(A történet színhelye egy meglepően túlzsufolt szoba, olyan, a minőt még tíz évvel ezelőtt «illatos boudoir»-nak neveztek. Szőnyegek a falon, sőt a mennyezeten is. A sarokban török shawlokból összeállított sátor, melyben piros és kék villamos lámpák égnek. A fal mellett perzsa szőnyegekkel leborított nagy, széles pamlag, olyan, a minőt tíz évvel ezelőtt még «kerevet»-nek neveztek. Illatos félhomály. Homályos félillat. A szoba közepén egy szép magas nő áll. Ruhája (tíz év előtt: «pongyola») fehér selyemből van, borzasztó nagy virágokkal kihímezve. Hogy mindent tudjunk: a szép hölgynek volt egy kárpitos-barátja, a ki legszebb empire-fotelselymeit, drága függönyeit áldozta fel e nő szerelmének oltárán. A nő tehát ama gyönyörű lyoni selyemszövetbe van burkolva, mely egy előkelő grófi család szalonbutorzatának behuzatala után megmaradt. Általában, már most, a történet elején szokjunk meg egy előkelő vígjátéki hangot, mely e környezethez különben is pompásan illik.)
Tehát:
A nő: Jean!
Az inas (nesztelenül lép be): Parancsoljon urnőm.
A nő: Ha hallásom nem csal, valaki jött.
Az inas (nesztelenül): Azonnal megtekintem, urnőm.
(Kimegy. Halk motoszkálás. A félhomály egyre illatosabbá válik. Ugyanis egy vaporisateur sziszeg a butorok közt.)
Az inas: Urnőm, Alfonz úr kér bebocsáttatást.
A nő: (hanyagul): Jöjjön be.
(Az inas kimegy. Halk motoszkálás. Az illat egyre félhomályosabbá válik. Az urnő ugyanis lecsavar nehány villamos körtét.)
Alfonz (megjelenik a küszöbön): Ah!
A nő: Ön itt?
Alfonz: Eljöttem.
A nő: Miért jött el?
Alfonz: Urnőm, ne légy hozzám ily rideg. Tudhatod, hogy ha a szerdai komoly, végleges, visszavonhatatlan szakítás után át mertem lépni szentélyed küszöbét, akkor volt erre valami igen fontos okom.
A nő: Alig tudom palástolni izgalmamat.
(Fel-alá jár.)
Alfonz: Ülj le. Tisztázni fogjuk a helyzetet. Szerdán, a szeparé pezsgős légkörében, a búcsú vad pillanataiban vadakat cseveghettünk. Ma már hűvösebb homlokkal beszélhetünk a dolgokról. Megengeded, hogy rágyujtsak?
A nő: Igen. Sőt magam is rágyujtok.
(Illatos czigarettára gyujt és – sokáig birtam, de most már nem tudom visszatartani magamat ettől a kijelentéstől – «hanyagul végigdől a kereveten».)
Alfonz: Szerdán azt mondtad, óh szép kaméliám, hogy köztünk mindennek vége.
A nő: Ugy van.
Alfonz: Tisztázzuk a helyzetet. Rossz néven vetted tőlem, hogy egy gömbölyű kis báróné körül legyeskedtem. Azt mondtad: te már…
A nő (felugrik): Azt mondtam: én már érzem, hogy nem gyakorolok rád érzéki varázst. Unod halványuló ajkaimat, unod szememet, melynek fénye megtörőfélben van, s unod ősz hajszálaimat, melyek a leggondosabb kezelés ellenére megmaradnak, előtolakodnak. Azt mondtam: vénülök, s nincs ezen a világon szomorubb dolog, mint a fagyott naspolya, a mit télen árulnak. Egy megvénült kokott a legszomorubb természeti tünemény.
Alfonz: Ugy van. Ezt rebegted.
A nő: És még azt is rebegtem, hogy mindent meg tudnék neked bocsátani, óh Alfonz. Tőlem lophatnál, rabolhatnál, gyilkolhatnál, én még jobban szeretnélek. (Kéjesen nyögdécsel:) Ah… ah… ha pénzt kérnél tőlem, adnék neked annyit, a mennyi csak kellene, hisz tudod, hogy fölösleges ezreim vannak. De tudom, hogy neked van pénzed, szőke bárányom.
