Konflisban vonultam az éjszaka a Lipótkörúton. Tudtam, hogy ott visz a kocsi, de nem láttam semmit a Lipót-körútból, mert a konflis két ablakát fehér függönynyel lepte be a fagy s a függönyön jégvirágok hideg hímzése látszott. Milyen gazdag a tél, lám, virágai is vannak és pazarul szórja virágait, még a konflis ablakainak is jutott belőlük. Néha az utcai lámpa átdereng a befagyott ablak homályán, olyankor egy félpercig tisztán látszanak a jégvirágok jégágaikkal s jégleveleikkel. Milyen csodálatosak. Tán csak Ausztrália flórájában találni ilyen formájú virágokat, vagy a tengerek fenekén, vagy csak álmunkban láttunk ilyen növényzetet a lefesthetetlen mezőn, amelyen lehetetlen boldogsággal a lelkünkben jártunk valami kifejezhetetlen dalt énekelvén, amelynek csak édessége van, s hangjegyei nincsenek. Talán a másvilág kertjében virulnak a rokonai ezeknek a jégvirágoknak, melyeket itt látok a konflis ablakán. Zörög a kocsi, egyszer csak megáll, kinyitják az ajtót, a Margithídhoz értünk, jegyet kell venni. Beleteszek húsz krajcárt egy nagy fekete pamutkézbe, az ajtó becsukódik. A konflis zörren megint, azután újra megáll. A ló patájának kemény és szabálytalan koppanásait hallom. A kocsis nagyot suhint az ostorral:

– Gyű!

A kocsi jobbra-balra mozdul, de nem megy tovább. Látom a kocsis homályos nehéz alakját felemelkedni a bakon, az ostor kettőt-hármat suhog, a kocsi mozdul, de inkább hátramegy, mint előre. A kocsis megint sujt s elordítja magát:

– Nyee! Helén!

Tudom, miről van szó, a ló nem akar a hídra menni. Suhint az ostor, s hallom a kocsist megint:

– Helén!

A kocsi egy helyben tántorog, mint a részeg, én nyugodtan ülök benne. A ló nem akar a hídra menni. Hát osztán? Majd csak rámegy. Vagy nem megy rá. Mindegy nekem. Nézem a jégvirágokat.

– Helén!

Helénnek híják a lovat. Miért nevezték el Helénnek? Nem megy a hídra. Ágaskodik, csikargatja a patkóját a síkos kövezeten, farol, tolja a kocsit visszafelé.

– Helén! Nynyeh! Helén!

Veri a kocsis a lovat. A kocsi körbe kezd forogni. Ráérek.

– Helén! Helén!

Suhog az ostor, azután visszafordul a kocsi, megyünk egy kicsit visszafelé a Lipót-körutra, hirtelen megint visszafordulunk a hídnak, a kocsis áll a bakon, emeli az ostort:

– Gyü! Gyű Helén!

Nem használt a ravaszság, ahogy a ló megérzi a faburkolatot, megint megáll.

– Helén!

– Mi lelte most ezt a lovat? Tudhatná, hogy a ló nem élhet a maga ízlése szerint s akárhogy fél a hídtól, muszáj rámenni. Megtanulhatta volna már szegény.

– Helén!

Ülök a nyugtalan kocsiban, a Helénről eszembe jutnak más női nevek, a nőkre gondolok, sóhajtok. Szemem a jégvirágokra mered s az jut eszembe, hogy ha most elkezdenék sóhajtozni, a sok langyos sóhaj felolvasztaná ezen az ablakon a jégvirágokat, azután a másik ablakhoz dülnék és annak a jégvirágait is elhervasztanám sóhajokkal, mind a két ablak síma lenne és a mellem még mindig teli volna sóhajjal.

– Helén! Hogy az a jó Isten…

Az ostor suhog, a kínlódó kocsis körül egy kis hangos tanakodás támad. Egy jegyszedő a lóhoz megy, megfogja a száját, vezeti, húzza előre. A kocsis áll a bakon, nagyokat húz a ló hátára, gyű! gyű! gyű! – azután látom visszaereszkedni alakját, leült, a kocsi rendesen zörög. Helén kocog a hídon.