(Hosszú történeteket ma már csak a vonaton hallgat végig a jól nevelt ember. Tehát a dolog a vonaton történik. Pirosodó levelek közt szalad a vonat. Szép őszi reggel. Egy öreg ur van a kupéban, meg egy hölgy. Ezuttal nem az öreg ur mesél, mint ez illenék, hanem a hölgy. A mese egy párbeszédből fejlődik ki, így valahogy.)

A hölgy: Ön azt mondja, hogy az illető kisasszony csak hosszas lelki harczok után tért le a jó útról.

Az öreg ur: Ugy van. Egybevetette az egybevetendőket, megrágta, meggondolta a dolgot, aztán rászánta magát, és puff, egy szép napon elhagyta Marosvásárhelyt a főhadnagygyal. Az apja sírt, az anyja sírt, mindenki sírt. De a dolgon már nem lehetett segíteni. A kisasszony letért a jó útról. Hosszas lelki tusa után, de letért. Ön szinművésznő, az ön pályáján nem itélik meg szigorúan az ilyet. Hát bocsásson meg a kisasszonynak.

A hölgy: Megbocsátottam neki. Csak a lelki tusa ellen van kifogásom.

Az öreg ur: Hogyhogy?

A hölgy: Nem szeretem az olyan lelki tusákat, a melyek egy főhadnagygyal végződnek.

Az öreg ur: Azt akarja ezzel mondani, hogy ez könnyen ment a kisasszonynál?

A hölgy: Azt. Sok mindent akarok mondani, de félek, hogy unalmas leszek. Hát inkább elmondom erre vonatkozólag azt a történetet, a melyből leszürtem a mondanivalómat. Szürje le ön is. Jó?

Az öreg ur: Jó.

A hölgy: Hát vidéken voltunk egy penzióban, csupa kis leány, tizenöt, tizenhat, tizenhét éves leányok. És volt köztünk egy Teréz nevű leány, a kit legtöbbre tartottunk. Szép nagy, okos leány volt, és volt egy kopott sárga szoknyája, abban járt otthon. Sötét narancssárga, izléstelen szinű szoknya volt, de ha Teréz fölvette, valami pittoreszk áradt belőle. Egy napon Teréz eltünt a penzióból. Nem is jött többé vissza. Mikor elment, a sárga szoknya volt rajta, ezért szökhetett meg. Azt hitték tudniillik, hogy csak a kertbe megy. Még aznap este visszahozta egy munkásformájú ember a sárga szoknyát, azzal az izenettel, hogy a kisasszony nem jön többé vissza, mert elszökött egy szinészszel. Persze, nagy táviratozás, szaladgálás lett erre, de már késő volt. Megtalálták Pesten Terézt és a szinészt, de, mondom, már késő volt. Hát belenyugodtunk mi is abba, hogy Teréz elzüllött. Elment. Szerelemből ment el. És a sárga szoknya ott maradt a penzióban, künn függött az előszobában, mint a Teréz hősiességének zászlója. A többi czókmókja, a mit visszaküldött, elkallódott. De a szoknya megmenekült az enyészettől, talán éppen azért, mert sárga volt. Feltünő volt. Egyéniség volt ez a szoknya. És mi tisztelettel mentünk el mellette, éreztük, hogy ez a szoknya bűn-szoknya, szökési szoknya, hozzányultunk az ujjunkkal, aztán megriadtunk tőle, majd meglóbáltuk és néztük az ingását, a melyben volt valami emberi. Ijesztő volt, a mint méltóságos lendüléssel ingott a szögön jobbra, balra, csupa áhítat, csupa rettenet szállt belőle. Nem tudtuk, tiszteljük-e a szoknyát, vagy féljünk tőle. Idővel olyan szerepet játszott a mi életünkben, mintha valami nagy csatán megtépett zászló lett volna, a mely emlékezetbe idézi a veszedelmeket, a könnyeket, a bajt, a hősiességet, mindent, a mi szép és szomoru és bátor csak van a mi életünkben. És egyszer rettenetes dolog történt. A sárga szoknya egy este eltünt a fogasról. Senki nem merte kérdezni, hogy hol van, mert a szoknya olyan volt, mint valaki, a kivel nem illik szóba állni, a szoknya olyan volt, mint valami tiltott pikáns könyv, mint valami Zolaregény. Csak nagy titokban bujtunk össze és ugy kérdeztük egymástól: Hol a sárga szoknya? Hova lett a sárga szoknya? De sem az igazgatónőnek, sem az idegen lányoknak nem volt szabad tudniok, hogy mi ismerjük a szoknyát. Aztán megtudtuk, mi történt. Egy barátnénk, a kit úgy hivtak, hogy Irma, elcsente a szoknyát a fogasról, és bevitte magával este a szobájába. Ha egy férfit vitt volna be, az se lett volna szörnyűbb és merészebb dolog, mint ez. Valamennyiünkben elhült a vér, mikor a leány reszketve, sápadtan, megriadtan vallotta be nekünk másnap, hogy ő volt az, a ki a szoknyát elvitte. De visszaakasztotta a helyére még másnap. Nekiestünk és faggatni kezdtük, hogy miért tette. Kisült, hogy kilopózott este a szobájából, és mikor senki nem látta, dobogó szívvel, rémülten, mintha lopna, hamar beszaladt a szobájába a sárga rongygyal. És elmondta, hogy fölvette, a tükör elé állt vele, aztán leült a székre. És elmondta, hogy rémület fogta el, ijedt gondolatok kezdtek szaladgálni a fejében, láz futotta el az arczát, a keze reszketni kezdett, majd hirtelen sirás fogta el, ugy hogy letépte magáról a szoknyát, zokogva bujt az ágyába, de ott se tudott nyugodni, mert a sárga rongy, a melyet egy sarokba dobott, úgy lángolt onnan feléje, mint valami máglya tüze, a sárga szövet, mintha valami lángcsomó lett volna, égette, odáig érezte a melegét, s hiába oltotta el a lámpát, bevilágította az egész szobát, úgy hogy a szegény leány nem tudott aludni, egész éjjel láza volt, sirások rázták a mellét, a legrémesebb gondolatok égették a fejét. Igy várta meg a hajnalt, a mikor is visszalopta a szoknyát a szögre. Akkor megnyugodott és elaludt. Aznap beteget jelentett. No hát képzelheti, mi lett erre. Most már egyenesen rémületes szörnynyé nőtte ki magát a sárga szövet. Mindenki félt tőle. De mindenki érezte, hogy abban a lázban, a mit az Irmának okozott, volt valami merész, valami jóleső is, valami abból, a mitől a leányok úgy félnek: ragyogó szemmel, kipirult arczczal, félig lehunyt szemmel. És tudja, mi történt? Harmadnap Irma elutazott a penzióból, levelet küldött, hogy hazamegy, de nem ment haza, mert a szülei kérdezősködtek, hogy hol van. Eltünt. Azóta se tudtam meg, de senki se tudta meg, hogy mi lett vele. A sárga szoknya küldte el, a rettenetes, sárga rongy, az vette el az eszét. És teltek a napok. Senki nem mert szólni, hogy az előszoba rejtett, félhomályos zugából vigyék el a szoknyát. Az igazgatónő nem járt arra, a cselédek meg azt hitték, hogy valamelyikünknek a ruhatárához tartozik. Hát ott maradt és mi most valóságos kultuszt csináltunk belőle. Éjjel kilopóztunk a szobánkból és odakuporodtunk a szoknya mellé és meséket mondtunk egymásnak. Bizonyos mesék, bizonyos történetek csak a szoknya mellett hangzottak titokzatosan és szépen. És… és… és egyszer… egyszer aztán én mentem oda egyedül a szoknyához, este, és bevittem a szobámba. Beleszerettem egy szinészbe én is, mint a nagy Teréz, a szoknya őstulajdonosa. És mindig csak úgy gondoltam erre a szerelemre, mint a hogy a többi leányok szoktak. Biztosra vettem, hogy elmulik, hogy gyerekes szamárság, vagy a hogy mi neveztük az ilyesmit: ábránd. De mikor benn a szobámban magamra vettem a sárga rongyot, akkor egyszerre más lettem. Vad tűz szaladt rajtam végig, a szoknya ölelt, megfogott, forrón szorított és nem eresztett el többé. Ugy, a hogy voltam, abban a sárga szoknyában szöktem meg aznap éjjel. Egyenesen a szinészhez mentem.

