ujabb szünet.)
Az egyik: Hümmögtél, nyomorult. Azt hiszed, nem merem bevallani? Igenis bevallom: ha aztán megunom a sok szőke, ártatlan ügyet, a sok magas ifjut, a ki mind szőkéül cselekszik, akkor… adja isten, hogy ne jöjjön egy másik kis tömzsi fekete… mert…
(Daczosan, egy kicsit szomorúan néz maga elé. Aztán némán sétálnak tovább.)