ismered, kedves olvasó, a Nouma Roumestant, Alphonse Daudet híres regényét. Nem tudom, emlékszel-e te is annak a regénynek egy szereplőjére, a provencei parasztlegényre, aki gyönyörüen tudott furulyázni. Roumestannak, a párisi úrnak, aki lenn járt a Provenceben, a kerületében, nagyon megtetszett a Farandole, meg a takaros provencei legény s nemsokára, mikor estélyt adott, felhozatta Párisba ezt a Valmajourt a furulyával. Vendégei körében előre elhíresztelte, hogy valami eddig nem ízlelt zamatú és nem sejtett művészi csemegét fognak kapni és az estélyre a sajtó képviselőit is elcsalta, mert szereplő személyiség volt és minden lépésének az volt a célja, hogy a nagy és szeszélyes Páris őróla beszéljen. A furulyás parasztfiút pedig otthon felcifrázták, még a furulyájára is pántlikát kötöttek, úgy szállították Párisba.

Az estélyen aztán kituszkolták a dobogóra a várva-várt clou-t, a cifra Valmajourt, aki alig állott a lábán a reszketéstől a csillár istentelen fényében, a rengeteg gyönyörű dáma meg finom úr előtt, akik mind őrá néztek és tapsoltak örömükben, mikor elébük szégyenkezett. A szájához emelte a furulyát, belesóhajtott és elkezdte cifrázni és egyre cifrábban cifrázta, mert ki akart tenni magáért Párisban és nem tudta, hogy álljon a lában és esetlenül himbálta fiatal derekát és a furulyán egyre betegebb lett a víg provencei dal, egyszer csak a dámák meg az urak összenéztek és mind elkezdtek nevetni, a sajtó képviselői kajánul mosolyogtak és az előkelő házigazda a fogait ette kínjában. Másnap aztán vissza akarták küldeni szegény Valmajourt a provencei faluba, de Valmajour már Páris előtt furulyált és nem akart visszamenni a Provenceba, most már mindig Párisnak akart furulyálni. Elszegődött egy variétébe, onnét egy zenés kávéházba, azután egy éjjeli mulatóhelyre, később egy hajnali lebujba, végül az utcára züllött, ott bukott el részegen és rongyosan, de a furulya már nem volt nála, már elvesztette volt a furulyát és a nótát és a Provence-ot és a boldogságot.

Sokszor jutott már eszembe Valmajour története, az este is, hogy odakinn sétáltam a nyári este szórakozó telepén és végighallgattam a Tanagra-szinház ünnepelt kikiáltóját. Mikor először hallottam, jót nevettem a komoly vurstlitisztviselő vad mondókáján. Azóta a kikiáltó nagyon népszerű lett, egész Budapest róla beszél, az ujságok kiadták az arcképét meg az életrajzát és esténként jókedvű urak állják körül és végigskandálják vele a mondókáját. A kikiáltóból primadonna lett, komázik a közönséggel, cifrázza a beszédét, szónoklatokat intéz a hallgatósághoz s a jóizű mondókából rosz izű ostobaság lett. Szegény embert tönkre tették, amikor fölfedezték. El fog veszni, mint azok a kedves kamarádok, akik baráti körben olyan szépen muzsikáltak és danoltak, míg a koncertterembe nem csábították őket, meg csinos hangú kisasszonyok, akik az operához készülnek és a cernovici orfeumban végzik, meg ártatlan albumpoéták, akiket az elérhetetlen irodalom szerencsétlenekké tett, meg annyi más Valmajourja széles e világnak, akiket Páris elcsalt a csendes provencei faluból, ahol boldogan furulyáltak maguknak.