Alfonz: Van. Vagyonom kamataiból élek, s telik az automobilomnak a mindennapi benzinre.
A nő: Mindent megbocsátottam volna neked, csak azt az egyet nem tudom megbocsátani, hogy egy gömbölyű nő körül mászkálsz. Ezért szakítottam.
Alfonz (fürtjeit igazgatva): Ezt meg nem történtnek fogjuk tekinteni. Imádlak és veled akarok maradni, mindhalálig, koporsóm zártáig.
A nő (durczásan): Igen. A míg a kis könyvben még van írás.
A nő (vad tűzzel szemében): Ah, ez a kis könyv! Ha csak addig szeretnél, a míg ez tart! Ugy takarékoskodom vele, mint a legdrágább kincsemmel! Ennek köszönhetem a hűségedet, csókjaid forróságát, minőségét és mennyiségét, a tudatot, hogy urnőd vagyok, hogy a szolgám vagy, hogy… hogy fizetlek!
Alfonz: Micsoda szó!
A nő: Emlékszel az első napra? Akkor még nem voltál az a hires, ünnepelt író, a ki ma vagy. Akkor csak egyszerű fiatal routinier voltál, a kinek mindenki dicsérte az írásra való készségét, a nagy formaérzékét, az ügyeskedéseit. De mindig üres volt az, a mit írtál. Témáid nem voltak. Kétkötetes regényeket ügyeskedtél össze, a melyekben nem volt mese. És te ezt tudtad, ez téged kinozott, ez megrontotta az életörömödet, mindaddig, a míg jó sorsod az én karjaimba nem vezetett.
Alfonz (álmodozva): Ah!
A nő: Megvallottad az első napon: azért kerested szerelmemet, mert érdekes nő voltam a szemedben. Irodalomtörténeti értékem volt. Én voltam Csáthy Dávidnak az utolsó szeretője. Ugyszólván az én karjaimban halt meg Csáthy Dávid, a kiről akkor azt írták a lapok, hogy a legnagyobb magyar író lett volna belőle, ha életben marad. Tele volt eszmékkel, tervekkel, témákkal, a miket nem valósíthatott meg, mert meghalt. Tele volt ragyogó mesékkel, fordulatos történetekkel, s a mit a kávéházban tréfálkozás közben elszórt, abból három vigjátékra való ötlet tellett. (Felragyogó szemmel:) Ah, Csáthy nagy ember volt! Fantázia! Mesetermő sziv! Nagy géniusz!
Alfonz (lesüti a szemét).
A nő: Csáthy Dávid mindenét rám hagyta. Ez inkább csak az ő finom érzésének megnyilatkozása volt. Mert nem volt semmije. Néhány jó franczia könyve volt: egy sorozat Renan, és egy rossz költő: Jean-Baptiste Rousseau, gyönyörűen bekötve. Néhány gipszöntvény. Egy hímzett asztalterítő. Ez volt a hagyatéka.
Alfonz: És a könyv.
A nő (fölegyenesedve): És a könyv! Az a kis, krokodilbőrbe kötött, ezerlapos könyv, a mibe a témáit és az ötleteit beírta. A mi tele van mindennel, a mi az írónak kedves. És te tudtad, hogy az a könyv három írói karriérre elég!
Alfonz (ujfent lesüti a szemét):
A nő: S az első napon, mikor a Crémant-Rosé gőze a fejembe szállott, s karjaidba omlottam, mint egy többször letört liliom, s te megbolondultál selymeimtől, illatjaimtól, halk sikongásaimtól, óh szőke édesem, akkor…
Alfonz: Hazajöttünk ide, a te szerelmes szobádba… és az a nagy világoskék mennyezet mennybolttá változott felettünk, szerettük egymást, ah gyönyörűm!
