(A cselekmény színhelye a Margitsziget. Szép áprilisi dél. A sárga napfoltok fölött csipős kis szél jár. Egy fiatal asszony: negyvenöt éves, beszélget egy egy öreg urral: negyvennégy éves. Lassan sétálnak.)
A hölgy: Ha nagyon érdekli, elmesélhetem.
Az ur: Mesélje.
A hölgy: Hát figyeljen ide. Tizenöt évvel ezelőtt történt. Mikor maga olyan sokat járt hozzánk és oly rémesen udvarolt nekem.
Az ur: Miért beszél olyan halkan? Alig hallottam a hangját.
A hölgy: Édesem, okos asszonyok nyugodt áhitattal beszélnek a régi szerelmükről. Fölényes hangossággal csak ostoba nő beszél az elintézett érzéséről. Okosan öregedő asszony úgy beszél róla, mint egy nagyon szép, nagyon olcsó, nagyon kellemes lakásról, a melyből valaha könnyelmüen kihurczolkodott s a minőt azóta nem talált soha.
(Az ur hirtelen megáll.)
A hölgy: Miért áll meg?
Az ur (ujra elindul): Hogyan? Hát szerelem volt? Hát szerelem volt?
(Most a hölgy áll meg hirtelen.)
A hölgy: Hogyan? Hát nem tudta?
(Mind a ketten állanak egy kicsit. A hölgy szelíden, anyásan mosolyog, az ur pedig savanyuan néz le a földre. Ugy nézi ezt pillanatot, a hogy az ember a maga sikerült karrikaturáját szokta nézni.)
Az ur: De most már igazán mesélje el.
A hölgy: Tizenöt évvel ezelőtt, mikor az uram azt a nagy vasuti konczessziót megkapta és folyton utazott, maga mindennap feljött hozzánk. Mind a ketten nagyon szivesen voltunk magával együtt, én is, meg a kis lányom is. A kis lányom akkor még csak tizenkét éves volt, hála istenek.
Az ur: Hogy érti ezt?
A hölgy: Mindjárt meg fogja tudni. Maga jött délután négykor, és én néha aludtam ilyenkor. Akkor maga az ebédlőben játszott a kis lánynyal. Én nem nagyon törődtem magával. Viczczeket mesélt és az én szememben husz évvel öregíti a férfit az, ha nőknek viczczeket mesél. Az anekdóta epikai műfaj. És nekem akkor lira kellett, mert a férjem egy nagy vasuti konczessziót kapott, a melyből kifolyólag soha nem volt otthon. Érti?
Az ur: Szomorú, hogy az ember szamár.
A hölgy: Mondom, maga jött, maga ment, és hogy világosan adjam a helyzet képét: ha jött, jó volt, hogy jött, de ha ment, nem volt rossz, hogy ment.
Az ur: Korábban kellett volna mindig elmennem.
A hölgy: Vagy későbben.
(Kis szünet.)
A hölgy: Egy napon, mikor a kis lányom nem volt odahaza, unalmamban nekiálltam és rendet akartam csinálni a fehérnemüs szekrényében. Mikor kirakom a holmit, legalul egy könyvet találok.
Az ur: Napló?
A hölgy: Nem volt nehéz kitalálnia. Napló volt, a legborzasztóbb fajtából, olyan, a minőt a legémelyítőbb írók szoktak a novelláikban, mint bakfisnaplót feltálalni. Elolvastam és mosolyogtam. Mosolyogtam egészen a legutolsó bejegyzésig, mert annál elment a kedvem a mosolygástól. Körülbelül ez volt benne: «Szerelmes vagyok a kékállu lovagba.»
Az ur: Ez…
A hölgy: Ez maga volt. Akkor koromfekete volt a haja, a bajusza s az álla kék volt, mint a nagyon fekete és nagyon borotvált férfiaké. Megijedtem.
Az ur: Különös.
A hölgy: A kis lányom szerelmes volt magába. Aztán visszaemlékeztem, hogy néha mondta: ennek az urnak kék az álla. De hogy oly mélyen belenézett a maga égszinkék állába, ezt nem tudtam. Hamar visszaraktam a fehérnemüt és még mielőtt a kicsike hazajött volna, jött ön. Ön jött.
Az ur: És?
A hölgy: És mikor kezet csókolt, éreztem a kezemen a sima állát és tudja isten, a tapintásából kiéreztem, hogy kék. És egészen másként néztem magára. Valami tréfás kedv öntötte el a lelkemet, de a szivemben egy kis nyugtalanság muzsikált. Istenem, a kis lányom szerelmes volt magába. És gyöngéden néztem a szemébe. Ez volt az első anyós-pillanata az életemnek, olyan finom, olyan halk, olyan légies, hogy gondolkozni kezdtem tőle. És mikor a nő először kezd gondolkozni, az olyan, mint mikor a férfi először nyul a kártyához.
