SZINHÁZ.

(Benn a szinházban folyik a délelőtti próba. Künn süt a nap, és az a néhány szinész, a kinek nincs éppen dolga, sétál a napon. Egy szinész és egy szinésznő együtt sétál.)

A szinész: Persze, persze, hogy úgy van.

A nő: Mindig azt mondod, hogy szeretsz.

A szinész: Nagyon. Még így nem is szerettem. Kolozsváron szerettem egy nőt kilenczvenhétben, de azt se szerettem úgy, mint téged, angyalom.

A nő: Hát akkor hol az igazság?

A szinész: El foglak venni, drágám, becsületszavamra. A mint ahhoz a kis pénzhez jutok, elveszlek. Ha Glückstein aláírja, megkapom a pénzt és akkor úgy elveszlek, hogy csak úgy zúg.

A nő: És akkor is fogsz szeretni?

A szinész: De még hogy. Egyszer elvettem egy nőt, nyolczvankilenczben, Sopronban, de azt se szerettem úgy, mint a hogy téged foglak szeretni. Te vagy az én életem, az én ragyogó üdvösségem, mit nekem az ország gondjai és Shaftesbury herczeg igérete? Ám jőjjön hadával.

A nő: Ez a London csillaga.

A szinész: Úgy van. Második felvonás, ötödik jelenet. Voltak, a békebiró.

A nő: És meg tudnál halni értem?

A szinész: Szó nélkül. Akarod? Akarod? Egy szót szólj és…

A nő: Nem, nem, az Istenért, nem. Csak szeress, Kővári. Szeress, Kővári.

A szinész: Szerelem, e szó annyit takar. De ha d’Aubignyné úgy akarja, szivem lábai elé teszem s mint postatiszt nézek a világ szemébe. E harczban Lebidois győz, grófnő.

A nő: Szeress, Kővári. Ne szavalj annyit, ne czitálj a szerepeidből, de szeress. Kővári, szeress nagyon, mert érzem, hogy nagy szükségem van a szerelemre és a gyöngédségre.

A szinész: Úgy van, bibornok.

A nő: Viczczeltek mind. Nem vagytok komolyak. A huszártisztek, azok férfiak, de az meg mind csapodár. Ti kedvesebbek vagytok, szegények vagytok, szépek vagytok, de nem lehet veletek komolyan beszélni. Légy komoly, Kővári, hiszen azt mondod, hogy elveszel feleségül.

A szinész: A mit az ezredes mond, az szentírás. Azt mondtam, hogy szeretlek, mint az életemet. Ne kinozz, Sárközy. Elveszlek és pont. Szeretlek és pont. Emlékezz a forró éjszakákra. Sárközy, mikor nem volt pénzünk, de úgy éltünk, mint a galambok. Ezt én nem felejtem el. Meghalok érted, Sárközy.

A nő: Mondd csak Hermin.

A szinész: Sárközy. Ezt már megszoktam. És ez a te dicsőséges neved. És elveszlek. Második Lipót portepéjét hordom s ezredem elsőnek vágta ki magát Rüttingsheim hídján. Van még óhaja, kanczellár?

A nő: És még egyet.

A szinész: Nos?

A nő: De ezt komolyan.

A szinész: Hallgatlak, fecsegj.

A nő: Kővári, te azt mondod, hogy szeretsz…

A szinész: Szeretlek? Talán imádlak. Több, mint imádlak. Tied ez a rongyos életem, ez a dicsőséges. Ha mutatsz nekem valakit, a ki Hamletet másfél próbára úgy játszotta, mint én Marosvásárhelyen, akkor megengedem, hogy ne nevezz szinésznek.

A nő: Kővári, nagyon búsulok, hogy nem hallgatsz meg komolyan.

A szinész: Na mondd, Sárközy. Figyelek.

A nő: Ebben az új darabban miért állsz a fináléban elém?

A szinész: A fináléban?

A nő: Igen. Mikor mind bejönnek és az udvar azt énekli, hogy jaj te kis bohó királyfi, jaj te kis bohó királyfi, akkor én mint herczegnő, a kinek a vőlegénye megszökött, átjátszom magam jobbra az asztalhoz és ráborulok. És akkor jösz te mint miniszterelnök és azt énekled, hogy elszökött, elszökött, a haza reménye, és mink azt énekeljük rá: reménye, reménye, akkor énnekem játékom van, zokogok, tördelem a kezemet, mert megszökött a vőlegényem, és te pont a pofám elé állsz.

A szinész: Sárközy! Én a pofád elé állok?

A nő: Igen. Az egész szerepem egy rongy, egy semmi, mert a második felvonást ugyis a várbörtönben töltöm, kenyéren és vizen, és csak a harmadik felvonás végén szabadít ki a vőlegényem, és egy pár szavam van, meg az a kis játék az első fináléban, zokogni, az asztalra borulni és mikor a kar nem énekel egy pillanatra, kizokogni a többi közül, és itt akarok valamit mutatni a tehetségemből és te már a negyedik próbán pont a pofám elé állsz.

