Vasárnap délután, süt a nap… gyere, kedves olvasó, menjünk ki a vurstlira. Nézd, az Andrássy-út teli van boldog szegényekkel, akik mennek kifelé a ligetbe, egy tarka és kopott, furcsa nagy folyó megy a városból a ligetbe, ez a folyó itt az Andrássy-úton a mellékutcák patakjaiból gyűlt meg, bérházak forrásaiból, kis erekből, kanális-kiöntésből… a tél próbált népe felmosolyog, örül, az eget nézi, nagyokat slukkerezik az első meleg vasárnapból, tavasz van, az élet szép, akármilyen csúnya. Az emberfolyóban, mint testvérhullámok mennek egymás karján férfiak meg nők, oh Istenem, hogy összehozod a párokat! Hogy csinálod ezt, te égi közvetítő, hogy mindenki megleli a párját ezen a nagy világon? És hogy hanyagoltál el csak engemet magamat, hogy én itt megint magamba megyek a nép után a liget felé, nézegetem az embereket és irígylem a legutolsó bakát is, akinek egy csillagja sincs a gallérján, a karjára fonódott cselédért. Mért eregeti olyan vígan a baka a szájából hetykén felugró Magyar cigarettából a füstöt, mintha öröme füstnótáját fujná a melléből és miért pittyed úgy le az én ajkamról az egyiptomi cigaretta? Miért nem ülök én most a nékem való hölggyel a Ritz-hotelben az ötórai teánál, vagy otthon a nyitott ablak előtt, kezemben egy francia költő könyvével, amelyből olvadt hangon olvasnék néki, a távolba könyökölőnek? A baka boldog, én meg gondolkozom, oh Istenem, ez a te munkád.

Kiértünk a vurstlira, felzendül a cifra világ előttünk, ringlispil, lövölde, plasztikon, Magyarok Bejövetele, Barokaldi, háromszáznegyvenfontos leány bódéja, a beszélő fej, a tetovált démon, a kígyóevő ketrece, mozi, pofozógép, rugógép, bádogfotografus, barlangvasút, szörnyetegek pavillonja és minden furcsa, pokoli tréfaság és lezüllött tündérség a sarlatán kikiáltók rekedt bolondságaival, a hajóhinták harangozásával, a cirkusz trombitálásával, a lovarda kurjongatásával, a lövölde ropogásával, a plasztikon sípládájával, a tetovált hölgy lázító csengetésével, a ringlispil elbukott orgonájával, amelynek keringője oly nevetséges, oly kísérteties, oly szívfájdító… és az egész vurstli a kék ég alatt, a végtelen ég alatt, amelyen fodor bárányfelhők legelnek és angyalfelhők vigyáznak rájok.

Végigmegyek a vurstlinak utcáján, jegyet váltok a Hintz-féle bábszínházba, mert szeretem a művészetet. Első helyre váltok jegyet, húsz fillér, nem sokallom, mert előkelő ember vagyok. A bábszínház, amelynek régi látogatója vagyok, nem fest olyan andalítóan itt a pesti vurstlin, mint a Guignol bódéi Párisban, a fák közt a Champs-Elysée-n meg a Luxembourg-kert tisztásán, ez itt zárt színház, bizony szegényes is, sötét kis hely, kényelmetlen, szűk padsorokkal, dehát itt is bolondos bábokat ráncigálnak a magos kis színpadon és ezt a játékot nagyon szeretem. Teli van a bábszínház gyerekekkel, az úgynevezett alacsonyabb osztályok gyerekeivel, apák-anyák ülnek itt-ott a gyerekek mellett az alacsony padon, hátul az állóhelyen cselédek, suhancok, messenger-boyok tartózkodnak. A közönség feszülten figyel. Mi történik a színpadon? A színpad közepén egy pappendekli-fal, rá van írva: PANORÁMA. Két nagy lyuk a falon. A színpad bal sarkában egy másik pappendekli-fal, CSÁRDA. A csárda tetején egy kis piszkos magyar zászló. Egy zöldbe-pirosba öltöztetett bábú tempózik a panoráma körül, kidugdossa a fejét a két lyukon, dörgő hangon beszél magában, a közönség mulat. A csárdából előjön a panorámás, egy turbános bábú, ráordít ugyanazon a hangon a másikra: Fickó, te betörted a panorámám üvegét. Ezért meglakolsz. Lebukik. Egy nagy botot emel fel, azzal neki Fickónak. Fickó se rest, lecsúszik, már egy nagy furkósbotot ölel ő is, ütik egymás fejét irgalmatlanul. A gyerekek, meg a karzat nagyszerüen mulatnak, a verekedés sokáig tart, az egymás fejére mért ütések adják a drámai cselekményt. A cselekmény sokáig tart, a gyerekek helyeslik a cselekményt, biztatják Fickót, szidják a panorámás törököt, akik mind a ketten rettenetes ütéseket kapnak, de bírják, mert fából van a fejük. Végre Fickó elejti a botot, a panorámás meg iszonyú bosszút áll rajta, agyba-főbe veri és mikor Fickó a színpad szélére rogyik, a panorámás jól megmángorolja a nyakát a bottal. Fickó elmenekül, de visszakiált: Küldöm a Vitéz László barátomat, az majd bosszút áll értem. A közönség ujjong, a panorámás visszaszalad a csárdába inni, a panoráma eltűnik, helyébe egy nagy ládát tolnak fel. Jön Vitéz László, akinek hódító megjelenését tapsvihar fogadja.

