– Azt mondja, hogy eljátszotta a fiatalságát?

– El én.

– És ezt olyan keserves dolognak tartja?

– A legkeservesebbnek a világon.

– Látszik, hogy még fiatal. Higyje el nekem, öregembernek, hogy van annál sokkal keservesebb dolog is. Például az, a mikor valaki eljátszsza az öregségét.

– Hát azt is lehet?

– Mindent lehet. És én mindenkinek, a ki nekem elfecsérelt ifjuságáról beszél, el szoktam mondani egy öregasszonynak a történetét, a ki, miután elpazarolta a fiatal éveit, és rendben, csöndben, tisztességben megöregedett, fogta magát, és két hónap alatt nyakára hágott az öregségének. Jár maga lóversenyre?

– Nem.

– Akkor nem ismerhette. Ép a lóversenyen láttam először ezt az öreg hölgyet. Vidékről jött fel az urával, a ki jelentéktelen emberke volt. Meggazdagodtak, nem volt gyerekük, és kapták magukat, egyszerre csak felhurczolkodtak Pestre azzal, hogy hátralevő napjaikat ebben a lármás és vigasságos malomban fogják leőrölni. Jó kis lakást béreltek a Belvárosban és élték világukat. Az asszony nagyon szép volt.

– Hány éves volt?

– Lehetett vagy ötven. Képzeljen el egy középtermetű, se nem kövér, se nem sovány asszonyt, a ki már ötvenéves és a ki még harminczhatnak sem látszik. Ez volt ő. Az volt, a mire a férfiak azt szokták mondani, hogy gusztusos öregasszony. Jól konzerválta magát. A vidéki levegő szokott ilyen asszonykonzerveket csinálni. A vidéki élet belülről impregnálja valami nagy harmóniával a lelki életüket, a jó levegő pedig megőrzi a külső szépséget. Mindenkinek feltünt, hogy milyen szép, az összes férfiak összesugtak abban a társaságban, a melybe járni kezdtek, az asszonyok el voltak ragadtatva, a lányok pedig mind szerelmesek voltak az öregasszonyba, mint a hogy tudnivaló, hogy a leányok első szerelme sohasem hadnagy, vagy gimnazista, a hogy a rossz német írók el akarják hitetni az emberiséggel, hanem mindig valami szép, érett, okos asszony.

– Nos, és?

– Én ugyanabba a társaságba jártam. Nem játszottam ott szerepet, de mikor unatkoztam, közibük jártam. Megismerkedtem az öreg hölgygyel és rájöttem, hogy nemcsak szép, hanem okos is. Sőt elmés. Olyanféle nő volt, mint a milyenek a herczegnők a Dumas darabjaiban. És mondom, nem győzöm elégszer hangsulyozni, hogy szép volt, telt, formás, pirosarczú, a szeme friss és lobogó tűzzel teli, a haja gyönyörű ősz haj volt, fehér, mint a galamb, de dús és illatos, a mint mindenki érezhette, a kinek az a szerencse jutott, hogy fölsegíthesse rá a köpenyét. A társaságnak csakhamar központjává vált, ünnepelték és miatta az összes urak faképnél hagyták az összes hölgyeket. Érezni lehetett, hogy ezeknek kifizette magát a Pestre való felköltözés. Meghódították uj környezetüket. És most jön az, a mi érdekes. Egy napon az öregasszony olyan erős parfümmel illatosítva jélent meg a társaságban, hogy mindenki elfintorította az orrát.

– Ugyan.

– Ez már annak az eredménye volt, hogy váltig duruzsolták a fülébe asszonyok, férfiak, hogy ő milyen fiatal. Nem szeretem a tulzásokat, de hajlandó vagyok a helyzetet akként jellemezni, hogy az öregasszony elhitte magáról, hogy huszéves. És ez volt a tragikum.

– Miért?

– Mert néhány nap mulva új ruhát csináltatott. A régi ruhája, a mit még vidékről hozott magával, pompás és véletlen vegyüléke volt a gusztusosan öltöző szép asszonyok és a tiszteletet gerjesztő matrónák öltözékének. A vidéki szabónő nem jó szabónő, de épp úgy benne élvén a konzerváló vidéki levegőben, mint azok, a kiknek ruhát varr, önkéntelenül is eltalálja ezt a helyes középutat. Ott nem hisz a megöregedésben a kuncsaft sem, hát nem hisz benne a szabónő sem. De ezt a pesti szabó nem tudja. Hát egy rettenetes ruhát csinált neki.

– Milyet?

– Olyat, a milyet rendelt. Fiatalosat. Mellet ki, hasat be, mint katonáéknál mondják. És mindenütt feszült az a ruha. A legfurcsább helyeken volt testhezálló. És suhogott! Sőt az több is volt már, mint suhogás. Vannak most már női ruhák, a melyek nem suhognak, hanem súgnak, suttognak, sóhajtanak, kéjesen nyögnek, vágyakozva sikoltanak apró, halk sikoltásokkal. Ez a selyem nyelvére lefordított szerelmes nyögdécselés, a mit egyébként, szivemből utálok, most már mindenütt hallatszott, a merre csak járt az öregasszony. És úszott utána az erős parfüm, az új Violet-kreáczió, minden nap mást próbált, végigpróbálta mindazt a sok perverznevű illatot, a mit most már piszkoskezű öreg vegyészek párolnak mindenféle keserű levekből: Kadsura du Japon, Loxus doré, Quintessence de Katalpa, Primrose Extraessence… Fejezzem ki magamat brutálisan? Az öreg nő illatos volt.