A nő: S midőn felébredtünk a mámorból, én elmondtam neked az üvegcsengő történetét. A Csáthy témái közül való volt… Neked megtetszett. «Mily szép mese!» – kiáltottad, miközben rózsaolajjal kented szép szőke fürteidet. «Ah – kiáltottál – ezt megírom!» És én nem árultam el neked, hogy a téma Csáthyé volt. És te megírtad, vasárnapi tárczának. Óriási sikered volt vele. A kávéházakban felolvasták. A szerkesztőségbe üdvözlő levelek százai jöttek. És te elhoztad hozzám valamennyit, és a lábaimhoz omlottál és azt mondtad: «És mindezt neked köszönhetem, én édes szerelmesem, gyönyörű kékszemű múzsám!» – És én még akkor sem mondtam neked, hogy a téma Csáthyé volt, hanem mikor ujabb mámor után eltávoztál bársony karjaimból, elővettem Csáthy arczképét, és így szóltam hozzá: «Mégis nagy ember voltál, Dávid, mert ime, halálod után még mindig csókokat szerzesz nekem, a te vénülő szeretődnek és ha százezer forintot, avagy millió aranypénzt hagytál volna reám, akkor sem adhattál volna többet, mint ezt a kis könyvet, a mi megszerzi nekem egy friss szőke ifjú csókjait. Oh, Dávid, te örökségül szerelmet hagytál rám, köszönöm neked!» – s azzal elzártam legtitkosabb fiókomba a krokodilbőrbe kötött könyvet, s attól kezdve minden szerelmes napért egy-egy témával fizettem neked, óh Alfonz!
Alfonz: Egy hét mulva megtudtam mindent.
A nő: És megtudtad azt is, hogy a könyv telis-tele van vígjáték-tárgyakkal, novellamesékkel. Hogy évekig lehet belőle táplálkozni. De én, óh én, én tudom, hogy nincs kifogyhatatlan kincs (ezt a kokottok tudják a legjobban) – és én takarékoskodtam a könyvvel. Jelenetek voltak köztünk, keveset adtam belőle, s te akkor azt mondtad nekem, óh Alfonz, hogy smuczig vagyok.
Alfonz: Oh… bocsáss meg e parlagi szóért!
A nő: Megbocsátottam érte már régen. Mert szeretlek, Alfonz, az öregedő szép asszony vad, telhetetlen, halálos szerelmével. És meg akarlak tartani magamnak. És úgy éreztem, hogy most már örökre az enyém vagy, mert hires író lettél, a legjobbak közé emelkedtél, s érzed, hogy ez addig tart, a míg engem szeretsz. Miért, ah miért stejgoltál tehát a gömbölyű báróné után?
Alfonz: Stejgoltam? Parlagi szó.
A nő: Az igazság őszinte hangja, Alfonz.
Alfonz: Csak látszat volt, édesem. Engem az a nő nem érdekel.
A nő: Tehát visszatérsz hozzám.
Alfonz: Vissza.
A nő: S az enyém maradsz, mindhalálig.
Alfonz: Addig.
A nő (kitárja karjait): Tehát…
(Alfonz a karjaiba repül. Hosszú, néma csók.)
Alfonz: És most…
A nő: És most?
Alfonz (negédesen): Szombat van.
A nő: Nos?
Alfonz: Nem tudod? Holnapra tárczát kell írnom.
A nő: Óh, édes! (Megöleli.) Hát csücsülj szépen ide mellém. Tudtam, ah tudtam, hogy ma vissza fogsz térni. Biztosra vettem. Ma reggel már konzultáltam a kis könyvet. Most csunya, esős idő jár, tehát egy borus, őszies történetet fogok neked elmondani.
Alfonz: Tehát…
A nő: A czíme: «Levelek, a mik a fán maradtak.»
A nő (büszkén): Hát még a történet! Figyelj. Egy magányos házban, a város végén, lakik egy öreg ember, a kinek…
(Halkan meséli a témát. Alfonz feszülten figyel, s közben a nő szép vállára hajtja a fejét. A tűz lobog a kandallóban. Besötétedik. Illatos homály. Csöndes, finom asszonyi hangon egy szép, szomorú mese zeng a szobában. Alfonz jegyez.)