Mindezek után megérthetjük immár, hogy miért vehetünk Londonban egy tonna konyhaszenet ugyanazon pénzösszegért, amelyért egy pár középfinom takarót, egy fémteáskannát, egy fél tuczat gyapotinget, vagy negyven kenyeret vásárolhatunk. Ha mindezen vásárlásokat egy font sterlingért eszközölhetjük, ennek oka az, hogy a külömböző termelési költségek, vagyis azok a pénzösszegek, amelyeket a különböző termelőerők tulajdonosainak azon folyamatok sorrendjében fizetünk, amelyeken ezen árúk mindegyike keresztülment, véletlenül ugyanazt az összeget adják eredményképpen. Mindegyik esetben a font sterling nagy számát tartalmazza azon apró áraknak, melyeket a munkáért, az üzleti ügyességért, valamint a mezőgazdaságban, a bányában, a gyárban, a szállítás közben, a szétosztás tevékenységénél felhasznált tőkéért fizetünk s amely tőke a tonna szén, a takarók, a teáskanna, az ingek és a kenyerek termeléséhez és piaczrahozatalához szükséges. Ha mindegyiket a kezdő stádiumtól fogva kísérnők figyelemmel és követnők a nyers anyagokat ezen folyamotokon való átmenetelük közben, láthatnók, miképpen halmozódnak fel a költségek mindaddig a pontig, amíg a kereskedő haszna betetőzi a teljes összeget. Ezen fokozatok mindegyikénél azt észlelnők, hogy a termelés folyamatának összes kiadásai a kis költségeknek nagy változatosságát ölelik fel, magukban foglalva a legkülönbözőbb fajta munkáért, tőkéért, földért és üzleti jártasságért járó összegeket, melyek egyrészében benrejlik az a költség is, mely a szabad verseny szerkezetéből folyik, másika ismét valamiféle oly többletet rejt magában, mely egyik-másik tényező monopóliumát vagy ritkaságát juttatja kifejezésre. A különböző árúczikkek, melyeket egy font sterlingért árusítanak, semmi esetre sem ugyanazokban az arányokban képviselik a termelési költségeket és az értéktöbbletet. Megeshetik, hogy az a húsz shilling, amelyet egy pár takaróért fizetünk, csupán húsz százalékos, tehát négy shillinget kitevő értéktöbbletet tartalmaz, míg a kenyérért fizetett húsz shilling negyven százalékos, tehát nyolcz shillinget kitevő értéktöbblettel van megterhelve és a végösszeget valamely buzaspekuláczió, avagy a malomtulajdonosok, illetve pékek kartellje dagaszthatja meg. Annak a megállapításához, hogy a végső árnak mekkora összegét kell a fogyasztónak «termelési költségek» és mekkorát «értéktöbblet» fejében megfizetnie, avagy az értéktöbbletet tekintve, ennek mekkora része volt produktiv és az ipari fejlődés érdekében álló, mekkora improduktiv, vagyis pazarló és kártékony, minden egyes árú történetének specziális tanulmányozása volna szükséges.

Sokáig azt tartották, hogy a «járadékok» és egyéb értéktöbbletek nem tartoznak bele a végső árba és nem növelik azt, hanem csak külön fizetések, melyeket a különösen kedvező feltételek között lévő földbirtoknak vagy tőkének juttatunk. De a mi elemzésünk, mely az «értéktöbbletet» bizonyos fajtájú megszorítással és bizonyos fajta földbirtok, tőke, stb., a termelés folyamatában megkivánt teljes készletének felszökkentett árával azonosítja, véget vet ennek az ellenvetésnek. Ha a komlóföld csak szűkösen fedezi a kinálatot, a komló ára ki fogja pótolni ezt a rövidséget. Az a tény, hogy a komlóföldek egyes holdjai jobbak, mint mások és hogy a rosszabb holdak csak kevéssel több földjáradékot hozhatnak, mint amennyit hoznának, ha pl. buzát termelnének rajtuk, nem érinti azt a tényt, hogy a komlótermő földek «ritkasága» emeli a komlóárakat. Természetesen az, amit «különbözeti» járadéknak nevezünk és ami a mértéke annak a különbségnek, amely egy jó és egy rossz holdnyi komlóföld termelőképessége között van, nem érinti az árat. Miért is érintené? Az ár minden esetben egy bizonyos adott mennyiségű árúnak, vagy valamely szolgálatnak ellenértéke. Ha az egyik hold kétszerannyit ad ki ebből a termelőerejű szolgáltatásból, mint egy másik, természetesen kétszer akkora járadékot is hoz. Ennek semmi köze sincs az «értéktöbbletbeli» vagy «ritkasági» elemhez, amely részét teszi a komlótermelő-erő egy egységéért fizetett árnak.

