(Személyek: a báróné, a ki szép is, gazdag is, kedves is és a festő, egy vörösbejátszó hajú, simaképű úr, a kit a művészek az «Érdekvörheny» névvel ruháztak fel, valószinűleg azért, mert nem ő találta fel az altruizmust. A történet színhelye egy szalon. Este van, este van, sőt estély van.)
A festő: Báróné… báróné…
A báróné (bájmosolylyal): Nos?
A festő: Ide ide, ebbe az édes kis szalonba… ide menjünk. Itt nincs senki. Csak mi ketten.
A báróné: De Pirnóczy ur!
A festő: Itt, ah végre egyedül.
A báróné: De miért tuszkol ön engemet? Csak azt tudnám, hol veszi magát az a divat Pesten, hogy a bárónét, ha nem ősrégi, mindjárt tuszkolják az urak.
A festő: Én tuszkolom méltóságodat? Engedelmet, de hajának elbűvölő illata…
A báróné: Csupán brillantin.
A festő: Úgy hát hajának brillata…
A báróné: Milyen szellemes! Kedves Pirnóczy, azért szeretem magát, mert oly ügyesen csavarja a szavakat, mint egy író. Csak azt tudnám, miért tuszkol.
A festő: Ah, báróné…
(A fogát vicsorítja.)
A báróné: Ha jól látom, ön vicsorít, művész.
A festő: Mert szerelmes vagyok. (Liheg.)
A báróné: Szerelmes? Kibe?
A festő: Beléd.
A báróné: Ah… művész ez sok. Csak tudnám, miért tegezik itt Pesten a bárónét, ha nem ősrégi. Takarodjék, művész.
(Gőgösen ajtót mutat.)
A festő: Beléd vagyok szerelmes, báróné, igen, beléd. És ha összedől velem a világ, akkor is vallom, emelt fővel, halálra készen, hogy szerelmes vagyok beléd. Árulj el férjednek, szeretődnek, vágass darabokra, lövess agyon, de szerelmes vagyok beléd, vágyom rád, lihegek feléd, meghalok utánad.
A báróné (bágyadtan): Ah, Pirnóczy…
A festő: Nem, nem, most itt a pillanat. Évek óta várom ezt a perczet, a bátorság, a vallomás perczét. Fehér nyakad, fehér husod, piros ajkad, olajzöld szemed… örjítesz, báróné.
(Letérdel elibe.)
A báróné: Ne, Pirnóczy… ne, ne… én tisztességes asszony vagyok, bár báróné, de tisztességes. Nem csalom meg az uramat. És vigye el innen lihegő ajkait, fojtó lélekzését, szomorú teve-szemeit, mert elkábít. Menjen, Pirnóczy… nekünk az életben nem szabad többé találkoznunk.
A festő: Ellöksz?
A báróné (gyöngéden): Ne sértsen meg. Édes kis művészem, ebből nem lehet semmi. És ha szivem mélyén volna is egy kis titkolt érzelem, egy kis kék virág, én azt lenyelném. Nem, nem.
A festő: Elrugsz?
A báróné: Ne ily keservesen, művészem, mert sírva fakadok. Itt a csipkekendő… tegye ezt el emlékül… és ha nagyon fáj a szíve… hát… fujja bele.
A festő: Imakönyvembe fogom préselni.
A báróné: És most adjon kezet. Így. Eressze el. Az istenért, Pirnóczy, eressze el a kezemet, bejöhet valaki.
A festő: Ne huzigáld. Így, a kezedet fogva, kell kérnem tőled valamit. Én művész vagyok. Bolond bohém. Le akarlak festeni. Ihletemet, életemet, búmat, szerelmemet festeni bele egy képbe, madonnám. Ez lesz életem nagy műve. Öregségem vigasza. Jőjj el…
A báróné: Mily szép eszme.
A festő: Jőjj, ah, jőjj… és ruha, lepel nélkül akarlak festeni… mint Évát a paradicsomban.
A báróné: De Pirnóczy!
A festő: Igen, igen. Mez nélkül. Örök titok marad.