– És aztán?

– És nem aztán, hanem most rögtön, minden átmenet nélkül nevetni kezdtek rajta. De ő ezt nem tudta. Sőt úgy vette észre, hogy az érdeklődés most nagyobb mértékben fordul feléje, hát még jobban igyekezett. Egy szép napon megjelent olyan kalapban, a melynek én ezt a czímet adtam volna: «a madárzsarnok hekatombája». Zöld, sárga, piros és hupikék madarak gomolyogtak azon a kalapon botrányos mennyiségben, úgy, hogy eszembe juttatta ez a kalap azt a híres madárhegyet, a mit Herman Ottó olyan szépen írt le, s a melynek összes szikláit eltakarja az a sok millió madár, a mely ott lakik. És most jött valami, a mi már majdnem a legszomorúbb volt.

– Még ez után is jöhetett valami?

– Az jött, hogy a szép öreg nő szép öreg haja egyszerre csak fiatalodni kezdett. Sárgult. Egyre jobban sárgult. Aztán nem láttuk a nőt három napig. Azalatt még sárgább lett a haja. Aztán nem láttuk négy napig és akkor barnulni kezdett a haja. Aztán akkor megint minden nap láttuk és minden nap barnább lett a haja, mint a jó tajtékpipa. Úgy, hogy nem is kellett soká várnunk, egyszerre csak ott állott előttünk egy rettenetes nő, most már pudermarta arczczal, némi arczmassage-zsal, nagyobb estélyeken egy kis piros fénynyel az ajkán, mely festéket jelentett. És készen volt a maskara, a megfiatalodott öreg nő, hogy parlagi szóval mondjam, itt volt a közröhej, a jó, finom, igazi, szívből fakadt hátmögi közröhej. Úgy, hogy néhányan, a kik gondolkozni is szoktunk, a szó szoros értelmében megsajnáltuk a matrónát. Szegény szép öregasszony! De még itt sincs vége.

– Még volt valami?

– Volt. A lányok kiábrándultak belőle, ellenben a gimnazisták beleábrándultak. A ki gimnáziumba járt, tudni fogja, hogy a férfilét leggyalázatosabb állapota a gimnáziumi szerelem. A latin tanulmányoknak a szerelemmel való keveredése émelyítő dolog. Nem hinném, hogy a realisták szerelme is ilyen csúf valami. Szóval akadt egy VII. osztályú tanuló, a ki verset szerkesztett az öreg hölgyhöz és ekkor az öreg dáma végleg meghalt az esztétíka számára. Én egyszer, mikor erről gondolkozva hazafelé mentem, úgy elkeseredtem, hogy arra gondoltam, nem lehetne-e a halottégetést kötelezővé tenni az emberekre nézve – már bizonyos korban. Így legalább nem végeznék csunyán az emberek.

– És mi lett a vége?

– A vége az lett, hogy elkezdődtek a sértődések. Ez is mondott valamit, az se fogta be a száját, itt is volt egy kis baj a meghivással, ott is termett egy kis pletyka, összeveszések jöttek, sértő levelek és bocsánatkérő levelek röpködtek, az öreg úr egyszer majdnem párbajozott, az öreg hölgy közundor tárgyává nőtte ki magát, szóval végérvényesen és visszavonhatatlanul megfiatalodott. Vége volt.

– Úgy látom, mégse volt valami okos nő.

– Dehogy nem. Okos volt, de elhitte, hogy fiatal. Én meg vagyok győződve, hogy ha nem változtat magán, szerelmes lett volna bele az egész társaság. Így szegénynek haza kellett utaznia vidékre, a honnan jött. Ott aztán, képzelheti, milyen módon fogadták. Nem csinálhatott egyebet, végleg letört, szürke rongyokban járt, pápaszemet viselt, kávét ivott. Tavaly halt meg. Eljátszotta az öregségét. Ez a szép öregasszony története, édesem. Ez az a történet, a mit én mindenkinek el szoktam mondani, a ki sajnálja a fiatalságát, a melyet elpazarolt. Borzasztó keserves vigasztalás, de megis vigasztalás: öregség is van, és az élet nincs befejezve akkor, a mikor a festőanyag kifogy a hajtüszőkből. Azután még jön valami, a mit még jogunkban van elrontani. Az élet addig tart, a míg az emberi ostobaság. Parancsolja ugyanezt más formában? Nem élünk elég hosszú ideig ahhoz, hogy megokosodjunk. Jegyezze meg az öregasszony történetét, és mindig, mikor valami könnyelmüséget akar elkövetni, gondoljon rá. Én is minden könnyelmüségem előtt gondolok rá. És igazán, őszintén mondhatom önnek, nem érek vele semmit, hogy gondoltam rá. Alászolgája,