Épúgy, ha az olaj, avagy az aczélsinek termelése kartel, vagy más hasonló szervezkedés tárgyává lesz, mely szervezkedések megszorítják azoknak a forrásoknak vagy gyáraknak a számát, amelyeknek a munka meg van engedve, megrövidítve ezzel az olaj vagy a sinek piaczi kinálatát, ez a ritkaság az egész olajnak és az összes sineknek árát emelni fogja, a legrosszabb forrásokból vagy a legeredménytelenebb telepekről jövőket épp úgy, mint azokat, amelyek a legjobb forrásokból vagy a legeredményesebb telepekről jönnek. Természetes, hogy a valódi profitok a legrosszabb források vagy gyárak termékeinél alacsonyabbak lesznek, mint a legjobbakénál, de ez csak azért van, mert ezek egy bizonyos időn belül kisebb mennyiséget vagy rosszabb minőséget termelnek.

Az értéktöbblet összes fajtái, melyeket eddig figyelemmel kisértünk s melyeket – mint láttuk – a földbirtokosok, tőkések, alkalmazottak, stb. ragadnak magukhoz a különböző folyamatok során, mind közreműködnek abban, hogy a fogyasztó által vásárolt árúk végső árát növeljék.

Ha abszolut «szabad verseny» léteznék mindenütt, valamennyi termelési tényező egyforma bőségével, az összes árak egyformán egy bizonyos minimumon állanának és az összes árúk és szolgálatok «költségeikhez» képest volnának kicserélhetők. Takaróink, teáskannánk, ingeink, kenyerünk és szenünk, megszabadítva minden járulékos értéktöbbletüktől, természetesen nem egy font sterlingen kelnének ezután, hanem különböző alacsonyabb átlagokon. Egynémely közgazdasági iró mesterkélt elmélete szerint a versenynek ez a szabadsága és teljes folyékonysága csakugyan fennáll, de ezen feltevések ellenére is tesznek engedményeket bizonyos tagadhatatlan «súrlódásoknak» vagy kivételeknek. Ez azonban – miként azt Ruskin kimutatta, – olyan, mint mikor azzal a feltevéssel fogunk az emberi test anatómiájának tanulmányozásához, hogy az abszolut rugalmas és azután utólag teszünk engedményeket esetről-esetre való rugalmatlanságának. Ritkaság és a szervezkedés oly reális és normális vonásai a mai ipar tényleges állapotának, mint aminő a verseny és a bőség. Tényleg lehetetlen magunknak észszerű módon számot adni az egész mai ipari rendszer működéséről a megrövidítések és értéktöbbletek elmélete nélkül.

Ennek a ténynek tiszta megértése nélkülözhetetlen a piaczról és a forgalomról szóló fejtegetéseinkhez. Árúk és szolgáltatások kicserélhetők egymás ellenében, még pedig termelési költségeik arányában és nem azon munkaidő-mennyisége arányában, amelyet tartalmaznak, vagy pedig a «természetes» termelési költségek valami más mértéke szerint.

Az ár és a termelési költségek, amint ezek egy árúkészlet minden részében kifejezésre jutnak, ugyanazok. De nem ugyanazok minden egyes résznek a költségei. Egy kilogramm búzának a termelési költségei kisebbek termékeny talajon, mint terméketlenen: 1000 tonna aczél termelési «költségei» alacsonyabbak egy jól felszerelt üzemben, mint egy rosszul felszereltben. Miután a «költségek» az értéktöbblettel együtt adják a kiadások összegét, ennélfogva az ezekben rejlő értéktöbblet-elem és kinálati ár változik, lévén a legnagyobb az üzletek legkiválóbb tipusánál (mezőgazdaság, gyár, bánya stb.), legkisebb a legrosszabban. Ha valaki számon tartaná az összes, egy bizonyos piacz számára búzát termelő földeket, találhatna olyan földet, amely éppen csak annyit hoz, amennyi szükséges a buzatermelés folytatásához. Ez annyit jelent, hogy a föld, munka és tőke azon együttműködése czéljából, mely egy kilogramm búzának ezen a földön való termeléséhez szükséges, több termelő munkaerőt és tőkét kell vásárolnunk, ha a föld erejének kisebb mennyiségét ki akarjuk egyenlíteni. A búza termelésnek kilogrammonként ugyanazok voltak a költségei ezen a földön, mint a jobb földeken, de az összegnek egy nagyobb hányada jutott a tőke és munka költségeire, kisebb arány «értéktöbbletként» a föld kifizetésére.

