(Benn a szinházban folyik a délelőtti próba. Künn süt a nap, és az a néhány szinész, a kinek nincs éppen dolga, sétál a napon. Egy szinész és egy szinésznő együtt sétál.)
A szinész: Persze, persze, hogy úgy van.
A nő: Mindig azt mondod, hogy szeretsz.
A szinész: Nagyon. Még így nem is szerettem. Kolozsváron szerettem egy nőt kilenczvenhétben, de azt se szerettem úgy, mint téged, angyalom.
A nő: Hát akkor hol az igazság?
A szinész: El foglak venni, drágám, becsületszavamra. A mint ahhoz a kis pénzhez jutok, elveszlek. Ha Glückstein aláírja, megkapom a pénzt és akkor úgy elveszlek, hogy csak úgy zúg.
A nő: És akkor is fogsz szeretni?
A szinész: De még hogy. Egyszer elvettem egy nőt, nyolczvankilenczben, Sopronban, de azt se szerettem úgy, mint a hogy téged foglak szeretni. Te vagy az én életem, az én ragyogó üdvösségem, mit nekem az ország gondjai és Shaftesbury herczeg igérete? Ám jőjjön hadával.
A nő: Ez a London csillaga.
A szinész: Úgy van. Második felvonás, ötödik jelenet. Voltak, a békebiró.
A nő: És meg tudnál halni értem?
A szinész: Szó nélkül. Akarod? Akarod? Egy szót szólj és…
A nő: Nem, nem, az Istenért, nem. Csak szeress, Kővári. Szeress, Kővári.
A szinész: Szerelem, e szó annyit takar. De ha d’Aubignyné úgy akarja, szivem lábai elé teszem s mint postatiszt nézek a világ szemébe. E harczban Lebidois győz, grófnő.
A nő: Szeress, Kővári. Ne szavalj annyit, ne czitálj a szerepeidből, de szeress. Kővári, szeress nagyon, mert érzem, hogy nagy szükségem van a szerelemre és a gyöngédségre.
A szinész: Úgy van, bibornok.
A nő: Viczczeltek mind. Nem vagytok komolyak. A huszártisztek, azok férfiak, de az meg mind csapodár. Ti kedvesebbek vagytok, szegények vagytok, szépek vagytok, de nem lehet veletek komolyan beszélni. Légy komoly, Kővári, hiszen azt mondod, hogy elveszel feleségül.
A szinész: A mit az ezredes mond, az szentírás. Azt mondtam, hogy szeretlek, mint az életemet. Ne kinozz, Sárközy. Elveszlek és pont. Szeretlek és pont. Emlékezz a forró éjszakákra. Sárközy, mikor nem volt pénzünk, de úgy éltünk, mint a galambok. Ezt én nem felejtem el. Meghalok érted, Sárközy.
A nő: Mondd csak Hermin.
A szinész: Sárközy. Ezt már megszoktam. És ez a te dicsőséges neved. És elveszlek. Második Lipót portepéjét hordom s ezredem elsőnek vágta ki magát Rüttingsheim hídján. Van még óhaja, kanczellár?
A nő: És még egyet.
A szinész: Nos?
A nő: De ezt komolyan.
A szinész: Hallgatlak, fecsegj.
A nő: Kővári, te azt mondod, hogy szeretsz…
A szinész: Szeretlek? Talán imádlak. Több, mint imádlak. Tied ez a rongyos életem, ez a dicsőséges. Ha mutatsz nekem valakit, a ki Hamletet másfél próbára úgy játszotta, mint én Marosvásárhelyen, akkor megengedem, hogy ne nevezz szinésznek.
A nő: Kővári, nagyon búsulok, hogy nem hallgatsz meg komolyan.
A szinész: Na mondd, Sárközy. Figyelek.
A nő: Ebben az új darabban miért állsz a fináléban elém?
A szinész: A fináléban?
A nő: Igen. Mikor mind bejönnek és az udvar azt énekli, hogy jaj te kis bohó királyfi, jaj te kis bohó királyfi, akkor én mint herczegnő, a kinek a vőlegénye megszökött, átjátszom magam jobbra az asztalhoz és ráborulok. És akkor jösz te mint miniszterelnök és azt énekled, hogy elszökött, elszökött, a haza reménye, és mink azt énekeljük rá: reménye, reménye, akkor énnekem játékom van, zokogok, tördelem a kezemet, mert megszökött a vőlegényem, és te pont a pofám elé állsz.
A szinész: Sárközy! Én a pofád elé állok?
A nő: Igen. Az egész szerepem egy rongy, egy semmi, mert a második felvonást ugyis a várbörtönben töltöm, kenyéren és vizen, és csak a harmadik felvonás végén szabadít ki a vőlegényem, és egy pár szavam van, meg az a kis játék az első fináléban, zokogni, az asztalra borulni és mikor a kar nem énekel egy pillanatra, kizokogni a többi közül, és itt akarok valamit mutatni a tehetségemből és te már a negyedik próbán pont a pofám elé állsz.