Az ur: Mit gondolt?
A hölgy: Megláttam, hogy maga férfi. Igazi asszony mindig csak más nőkön keresztül látja meg a férfit.
Az ur: És a kis lányt nőnek vette?
A hölgy: Egyre jobban. Másnap este, mikor lefektettem, égni kezdett bennem a kiváncsiság. Megnéztem a naplóját. Ez volt benne: «A lovagnak két szeme van s mind a kettő fekete s ha a lovag a két fekete szemével néz, akkor az ember sírni szeretne.»
Az ur: Ez egy megfigyelés.
Az asszony: Még pedig jó. Énnekem soha nem jutott volna eszembe, megolvasni az ön szemeit. Szinte érdeklődve vártam és a mikor jött, mohón néztem meg a szemét. Csakugyan kettő volt és fekete. És ez volt az első vetélytárs-pillanata az életemnek. Oly furcsa, oly nyugtalan, hogy elhatároztam, hogy nem gondolkozom többé önről. És mikor a nő először teszi fel magában, hogy ezentul nem gondolkozik, ez olyan, mint mikor a férfi megfogadja, hogy soha többé nem kártyázik.
Az ur: És aztán?
Az asszony: Aztán következtek a lányom ujabb bejegyzései. «A lovag hangja nagyon szép hang, olyan gyönyörű, mint egy rózsa.» Ezt sokáig nem értettem. Most már értem. Meg kell öregedni, hogy az ember az ilyen hasonlatot élvezze. De ön aznap valóban nagyon szépen beszélt, a hangja olyan volt, mint egy harang és mikor elment, nyugtalan voltam. És nem a lányom miatt voltam nyugtalan.
Az ur: Szomorú, hogy az ember szamár.
Az asszony: A lányom csak azt csinálta, a mit minden iskoláslány. De engem bajba kevert. És bántani, bosszantani kezdett a dolog. Eddig mindig azt olvastam elbeszélésekben és azt láttam a színpadon, hogy a már-már bünbeeső anyát a gyermek menti meg. Ravasz és tehetségtelen íróknak ez örök témájuk marad. És kétségbeejtett, hogy a lányom hivja fel a figyelmemet egy urnak a férfi voltára. És nem tudtam aludni. És másnap valami rettenetes történt.
Az ur: Micsoda?
Az asszony: A lányom ezt írta a naplóba: «Ma sétáltunk a kisasszonynyal és találkoztunk a kékálluval. A kékállu egy szőke nővel sétált és nevetett. A szőke nő is nevetett. Mind a ketten nevettek. Csak én sírtam. És a kisasszony is nevetett.»
Az ur: És ön?
Az asszony: Én középhelyet foglaltam el a két álláspont közt. Nem sírtam, de nem is nevettem. Tudja mi az, mikor egy asszony nem nevet? Az rosszabb, mintha sír. Mert azt maguk, férfiak találták ki, hogy a nevetésnek a sírás az ellentéte. De ez csak maguknál van így. Nálunk a nevetésnek az ellentéte a nemnevetés. Mert nálunk a sírás olyan, mint a köhögés vagy a tüsszentés: a női sírás egy testi szükséglet. A mi nevetésünk annyival lélektanibb és tartalmasabb a magukénál, hogy… de hagyjuk ezt. Szóval nem nevettem. És mikor maga jött, erre már nem fog emlékezni, ideges tréfálkozással kérdeztem, hogy ki volt az a szőke nő.
Az ur: Nem emlékszem.
A hölgy: Nem emlékszik, mert nem is hallotta talán. A férfiak felülmulhatatlanok a melléhallásban. Valami mást hallott akkor, a mire viszont én nem emlékszem. Azt hallotta talán, hogy az uramat dicsértem. Hol volna az egész mulatságossága a férfi és nő beszélgetésének, ha egyforma értékük volna a szavaknak mindkettőjük fülében. Ha azt akarom nővel csevegek.
Az ur: Hát… engedje meg, hogy kissé elfogódott legyek… maga röviden: belém szeretett.
A hölgy: Úgy van.
A hölgy: És most nagy eset következett. Nem néztem meg néhány napig a kis lány naplóját. Most már féltem tőle. De reszketve vártam négy órát, nem aludtam ebéd után tizenhatoldalas levelet írtam az uramnak, forrón csókoltam a kis lányomat és ha maga elment, sós könnyeket nevettem. Volt egy nap egyetlen egy nap…
Az ur: Bocsánat, hogy közbevágok… csütörtök volt.
A hölgy: Szegény barátom. Hétfő volt.