A báróné: De Pirnóczy… hiszen nem élünk a középkorban! Megsért ezzel a kéréssel. És ne sértsen meg. Ne rombolja illuzióimat. Hadd szeretem titokban, tisztán, ábrándosan, szomorúan.
A festő: Hát jó, egy leplet vesz föl.
A báróné: Soha.
A festő: Mit csináljak? Hát jó… estélyruhában, így, a hogy van… ezzel a vakító nyakkal, vakító vállal, vakító kebellel, vakító karokkal… ah, minden reményemet festem bele… összetört szivemet festem a rideg vászonra. Engedje meg. Ezzel tartozik bennem a művésznek.
A báróné: Örömet okozok vele?
A festő: Boldogságot.
A báróné: Hát megengedem. Ebben a ruhámban fog lefesteni. És mosolyogni fogok magára. Ezt a bánatos, szerelmes mosolyát a tisztességes asszonynak, ezt örökítse meg a képen. És zálogul hadd csókolom meg a homlokát.
A festő: Meghalok a boldogságtól. Ah, ez a szent, tiszta, testvéri csók! Följebb, följebb, ott csókolj, a dudoron, a mitfresszerek fölött.
A báróné: És most menj, mert összetöröd ezt a gyenge szivemet.
A festő (boldog mosolylyal): Tehát lefesthetlek!
A festő: Mily boldogság. És hidd el… de nem, nem, most úgy tele van a szivem… én veszem a vásznat, nem engedlek fizetni, nem, nem.
A báróné: Pardon, azt nem. A vásznat…
A festő: Ne is beszélj. A rámát is én, a festéket is én. (Ordítva): Ne sértsd meg önérzetemet, mert ököllel sujtok le rád!
A báróné: De édes kis művészem…
A festő: És ha szegény beteg édesanyám szájából vonom is el az orvosságravalót, én fizetem a vásznat, a festéket, a rámát…
A báróné: De…
A festő: És a munkát is. Mert ha nemcsak millióid, hanem billióid volnának, akkor se engedném, hogy te… nem, nem. Azt a rongyos ezer forintot majd csak lebőjtölöm, lespórolom magamtól, szegény beteg édesanyámtól, hiszen te éretted teszem! (Sír.)
A báróné: Ne tovább. Szeretsz?
A festő: Még kérdezed? Kérdezd a holdtól, hogy feljön-e. A virágtól, hogy nyílik-e.
A báróné: Hát ha szeretsz, megengeded, hogy a nyomorult anyagiakat én adjam. Ki se nyisd a szádat. Egy szót sem. Örökké marná a szivemet, ha áldozatot hoznál…
A festő: Hát legalább a munkámat ne fizesd meg. Ne alázz meg végleg. Legalább azt a tíz napi munkát adjam én az én bohó szerelmes szivemmel… legalább tíz napig éhezzem miattad…
A báróné: Soha. Ez életben nem látsz többé, ha nem engedsz. Ezer forint a készkiadásokért és ezer forint a munkád megváltásáért. Hát meg vagy te ezzel fizetve? Hahaha!
A festő: Hahaha.
A báróné: Lehet művészi munkát pénzzel megfizetni? Menj, édes kis bolondom.
A festő: Megaláztál. (Kezet csókol).
A báróné: Te… te… te… bolond kis művészem. Naiv gyermek.
(Csodálattal nézi.)
A festő: Imádlak. Tisztán. Nem érzékileg.
A báróné: Vigyázz, a férjem.
(A báró megjelenik az ajtóban.)
A festő: Úgy hát megyek.
A festő: Gondolatban csókolom azt a tiszta, magas homlokodat. És holnap kezdjük a festést. És ne hidd, hogy másként szeretlek. Nem érzékileg, nem, nem. Mert szép vagy és mert én művész vagyok.
(Kimegy.)
A báróné (magában): Naiv, édes bohém.
(A festő a másik szobában a homlokára teszi a kezét, mint a ki fél, hogy a feje megreped a boldogságtól. És édesen, bűvösen mosolyog a kábult báróné felé.)