– Hol vagy, te gyáva panorámás? Megint bebujtál előlem a csárdába? Gyere ki, ha mersz, majd én mindjárt elhúzom neked a nótádat.

– Veled nem állok szóba, egy ilyen nagy kapcabetyárral nem is állok szóba, te gazember Vitéz László! – hallik a csárdából a panorámás hangja.

– Nem állsz szóba? Majd akkor kihúzlak a csárdából tégedet, te gyáva panorámás, hogy merted te bántani Fickót, az én barátomat?

Vitéz László előhúzza a csárda mögül a panorámást, a vita megszűnik, jön a cselekmény. A panorámás a furkósbottal nekimegy Vitéz Lászlónak, ütni akarja a fejét, de Vitéz László a fejét jobbra-balra kapkodja, a furkósbot mindig csak a színpad szélére sujt le. A nézők boldogok. Vitéz László megúnja a dolgot, kikapja a botot a panorámás kezéből, s agyba-főbe veri vele. Valami két percig kopog a bot a panorámás fején, végre leejti a fejét, nem mozdul többet. Vitéz László agyonverte a panorámást. Vitéz László felnyalábolja a panorámás hulláját, felemeli az odakészített láda fedelét, beléhajítja a ládába.

– Most megöltelek, te bitang panorámás, máskor nem fogod bántani a barátomat, a Fickót. Tapsoljatok, gyerekek!

Vitéz László egymáshoz nyomkodja a két kezét, a közönség vele tapsol és éljenzi Vitéz Lászlót. A legzajosabb ünneplés közben egyszer csak felemelődik a láda teteje, kibúvik belőle a Halál. Fehér lepedőbe van öltöztetve, a feje vigyorgó fehér koponya, a nyakára fekete kravátlit kötöttek.

Halál: Mit tettél, Vitéz László?

Vitéz László: Mit ettem? Szafaládét ettem.

Halál: Ne viccelj velem, Vitéz László, én vagyok a Halál.

Vitéz László: Semmi közöm hozzá! Eredj haza!

Halál: Te gyilkoltál és most te is meg fogsz halni!

Vitéz László: Most mindjárt? Én még ráérek.

Halál: Most mindjárt meghalsz. Gyere velem a temetőbe.

Vitéz László: Lepedőbe?

Halál: Nem lepedőbe, temetőbe!

Vitéz László: Mindjárt megyek, előbb menjen sétálni.

Halál: Meghalsz, meghalsz, meghalsz!

Vitéz László: Ne mondja, mert majd elhiszem!

Halál: Ne feleselj, ütött az utolsó órád!

Vitéz László: Éppen máma vittem a zálogba!

Vitéz László minden szavát harsogó kacagás kíséri. Egy pillanatra széjjelnézek a félhomályban. Hogy néznek a gyerekek a halálra? Mindnek csillog a szeme, mint a csillagok az égen, szájuk nyitva az élvezettől s a kacagástól.

A Halál ki akar jönni a ládából. Vitéz László a bottal ráhúz a vigyorgóra mázolt halálfejre. A Halál lebukik, megint visszaemeli a fejét, Vitéz László megint odasóz egyet, ez így megyen huszonötször. Azután odamegy a ládához és rácsapja a fedelet.

– Most eltemettem a Halált, megyek a csárdába mulatni – mondja rekedt diadallal. El is indul, de a láda teteje felcsapódik, megint ott a Halál.

– Gyere, Vitéz László, – mondja – elviszlek a föld alá!

– Ejnye, szemtelen Halál, megint kitoltad a pofádat? – kiáltja Vitéz László mérgesen, megint nekimegy a furkósbottal a Halálnak, kopog a fején, a Halál megint lebukik, Vitéz László megint el akar menni a csárdába, a Halál megint felemeli a láda fedelét. Ez ötször-hatszor megismétlődik, végre Vitéz László jól lecsapja a láda tetejét és ráül. A Halál lenn jajgat a ládában, nem bír feljönni.

– Tapsoljatok, gyerekek! – mondja Vitéz László, összenyomkodja a karjait, a közönség lelkesen tapsol vele. A függöny legördül.

– Előadásunk véget ért – dörgi Vitéz Lászlónak, a Halálnak, a panorámásnak meg Fickónak közös hangja a függöny mögül. Tessék eltávozni, kérjük a nagyérdemű pártfogást a jövőben.