(Az ur egy retteneteset üt egy bokorra a botjával.)
A hölgy: Ha azon a napon maga… ha azon a napon maga… ha azon a napon maga… (ránéz az urra.)
Az ur: Nos?
A hölgy: Lássa, most kellett volna közbevágnia. Ezek azok a mondatok, a miket egy tapintatos férfinak nem szabad befejezni engedni. De hisz ha maga az ilyesmit értette volna, akkor…
Az ur: Akkor?
A hölgy: Nincs folytatás. Ez is olyan mondat volt.
(Az ur megint meg akar verni egy bokrot, de meggondolja. Megkegyelmez neki.)
A hölgy: Négy-öt napig nem néztem meg a kis naplót. De aztán a hatodik napon, mikor a kis lány különös tulzott szeretettel csimpaszkodott a nyakamba, kiváncsivá lettem. Megnéztem a naplót, hát ez volt benne: «A lovagnak rossz foga van és a lovagnak a fején, hátul van egy hely, a hol nincs haj és a lovag azt a haját, a mi van, ráfésüli arra a hajra, a mi nincs. Én már nem vagyok szerelmes a lovagba.»
Az ur: Haszontalan.
A hölgy: Másnap vettem neki egy franczia babát, a mely épen egy fejjel volt nagyobb, mint ő. És mikor maga jött, nevettem. És mikor elment, sírtam. Azóta se sírtam olyan jóízüen. Mert akkor őszintén, szívből, jóízüen sírtam, úgy hogy az oldalamat fogtam belé! Úgy sírtam, hogy szinte potyogtak belé a könnyeim.
Az ur: Vége volt?
A hölgy: Súlyosabb volt. Vége kezdett lenni. Ez a férfira nézve reménytelenebb, mint mikor már vége van.
Az ur: Most már kitalálom a végét. A kis haszontalan egyre rágalmazott.
A hölgy: De még hogy. Egyszer azt írta bele: «A lovag mielőtt a szobába jön, az előszobában kifujja az orrát.» A gyereknél ez gyorsan megy. Az ő szerelmük két hét. És miután engem így felültetett az ő szerelmének gyors kis kocsijára, hát én is két hét alatt tettem meg azt a nagy utat, a minek mi asszonyok néha a halálunk napján is csak a közepén vagyunk. Az igaz, hogy szédültem egy kicsit ettől a gyors tempótól. De mindegy. A fő az, hogy megérkeztem.
Az ur: Savanyu történet.
A hölgy: Én nem vagyok szentimentális, de úgy érzem, hogy most már megédesedett ez a dolog, mint a régi bor.
Az ur: Én úgy találom, hogy megsavanyodott, mint a régi bor, a mely nem volt jól eldugaszolva. Miért nem zárta el jobban? Miért mondta el?
(Kissé gondolkozik az asszony.)
A hölgy: Mert egy szó se igaz belőle.
A hölgy: Most találtam ki az egészet s miután szükségem van rá, ki kellett valakin próbálni.
Az ur: Szüksége van rá?
A hölgy: Igen. A lányomnak elutazott a férje. És egy ur sokat jár most hozzá. És a lányom eljött hozzám és sírt a keblemen. És meg kell menteni a lányt. Ma este fölmegyek hozzá és elmondom neki ezt a históriát, a mit most hallott és…
Az ur: De hát a napló sem igaz?
A hölgy: Ez az egy maradjon meg vigaszul önnek. A napló igaz. Csak a többi nem igaz. A többi csak arra való, hogy azt mondhassam: lányom, te egyszer megmentetted az anyádat, most itt az alkalom, az anyád revansirozza magát. És ez nagyon hatásos lesz. Biztosra megyek.
Az ur: Hát…
(Nagyon bután néz a hölgyre.)
A hölgy: Így van.
Az ur: De hát a csütörtök… miért volt hétfő?
Az ur: Igen, igen. Ön mondta, hogy egy hétfőn…
A hölgy. Nem is hétfő volt.
Az ur: Tehát mégis csütörtök.
A hölgy: Nem.
Az ur: Hogyan… azt mondja, hogy nem hétfőn volt, tehát mégis volt? Azt mondja, hogy az egész történet nem igaz. Hát most mit higyjek? Nem igazodom el soha többé ebben. Mit csinál velem?
A hölgy: Hogy mit csinálok? Visszöntöm a régi bort a pohárból az üvegbe és megint jól eldugaszolom. Megkináltam vele, de maga… (Végignézi, fölülről lefelé és a tekintete lenn marad a férfi czipőjének az orrán. Ugy mondja tovább:)… maga nem elég connaisseur ahhoz, hogy méltó legyen hozzá.
Az ur (iszonyú zavarban): Na és most?