A szinész: Sárközy! Én a pofád elé állok?

A nő: Igen. Egészen eltakarsz, és én próbáltam kizokogni a hátad mögül, kidugtam a fejemet, de nem lehetett, mert ugrálsz, és ha jobbra dugom, jobbra ugrasz, ha balra húzódom, balra lépsz, nem lát a közönség és elveszett az egész szerepem.

A szinész: Sárközy! Hát most nem tréfálok. Egy kérdést. Pardon, csak egy kérdést. Mi vagyok én a darabban?

A nő: Te vagy a miniszterelnök.

A szinész: És mit mondok én akkor, mikor te ott sírsz?

A nő (sírva): Elszökött, elszökött, a haza reménye.

A szinész: És mit mondsz te rá?

A nő: Ménye, ménye, a haza reménye.

A szinész: És mit mondok én erre?

A nő: Azt mondod, hogy: megbuktam mint egy kanczellár, a karriérem fuccs, fuccs, fuccs.

A szinész: Na és mit gondolsz? Ehhez nem tartozik valami játék? A miniszterelnök egyszerűen elénekli, hogy megbukott? Hogy fuccs a karriérjének? Ez a legnagyobb fájdalmak egyike és a szinésznek kötelessége ezt ábrázolni. Hát a mikor mondom fuccs, jobbra ugrom és a fejemhez kapok, és megint mondom fuccs és a fejemhez kapok és ide-oda ugrom keserű pofával, mint minden bukott miniszterelnök. Az ilyet meg kell játszani.

A nő: De nem az én pofám előtt.

A szinész: Balról állanak az apródok egészen elől. Középütt ül az öreg király. Nincs máshol hely a játékra és az ugrásra, mint jobbról. Tehetek én arról, hogy te ott ülsz mögöttem az asztalnál és sírsz?

A nő: De Kővári, hiszen azt mondtad, hogy szeretsz?

A szinész: Mint a hold a csillagokat. Mint a tenger hajósa a felkelő napot.

A nő: Mért nyomsz el?

A szinész: Sárközy! Én elnyomlak?

A nő: Magad is beismered, hogy eltakarsz.

A szinész: Ápollak és eltakarlak.

A nő: Az ember takarja a vetélytársát, én takartam két évig Benesnét Debreczenben, hogy végre is bocsánatot kért és megadta a tíz forintomat. De az ember nem takarja azt, a kit szeret. A harmadik felvonásban nekem jogom volna eléd állni, mert akkor te már bukott miniszterelnök vagy és én visszakapom a herczegnői rangot és mégse teszem meg. Mikor az öreg király bejön és megrúg téged. Te akkor olyan viczczesen nyulsz oda, a hol megrúgtak, én tudom, hogyez neked egy nüanszod, és félrehúzódom, pedig a rendező nem is mondta. Ez a szerelem. Nem pedig az, hogy te a pofám elé állsz és úgy buksz meg.

A szinész: Hát ehhez semmi közöd. Az életemet elveheted, de a művészetembe nem engedek beleszólni. Ha nem tetszik, menj a rendezőhöz. Menj a direktorhoz. Nekem itt kétszáz forintom van, neked százharmincz. Meglátjuk kinek lesz igaza.

A nő: Miért mondtad, Kővári, hogy szeretsz?

A szinész: Hát nem szeretlek? De a művészetem, az szent.

A nő: Hát nem mégy el előlem a fináléban?

A szinész: Nem.

A nő: Akkor a harmadikban eléd állok, mikor a fejedelem megrúg.

A szinész: Azt szeretném látni.

A nő: Hát meg fogod látni.

A szinész: Hát szeretném látni.

A nő: Hát meg fogod látni.

A szinész: És ez a rongy nő azt meri mondani, hogy szeret! Ábránd. Ábránd.

A nő: Kővári…

A szinész: Mars el tőlem, aljas.

A nő: Ne szidj, Kővári.

(Szép csöndesen sírni kezd.)

A szinész: Ha a közönség látná, hogy Sárközy délelőtt bőg.

A nő (sírva): Szeress, Kővári… ne hagyj el…

A szinész: Fogsz még belebeszélni a művészetembe?

A nő: Nem.

(Sírva borul a szinész vállára.)

A szinész: Egyetlen édesem, lelkem jobbik virága Ginevra.

A nő: (Csöndesen sír a keblén.)

A szinész (balkezével átölelve fogja a síró nőt, jobbját felemeli és énekel): Itt keblemen e síró hajadon, mint tengeren a sajka, enyém a piros ajka, ajka, ajka, ajka, szivem reménye…

A nő: Ménye, ménye.

(A nap tovább süt és ők nyugodtan sétálnak tovább.)