Az öreg ur: Talán… ez volt Sóbányai Imre?

A hölgy: Ez. Többen nem is szöktek meg az intézetből, mert nem küldtem vissza a szoknyát. Elvittem magammal. Még aztán is megtartottam, miután Sóbányaitól elváltam. A második férjem, a ki akkor még udvarlóm volt, az Ilikovits, ebben a szoknyában szöktetett meg. Talán nem lettem volna képes erre, ha nincs meg a sárga rongy. És elkisér egész pályámon. Most őszinte vagyok és megengedem, hogy ön is őszinte képet vágjon ehhez a vallomáshoz, a mi különben nem illenék. Tudja, hogy nincs a legjobb hirem. Sőt a legrosszabb hirem van. Nem is vigyázok rá. Élni akarok, jól akarok élni. És ha valami férfit megunok, ha megutálom, egyszerűen bezárkózom egy délutánra és fölveszem a sárga szoknyát. Este már más szemmel nézek az udvarlóimra a szinházban. És aznap uj ember következik. És van néha idő, mikor egyáltalán megutálom a férfit. Utazni megyek, egyedül. És azt is megunom lassan. Nem tudom, mi kéne, hogy ismét ember legyek, ismét életet éljek. Nem kell mást tennem, mint fölvennem a rongyot… Isten mentse meg azt a jobbképű embert, a kivel aznap találkozom…

Az öreg ur: És?

A hölgy: És ez az egész.

Az öreg ur: Boszorkányos történet, annyi szent.

A hölgy: És most találja ki, hogy ezek után milyen véleményem van nekem azokról az állítólagos tusákról, a melyeken az ön kisasszonyának a lelke keresztül ment… És találjon ki, a mit akar. És gondoljon, a mit akar. És ne higyje, hogy én a nőket le akarom becsülni ezzel a történettel. Szó sincs róla. Nem akarom ezzel megnehezíteni a bocsánatot, a mi kijár nekik. Nem kell oly könnyen elitélni a nőket, akkor aztán nem olyan nehéz megbocsátani nekik. Egy percz dolga az egész. Egy levél… egy főfájás… egy muzsika… vagy egy sárga szoknya… egy akármi… De tusa? Meggondolás? Ugyan menjen, kérem!…