(A történet maga nagyon csöndes. Éppen, hogy történik benne valami. Két leány szerepel benne és mind a kettő egyforma idős. Mind a kettő tizenhét éves. Az egyik a nyaralóba tartozik, a másik is ott lakik, de az csak vendég. Most mind a ketten a kis vasuti állomáson ülnek, a hol rajtuk kívül nincs senki. Az utolsó vonat most ment el Pest felé, még hallatszik nagyon messziről a szuszogása. Két kis gömbölyű akáczfa levelei közt könnyű szél jár. Este hét óra.)
A kisasszony: Hallod még?
A vendég: Pszt.
(Figyelnek.)
A vendég: Már nem hallom.
A kisasszony: Én még hallom, mert az én fiúmat viszi. A ki szerelmes, az tovább hallja a vonatot. Mult csütörtökön, mikor elment, egész éjjel hallottam.
A vendég (maga elé néz): Most visszamegyünk a villába.
A kisasszony: Igen.
(Fölkelnek a lóczáról és lassan mennek a ház felé.)
A kisasszony: Ma nagyon szép volt a fiú. Vannak napjai. Olyan szőke volt, mint az arany.
A vendég: És olyan csöndesen beszélt, mint az orgona, ha akar. Nem csodálom, hogy olyan nagyon szerelmes vagy a fiúba.
(Mennek, mennek, aztán hirtelen megáll a vendég.)
A kisasszony: Mi az?
A vendég: Várj, a bluzodon fent a legfelső kapocs nyitva van. Állj meg, bekapcsolom.
A kisasszony: Nem kapcsolod be.
A vendég: Miért?
A kisasszony: Mert ez akkor kapcsolódott ki, a mikor megcsókolt. Hátranyúlok a nyakamba a kezemmel és érzem, hogy nyitva van és ez nekem jó, mert ő most már elment és nekem abból kell élnem, a mit itt hagyott. Ez nyitva van, hát nyitva marad. A botját is itt hagyta, az benn van a szobámban. Ha nem maradna itt utána soha semmi, érzem, hogy utána mennék.
A vendég: Utána mennél?
A kisasszony: Utána én.
(Nagy csönd.)
A kisasszony: A dohány is itt marad.
A vendég: Milyen dohány?
A kisasszony: A szivardohány. Mert szivarozik. Aztán, mikor nagyon megcsókol, a szájamon marad valami nagyon kevés annak a szivarnak a füstjéből. Ezt mindig egy kicsit érzem. És ezért nem lesz vacsorálva.
A vendég: Az nincs magyarul: nem lesz vacsorálva.
A kisasszony: Még se lesz vacsorálva. Mert ha vacsorázom, elvész a szivarnak az íze, pedig az is azért van itt, hogy itt maradjon belőle valami.
A vendég: Hova megyünk?
(A kertbe érnek. A kertben van egy pad, a pad előtt kavicsos út. A kavicsos úton, a pad előtt ábra van a földön, ábra, a mit bottal rajzoltak. Az ábra egy csigavonal, a mely nagy körben kezdődik, egyre kisebb körökbe szűkül s végre egy ponton áll meg, a hol a bot belefúródott a földbe.)
A kisasszony: Látod ezt az ábrát?
A vendég: Látom.
A kisasszony: Ezt is ő rajzolta. Tehát most van: kapocs, szivarfüst, ábra és bot. Éppen elég jövő vasárnapig.
A vendég (áll és nézi az ábrát): Most mit csinálunk?
A kisasszony: Most én bemegyek a szobába és naplót írok. Neked nem szabad ott lenned. Egy óra mulva kijövök. Addig sétálj a kertben.
A vendég: Jó, addig majd sétálok.
A kisasszony: Most jó virágszag jön ilyenkor a mezőről és lehet hallgatni a tücsköket, mert már kezdik.
A vendég: Én majd sétálok addig és szagolom a virágszagot és hallgatom a tücsköket.
A kisasszony: Itt a botja, vigyázz rá. Én bemegyek írni, mert sok gondolatom van.
A vendég: Nagyon sok?
A kisasszony: Több, mint neked. Aztán ha beleírtam mindent a naplóba és kijövök, már semmi gondolatom nem lesz.
A vendég: Én itt maradok.
(Most csönd van a kertben és most jön a mezőről a virágszag és a tücsökverseny. És langyos hullámokat hajt a szél és vékony, hosszú füvek meghajolnak, a mikor jön. A vendég leül a padra és kigombolja a nyakán, hátul, a bluza legfelső kapcsát. Aztán a zsebébe nyúl és egy szivarvéget vesz elő. Nézi az ábrát, a mi a földre van rajzolva. És mellette a padon a fiú botja. Most a szivarvéggel meg dörzsöli az ajkát, mint a hogy a szinésznők szokták pirositóval. Aztán szép nyugodtan hátradől a padon és lehunyja a szemét. A szeme sarkában lassan, nagyon lassan elterpeszkedik egy kis köny, a mely azonnal leszaladna az arczán, ha kinyitná a szemét. De nem nyitja ki a szemét. Igy marad egy negyed óráig, aztán hallja, hogy jön valaki. Most leszalad a kis köny.)
A kisasszony (jön tollal a kezében): Te, hogy írják…
(Elakad. Nézi a vendéget.)
A vendég: Tessék?
A kisasszony (egészen halkan): Mit csinálsz?
A vendég: Semmit.
(Most nagyon versenyeznek a tücskök, olyan nagyon, hogy az egész világot telezúgják.)
A kisasszony: Neked nyitva van a legfelső kapocs a bluzodon.
(Nézik egymást.)
A vendég: Én…
(Most megint sokáig hallgatnak.)
A vendég: Én… (fölkel a padról.)
A kisasszony: Vigyázz, rá ne lépj az ábrára.
A vendég: Én vigyázok. Nem lépek rá az ábrára, ne félj. Nem lépek én rá erre az ábrára, most már nem tudom tagadni, bevallom, nem tudok rálépni az ábrára.
A kisasszony: Hát most mi lesz?
A vendég: Elutazom haza.
(A kisasszony nem felel. A virágos szél hajtogatja a hosszú füveket. A vendég mosolyog, de a szája széle lefelé húzódik. A kisasszony felveti a fejét makacsan, kegyetlenül és látszik a szép nagy szemén, hogy nyugodt. Aztán a vendég lenéz, de nyitva van a szája, mert nagyon mélyről lélekzik. Valahol nagyon messze egy idegen vonat dübörög. Este félnyolcz óra.)