Istenem, itt vannak, eljöttek megint. Orosz ballet. Csudálatos keringelése álomszínű szépségnek, a tökéletlen és óbégató szegény világon. Itt vannak. A szláv fajta farsangi koszorúja. Távolról és különösen zendülő neveikkel, Szentpétervár havával, Moszkva arany templomaival, a végtelen Oroszország melanchóliájával, az orosz fájdalom tüzével s a regények szerelmének sápadtságával. Trojkák homályos csengőhangjai s a szláv hangszerek indulatos hurjai muzsikálják körül őket. Milyen öntudatunkat bágyasztó, végtelen perc, mikor az Operában a csillár elhalványodik, a zenekarban a hangszerek szerelmet kezdenek vallani egymásnak s a sötétben a színpad függönye hangtalanul széjjelválik…

Vannak dolgok, amelyekről hallgatni tudunk legszebben. Elmesélni. ambicióval, s jóleső fáradsággal leírni a balletképeket, amelyeket az oroszok előadtak, menekülő szavakat hajszolva kifejezni azt a hatást, amelyet tesz a tűzmadár boldog meséje, a szilfidek holdsugarakba fogódzó sétája, a Karnevál negélyzett mámora, Ay-pezsgőből gyult szerelme, grimace-ba hajlott végzete és a rózsa lelkének ellengő álma, bál utáni parfumös sóhaja és a faun fülelése, tagjainak ingerlett rezzenései, vad és tündéri szökkenései, a nimfák fátylán való elhanyatlása a görög ligetben és Thamarnak, az ázsiai dús és barbár fantázia démonjának boldogtalan vérszomja és minden… mit jelent mindez az ember érzékeinek, a reflektorok illuziói, a díszletek vakmerő valószínűsége, ruhák, kendők, szőnyegek fantasztikus formái, mintái, egymásba áradó színzuhatagok, barbár ékszerek, fegyverek gonosz ragyogása, tömegek viharzása, lágy andalgása, az orchesterből a színpad alá gyujtott zene, a táncosoknak, táncosnőknek nem látott pillangószárnyai bokáikon, mindez együtt a mesével, amelyet a képek mesélnek? Az ember szinte a lehetetlen igazságot látja, egy-egy pillanatban csengők és hegedük hangja ölt megfogható testet, az ember az élet helyett a művészetet kívánja élni, az ember a szórakozás estéjén úgy érzi, hogy végtelenül fáj a szíve. Ó de sajnálom, hogy ezt a hosszú és ügyefogyott mondatot leírtam.

*

A mult század látta Elsler Fannyt táncolni. Mi az egykorú rajzokat nézegetjük, krónikát olvasunk, a múzeumban hervadó félcipőjét sajnáljuk. Mi látjuk az élő orosz balletet, az elvarázsolt testű Nijinskyt, látjuk vonaglani Bolmnak, e nagy néma színésznek Pierrot-arcát, előttünk pihegett Kyast asszony röppenő madár teste, az andalító Pilz kisasszony mosolyát láttuk arcára rajzolódni. Kik fogják száz év mulva a világ szemének ezt a gyönyörűséget ajándékozni?

*

A színpadon ácsorogtombam egy kis finom, bágyadt orosz arcú ballerinát megkértem, mondaná meg a nevét.

– G. kisasszony vagyok.

– Nem a vezeték nevét, kisasszony, hanem a keresztnevét meg az apai nevét, ahogy az oroszok egymást szólítják.

– Jelizaveta Germanovna.

Jelizaveta Germanovna… milyen szép.

*

Szünet alatt a nézőtéren, folyosókon, buffetben kis csevegő társaságok nyomódnak össze. Csevegnek. Kritizálnak. Ennek tetszik, annak nem tetszik. Olyik kép után azok vannak többségben, akik nincsenek megelégedve. Kifogásaik vannak. Felülbírálják az Istentől adott művészetet, amelyhez oly kevés lelkük van. Cinikusak. Raffináltak. Büszkék rá, hogy ők bizony egy csöppet sincsenek elragadtatva. A parasztgyereknek hiába kinálsz sápadt ezüstpénzt, gyanakodva néz rád, nem ismeri. A vörös rézkrajcárra felcsillog a szeme, az igen, azért krumplicukrot kapni.