Hasonló az eset az aczélsineknél is. Itt az ipar legrosszabb fajtájú üzemének megfelel a legrosszabb búzaföld. Az aczélsinek tonnánkénti árának nagyobb hányada esik itt romlásra, kopásra és tőke meg munka fentartására, tekintve, hogy a legrosszabb üzemekben a profit a minimumon áll. Valóban, egy tonna költségei, amint azok az árban, mondjuk 30 shillingben kifejezésre jutnak, látszólag felemésztődnek ezekben a szükségszerű kiadásokban, nem hagyva többlet-kamatot a befektetők, avagy nyereséget a vállalkozó számára.

Ámde, ha vannak oly földek, melyek a búzakinálathoz hozzájárulnak, de amelyek éppen csak hogy kifizetik a tőkét és a munkát, nem hagyva hátra többletet a járadék czéljaira, mikép állítható az, hogy a földjáradék is képviselve van az árban és azt növeli? Ha egyes vállalatok részt vesznek ugyan az aczélsinek kinálatában, de éppen csak azzal az összeggel, amely kifizeti a termelés költségeit és nem nyujtanak semminemű haszontöbbletet, mikép állítható, hogy a költségekben és az aczélsinek árában valamelyes értéktöbblet-elem is van? A válasz az, hogy a jó búzaföldek ritkasága oka a magas átlagköltségeknek, melyek egy kilogramm búza termeléséhez szükségesek és amelyek lehetővé teszik a földbirtokosoknak, hogy magas árat kérjenek a természet termékenységéért, a munka és tőke költségeit terhelve meg ezzel az értéktöbblettel. Az a tény, hogy egynémely használatban levő föld annyira terméketlen, hogy a természet csak nagyon keveset járul hozzá egy kilogramm búza termeléséhez és csaknem mindent a tőke és a munka végez el, nem érinti ezt az érvet. Ha elegendő termékeny föld állhatott volna rendelkezésre, a (járadék-) többlet nagyon kicsi és a kilónkénti költség és ár is annyival alacsonyabb lett volna.

Éppen a jobb földnek ez a ritkasága az, ami a rosszabb föld használatba vételéhez vezet, oly többlettel terhelve meg a buzatermelés költségeit és árait, melynél fogva tőke és munka sikeresen gyümölcsöztethető egynémely rossz földön is.

Hasonlóképpen, a jól fölszerelt aczéltelepek ritkasága okozza, hogy az aczélsinek termelésének átlagos költségei magasabbak, mint volnának abban az esetben, ha ilyen gyáraknak bővében volnánk és azok a magas árak, melyek ennek a ritkaságnak eredményei, néhány rosszul fölszerelt gyár számára is lehetővé teszik a fenmaradást, igaz, hogy a termelés eredménye nem is biztosít egyebet. A jól felszerelt gyárak a sineket magas haszonnal fogják eladni, a rosszul fölszereltek éppen csak hogy kiadásaikat fedezik. Bizonyos, hogy az a haszontöbblet, melyet a legjobb gyárak ritkasága a jól felszerelt üzemnek lehetővé tesz, kifejezésre jut a sinek magas költségében és árában: s ezek az árak azok, melyeknek hivatásuk, hogy a néhány elmaradt gyárat képessé tegyék a munka folytatására.

Ez a fejtegetés egyszersmind azt is bizonyítja, hogy a kinálati árak nem függnek az árútömeg legköltségesebb részének termelési költségeitől, amint ezt sokszor föltételezik, vagyis nem függenek annak a búzának az árától, melyet a legrosszabb földön termelnek és azoknak a sineknek az árától, melyek a legrosszabban felszerelt gyárakból kerülnek ki. Ez a «marginális» föld, amint azt nevezik és ezek a «marginális» gyárak csupán annálfogva érdemesek arra, hogy bennük a termelést folytassák, hogy a jobb föld és a jobb üzem ritkasága a kiadásokat és a kinálati árat oly többlettel terhelte meg, mely ezen ritkaság fokának mértékéül szolgál. Fedezz föl egy új, nagy, gazdag búzaföldet és ezen többlet, vagy «járadék» legnagyobb része, mely a költségekben is kifejezésre jut és a búza árait is emeli, egyszeriben el fog tünni és az árak hanyatlásával egyidejűleg a rossz búzaföld is ki fog kerülni a használatból. Létesíts egy sereg jól felszerelt új aczéltelepet s a létező telepek ritkasági értéke el fog tünni, profitok és árak esni fognak és a rosszul fölszerelt, vagy marginális gyárak ki fognak kerülni a használatból.