A szinész: Sárközy! Én a pofád elé állok?
A nő: Igen. Egészen eltakarsz, és én próbáltam kizokogni a hátad mögül, kidugtam a fejemet, de nem lehetett, mert ugrálsz, és ha jobbra dugom, jobbra ugrasz, ha balra húzódom, balra lépsz, nem lát a közönség és elveszett az egész szerepem.
A szinész: Sárközy! Hát most nem tréfálok. Egy kérdést. Pardon, csak egy kérdést. Mi vagyok én a darabban?
A nő: Te vagy a miniszterelnök.
A szinész: És mit mondok én akkor, mikor te ott sírsz?
A nő (sírva): Elszökött, elszökött, a haza reménye.
A szinész: És mit mondsz te rá?
A nő: Ménye, ménye, a haza reménye.
A szinész: És mit mondok én erre?
A nő: Azt mondod, hogy: megbuktam mint egy kanczellár, a karriérem fuccs, fuccs, fuccs.
A szinész: Na és mit gondolsz? Ehhez nem tartozik valami játék? A miniszterelnök egyszerűen elénekli, hogy megbukott? Hogy fuccs a karriérjének? Ez a legnagyobb fájdalmak egyike és a szinésznek kötelessége ezt ábrázolni. Hát a mikor mondom fuccs, jobbra ugrom és a fejemhez kapok, és megint mondom fuccs és a fejemhez kapok és ide-oda ugrom keserű pofával, mint minden bukott miniszterelnök. Az ilyet meg kell játszani.
A nő: De nem az én pofám előtt.
A szinész: Balról állanak az apródok egészen elől. Középütt ül az öreg király. Nincs máshol hely a játékra és az ugrásra, mint jobbról. Tehetek én arról, hogy te ott ülsz mögöttem az asztalnál és sírsz?
A nő: De Kővári, hiszen azt mondtad, hogy szeretsz?
A szinész: Mint a hold a csillagokat. Mint a tenger hajósa a felkelő napot.
A nő: Mért nyomsz el?
A szinész: Sárközy! Én elnyomlak?
A nő: Magad is beismered, hogy eltakarsz.
A szinész: Ápollak és eltakarlak.
A nő: Az ember takarja a vetélytársát, én takartam két évig Benesnét Debreczenben, hogy végre is bocsánatot kért és megadta a tíz forintomat. De az ember nem takarja azt, a kit szeret. A harmadik felvonásban nekem jogom volna eléd állni, mert akkor te már bukott miniszterelnök vagy és én visszakapom a herczegnői rangot és mégse teszem meg. Mikor az öreg király bejön és megrúg téged. Te akkor olyan viczczesen nyulsz oda, a hol megrúgtak, én tudom, hogyez neked egy nüanszod, és félrehúzódom, pedig a rendező nem is mondta. Ez a szerelem. Nem pedig az, hogy te a pofám elé állsz és úgy buksz meg.
A szinész: Hát ehhez semmi közöd. Az életemet elveheted, de a művészetembe nem engedek beleszólni. Ha nem tetszik, menj a rendezőhöz. Menj a direktorhoz. Nekem itt kétszáz forintom van, neked százharmincz. Meglátjuk kinek lesz igaza.
A nő: Miért mondtad, Kővári, hogy szeretsz?
A szinész: Hát nem szeretlek? De a művészetem, az szent.
A nő: Hát nem mégy el előlem a fináléban?
A szinész: Nem.
A nő: Akkor a harmadikban eléd állok, mikor a fejedelem megrúg.
A szinész: Azt szeretném látni.
A nő: Hát meg fogod látni.
A szinész: Hát szeretném látni.
A nő: Hát meg fogod látni.
A szinész: És ez a rongy nő azt meri mondani, hogy szeret! Ábránd. Ábránd.
A nő: Kővári…
A szinész: Mars el tőlem, aljas.
A nő: Ne szidj, Kővári.
(Szép csöndesen sírni kezd.)
A szinész: Ha a közönség látná, hogy Sárközy délelőtt bőg.
A nő (sírva): Szeress, Kővári… ne hagyj el…
A szinész: Fogsz még belebeszélni a művészetembe?
A nő: Nem.
(Sírva borul a szinész vállára.)
A szinész: Egyetlen édesem, lelkem jobbik virága Ginevra.
A nő: (Csöndesen sír a keblén.)
A szinész (balkezével átölelve fogja a síró nőt, jobbját felemeli és énekel): Itt keblemen e síró hajadon, mint tengeren a sajka, enyém a piros ajka, ajka, ajka, ajka, szivem reménye…
A nő: Ménye, ménye.