és úszok. Azután lepedőt adnak, meg egy pár papucsot. Jó így sütkérezni, sétálni a papucsban, egy szál lepedőben, azt képzelem, hogy görög ifjú vagyok, s festői redőzetű fehér peplonomban járok a klasszikus Thesszáliában, vagy Peloponnézoszban, az Olympus alatt, amelyen a gyönyörű és kedves istenek laknak. Sétálok a peplonban az isteni görög mezőn (ahol most géppuskák ropognak), testemet a szépségnek, lelkemet a művészetnek, fejemet a bölcsességnek szentelve, mert így éltek a régi Görögországban. Ah! Azután leülök, lehajtom a fejemet és a papucsom orrát nézegetem. Nem azért nézem a papucsomat, mintha búsulnék, vagy gondolkoznám, csak azért, mert a papucsokat cifra papucsszövetekből csinálták, és alkalmasint azért vannak a papucs szövetében a minták, virágok, mindenféle kusza ábrák, hogy az ember megnézze. Hát megnézem a lábamon a papucsot.

A jobblábamon való papucson rózsák vannak, a ballábamon való papucson meg kék, zöld, piros cikk-cakkok. Eszembe jut, hogy sohase adtak még két egyforma papucsot az uszodában. Voltak rajtam papucsok, az egyik kék volt, a másik sárga, máskor az egyiken ugorkaszerű rajzok voltak, a másikon szőlőgerezdek, és így tovább, nem birom pontosan leírni a mult homályába mosódó papucsokat, elég az hozzá, hogy egyik papucs mindig elütött a másik papucstól. És ha unalmamban körülnéztem a többi csoszogó úriember lábait, mindenkinek mindig felemás papucsa volt. Kin lehet ennek a rózsás papucsnak a párja? Hát ennek a cikk-cakkos papucsnak? Az a papucsgyáros, aki az uszodának a papucsokat szállította, csinált egy pár száz, vagy pár ezer papucsot az uszodának, mindegyik papucs a párja mellett volt, egyik a másikba dugva, a rószás a rózsásba, az ugorkás az ugorkásba, a cikk-cakkos a cikk-cakkosba és így tovább.

Az uszodában aztán szétszóródtak és így sétálnak egymás mellett a cikk-cakkos a kékkel, a rózsás az ugorkással, a sárga a gerezdessel és így tovább, tovább, míg csak el nem rongyosodnak és ki nem hajítják őket. Mindig azt lestem, hogy egyszer olyan papucsokat kapok, amelyeknek ugyanaz a mintája. Hátha véletlenül összekerül egyik papucs a párjával, úgy ahogy véletlenül az idegennel, a hozzá nem pászolóval került össze. Nem, soha. Jamais de la vie, mint az franciául oly szépen hangzik, és nevermore, mint az angolul oly szomoruan hangzik. A papucsok tarka és siralmas népe így csoszog egy papucséleten át és nem találkozik a párjával, mindig csak másokkal, minden más papucscsal, csak a párjával nem. Pedig hisz egymásnak csinálta őket a papucsgyáros. Szegény papucsok.