Termelési költségek és kinálati árak mindezeknél fogva nem függnek a legrosszabb vagy a legköltségesebb üzletektől, hanem a közönséges átlag-üzlettől. A legtöbb, piaczi czélokra gyártó iparágban a termelés zöme oly vállalatokból kerül ki, melyek megközelítőleg egyforma felszerelésüek. Csaknem valamennyi, ugyanazon szakmabeli gyár és telep modern gépezettel és munkamódszerekkel dolgozik és általánosan elfogadott nagyságok és minták meghonosítására törekszik.

Versenyző iparágaknál, érdekeik biztosítása czéljából, az üzleteknek ugyanazon előnyöket kell élvezniök, aminőket versenytársaik élveznek anyagbeszerzés, anyagfeldolgozás és a termék árúsítása szempontjából. Igy a textil vagy fémipar piaczra készülő árúinak mindegyikénél a versenynél fogva felmerül egy-két üzleti tipus és nagyság, mely hatékonyabb és gazdaságosabb a többinél és miután minden az illető iparágba fektetett új tőke ezeket a formákat igyekszik ölteni, ezek úgy tekinthetők, mint a reprezentativ üzletek. Az ezeknél észlelhető termelési költségek azok, amelyek az iparág legnagyobb részére nézve szabályt képeznek, és amelyek meghatározzák az árúk kinálati árát.

Lehet néhány olyan czég az illető iparágban, amely némi különleges előnynyel rendelkezik valamely szabadalom vagy műszaki titok birtokában, vagy kiváló üzletvezetője ügyességénél fogva és így egy kissé többet és olcsóbban képes termelni, mint az átlagos közismert üzleti tipus. Akadhat továbbá néhány elmaradt tipusú czég is, amely régi divatú gépeivel és üzleti módszereivel küzködik fenmaradásáért és várja korai végét, hacsak korszerüen ujjá nem alakítható. Ám ez a kevésszámú felső és alacsonyrendű czég nem befolyásolja érezhetően a költségeket és az árakat. Azok az átlagos, közismert, reprezentativ czégek, amelyek az egész kinálatnak, mondjuk 90, vagy még magasabb százalékát termelik, fogják az árakat szabályozni. A fölényes helyzetben levő czégek nagy megtakarításokat fognak ez árak mellett elérni, a legrosszabbul versenyzők pedig tönkremennek mellettük. Midőn azt mondják, hogy bizonyos minőségü gyapotszövet előállítása ennyibe kerül, vagy hogy az aczélsinek, hajlított bútor, boros palaczkok, stb. ilyen költség mellett termelhetők, ez nem az illető iparág legjobb és legvirágzóbb üzletére vonatkozik, sem pedig arra az alacsony szinvonalú czégre, amely alighogy tengődik, hanem a normális módon jövedelmező üzletre.

Magától értetődik, hogy számos olyan iparág van, amelyben a termékek és eljárások változatossága oly nagyfokú, a módszerek változásai oly finomultak és nagyszámuak, hogy átlagos tipust nehéz találni.

Ha a tőke és munka bármely iparágba szabadon juthat és versenyezhet, ezen verseny eredménye egy vagy több legjobb üzem kiválása lesz, amelyek kezébe jut az ipar legnagyobb része, ezek fogják a rendes termelési költséget meghatározni és az eladási árakat is. Ha ezen iparágakban a verseny szövetkezéseket és megegyezéseket enged meg, kartellek vagy trösztök állanak elő és még mindig ezen reprezentativ üzemek fogják meghatározni az árakat, amíg csak a kinálat nagy része kezükben van. A termelés megszorításával emelhetik a költségeket, úgy hogy tetemes haszontöbblethez jutnak. De ők állapítják meg a piaczi árakat, nem pedig a ringen kivül álló czégek. Utóbbiak rendesen elfogadják a ringárakat, iparkodván, azokból hasznot húzni. Igy ha a Standard Oil tröszt a petroleum gallonjának árát emeli, vagy a pamutszövő tröszt a czérna árát, a kicsi önálló termelők is emelik általában, inkább, mintsem veszélyeztessék létüket az olcsóbb kinálattal. Amint az iparágak viszonyairól jobb és gyorsabb lesz az értesülés, több termelő szerez azokról tudomást, a termelés nagysága és módjai mind egyöntetübbekké válnak és az elfogadott formáktól eltérő versenyüzemek száma csekélyebb lesz. Természetesen mindig igaz marad, hogy kivételes képességek, rendszer vagy különös előnyök (szabadalmak, nyersanyag vagy fogyasztó piacz kizárólagossága) egyes különálló czégeknek lehetővé teszik, hogy a rendes piaczi árakon óriási hasznot érjenek el, miután az utóbbiakat rendes viszonyok mellett termelő versenytársaik határozzák meg.

