Egy úr közeledik a konflisállomás felé. Négy konflis áll a standon. Az első konflisnak a bakja üres. A második konflisnak abrakol a lova. A harmadik konflis bakján ujságot betüz a kocsis. A negyedik kocsis alszik a konflis bőrpárnáin. Az úr odalép az első konflishoz, kiveszi az óráját, azt mondja:
– Az Operába!
Az úr vállán látcső lóg szíjjon. Az úr felnéz a bakra, amely nem felelt. A második konflis kocsisa leugrik a lova mellé:
– Tessék beülni, nagyságos úr, viszem én.
Az úr:
– Hát az első kocsis hol van?
A második kocsis:
– Elcsavargott valamerre. Tessék beülni.
Az úr:
– De hisz maga meg abrakoltat.
A második kocsis:
– Megvagyok már véle, csak tessék beülni.
Nekiesik a lónak, leráncigálja a fejéről az abrakos tarisznyát és elkiáltja magát:
– Isván, vizet a lúnak!
Valami rongyember kerül elő s felveszi a dézsát a járda széléről.
Az úr:
– Még itatni is akar?
A második kocsis:
– Hát csak megitatja a lovat az ember! Tessék csak beülni!
Az úr kiveszi az óráját és odaugrik a harmadik kocsishoz:
– Az Operába!
A harmadik kocsis, aki az utcai lámpa felé dűlve olvas, lenéz az úrra az ujságból egy pillanatra, azután tovább olvas. Az úr a negyedik konflishoz szalad. A második kocsis hátrakiált:
– Én viszem már a vendéget, csak itatok!
Az úr megtaszítja a konflisban alvó embert:
– Az Operába!
A negyedik kocsis beljebb dűl a konflisban és azt mondja:
– Mmú, bbú.
Az úr megint előkapja az óráját és visszarohan a második konflishoz:
– Gyerünk hát, az Isten áldja meg.
– Megyünk, nagyságos úr, csak megigyon a lú.
– Minek itatja ilyenkor azt a lovat?
– Ilyenkor kell azt itatni, uram, minekutána megkapta az abrakot. Tessék csak beülni.
Az úr odaugrik a harmadik konflishoz:
– Hát maga miért nem akar menni?
A harmadik kocsis föl se emeli a fejét, olvas. A második kocsis odaszól:
– Tudja az a becsületet. Én állok elébb, én megyek.
Az úr gyűlölettel méri végig a harmadik kocsist s megint átugrik a negyedikhez:
– Hé, ne aludjon itt. Gyerünk az Operába!
A negyedik kocsis felébred s mászik lefelé a kocsiból. A második odakiált:
– Enyém a vendég, Fekete. Itatok.
A negyedik kocsis visszakuporodik az ülésre, behúnyja a két szemét. Az úr derekán úgy jár a látcső, mint az óra ingája. Visszaszalad a második kocsishoz:
– No, készen van már?
– Tessék beülni, mán szerszámozok.
Az úr ránéz a lóra, most látja, hogy a ló nyakán csüng a kantár, a ló feje szabadon van, ahogy a jó Isten megteremtette. Az izgatott úr rajta felejti egy percre a szemeit, mert régen látott lófejet szerszám nélkül.
– Tessék csak beülni, megvagyunk izibe.
Az úr kétségbeesve dobja magát a kocsiba:
– Hallatlan ezekkel a konflisokkal.
– Megyünk mán, megyünk, nem érdemes mán lármázni.
Az úr le akarja inteni a kocsist, de lenyeli, amit mondani akar, mert az Operára gondol.
A második kocsis végre felcihelődik a bakra. Az úr előveszi az óráját:
– Jézus Mária, hogy elkéstem. Most osztán siessen.
– Hova tetszik? – fordul hátra a kocsis.
– Az Operába! Menjünk már!
A kocsis a taxaméter zászlaját kezdi igazítani. A kis zászló nem akar lehajolni. A kocsis mérgeskedik:
– Ezt is csak bajnak találták ki, az Isten akárhová tette vóna!
Az úr:
– Most meg a taxival van baj? Hát ne hajtsa le, fizetek én úgy is, csak gyerünk már!
– Nem úgy van az, uram, mert engemet felír a rendőr, ha ez a zászló nincs lehajtva.
Az úr felugrik a kocsiban:
– Kiszállok. A fene egye meg magukat.
– Jól van már, nem kell jajgatni, uram. Lehajlott már. Csak tessék leülni.
Az úr visszaül, becsukja a száját s fölnéz a csillagos égre, mint egy mártir. A kocsis felkapja az ostort, csettint a lónak egyet, a ló menni akar, de abban a szempillantásban eléje ugrik egy ember és felkiabál a kocsisra:
– Te meg hová akarsz evvel a vendéggel menni?
– Az Operába – felel a második kocsis. Gyű.
– Nem gyű, te, mert leváglak erről a bakról. Nem tudod, hogy én állok első helyen.
A jövevény most a kocsiban ülő úrhoz fordul:
– Tessék kiszállani, nagyságos úr, az első kocsiba tessék ülni, én megyek először erről a standról.
Az úr ereiben megfagy a vér.
A második kocsis hátraszól:
– Csak tessék maradni. Gyű.
Az új ember megfogja a ló száját:
– Hó! Nem gyű, a mindenedet, mert beléd megyek. Tudtad, hogy csak ideát mentem a kifőzésbe, minek vállalod fel a fuvart? Hé! Tessék kiszállani, nagyságos úr.
– Gyerünk már az Operába, semmi közöm a maguk ügyeihez. Mindjárt rendőrt hívok!
Az új ember fogja a lovat, a második kocsis felugrik a bakon:
– Ereszted el annak a lúnak a száját? Ereszd el, mert lesujtok rád!
– Énrám, te, te nyavalyás. Lehúzlak onnét, csak járjon a pofád. Minek veszed fel az én fuvaromat? Nem tudtál beizenni a kifőzésbe? Te tolvaj.
Az úr hátrabágyad a kocsi ülésén, kipihenni izgalmait.
A második kocsis leordít:
– Kuss, mert megeszlek, Mihály.
Az új ember kurjongatni kezd a ló fejénél:
– Hűjnye, erre-arra…
Az úr összeszedi minden erejét:
– Rendőr, rendőr!
Erre a szóra az ember odalenn elereszti a ló száját, s felugrik az első kocsi bakjára, ott elhallgat. A második kocsis csettint a lovának, a ló végre elindul. Mikor az első kocsi mellett elmennek, a második kocsis hátraszól:
– Csak jöjjek vissza, majd megtaposlak, marha paraszt.
Az első kocsis felugrik, a kezébe kapja az ostort. A második kocsis megcsapja a lovát, siet. Az első kocsis a gyeplő után kap, csettint s állva a bakon, magasra emelt ostorral kergetni kezdi a második kocsist. Egy perc mulva utóléri, káromkodik egy hegyeset és úgy fejbe vágja az ostor nyelével a második kocsiban ülő urat, hogy a keménykalapja mélyen behorpad hosszába és úgy néz ki, mint azok a puha fekete kalapok, amilyeneket vidéken hordtak a mult évtizedben s amelyeket Kossuth-kalapoknak híttak.