De ha ezen rendkivüli helyzetben levő versenytársak teljesen kihasználják a helyzetet, fokozatosan az iparág mind nagyobb része kerül kezükbe, mert erős versenytársakkal megegyezve kényszerítik a gyengébbeket, hogy az ő feltételeiket fogadják el vagy elnyomják. Ha ilykép egy elég erős kombinácziót létesítettek, hogy a piaczi kinálatot megszorítsák vagy növeljék, úgy állapíthatják meg az eladási árakat, hogy a termelési költségekhez nagy egyedárúsági többletet ütnek. Ismétlem, ehhez nem szükséges az egész iparágat megkaparítani. A kinálat 50–60 százalékát termelő tröszt a kinálatot és árakat eléggé befolyásolhatja, feltéve, hogy kivüle állók kevesen vannak és nem járnak el egyöntetüen. Még ha a piacz egyes kis helyein olcsóbb árak mellett eredményesen lehet is versenyezni, másutt egyedárusági viszonyok lehetségesek.

Az ily trösztök gazdasági eredete és támaszai közismertek. Néha a nyersanyag vagy termelőerő legjobb, legnagyobb, vagy legolcsóbb piaczának birásában rejlenek. Ilyen De Beer gyémánttrösztjének helyzete és az Egyesült-Államok aczél-kartelljének ereje jórészt jobb ércz és szén birásában rejlik. Néha a vasút vagy más forgalmi alkalmatosságok teszik lehetővé, hogy olcsóbb árak mellett versenyezzenek. Ez alapon keletkezett a Standard Oil Company. Néha a közönség előszeretete vagy kiváltságok – tarifakedvezmények, közszállítási szerződések, engedélyek, egyedárúsítási jogosítványok a főforrása erejüknek. Sok községeket ellátó társaság, mint gáz, víz, közúti vasút, villamvilágítási társaság sorozható ez osztályba. Nagy tőke, hírnév és szakismeret egyes esetekben lehetővé tették a helyi, sőt nagyobb piaczok megszerzését is. E forrásból nagy jövedelmeket merítő vállalatokra talán legjobb illusztráló példa a banküzlet mai helyzete Nagy-Británniában.

Elterjedt nézet, hogy a kapitalizmus korában, amikor a nagyobb arányú vállalat gazdaságilag mindig erősebb és jobban jövedelmező, mint a kisebb, csak idő kérdése, hogy minden iparág egynehány óriási vállalat karmai közé jusson, amelyek egymás ellen folytatott öldöklő harcz után egyezségre lépnek. Ez tehát az a felfogás, hogy a verseny önmagát szünteti meg minden iparban, egyetlen trösztöt vagy szövetséget juttatván a piacz birtokába, amely az árakat a fogyasztók számára diktálja. Számos iparágban az üzleti élet modern kialakulása – úgy látszik – e nézetet támogatja. A modern géptechnika, forgalom, hitel lehetetlenné tette számos iparágban a kis vállalatok fenmaradását, az iparágat néhány óriás társaságnak szolgáltatván ki. Mind nagyobb számú iparágban ez az irány jelentkezik, a fő anyagokat gyártó forgalmi, bányászati, kereskedelmi és pénzügyi ágakban egyaránt.

Mindazonáltal az általánosítás helytelen. Számos iparágban ez az összpontosuló irány nem jelentkezik. Még a szövő- és fémiparban is számos kis vállalat marad fenn. Igaz, hogy egyesek csak félig önállóak, többé-kevésbbé erősen lévén nagyobb czégektől függésben, amelyeknek a kisebb szükségleteit ők látják el. De minden nagy iparvidéken számos kis üzem eredeti függetlenségben marad fenn, amely otthon munkával vagy kis műhelyben olcsó gépezettel és hajtóerővel dolgozik.

Az emberi természet eredeti eltérése oka főleg e fenmaradásnak. Ahol a személyes szükséglet vagy izlés, alkalmazkodás a kereslet alapja, a nagy vállalatokat egyöntetűségük háttérbe szorítja. A szabóipar nem fejlődik a nagy üzem felé, bizonyos határokon túl, amelyek már nem engednék meg a személyes, részletes igazgatást. Minden luxusiparágban, ahol a kereslet állandóan változatos, és ahol az egyéni izlés és szeszély irányadó, kis vállalatokat találunk. A javítás számos iparosnak nyujt megélhetést, mint pl. czipésznek, kárpitosnak, kovácsnak, bárha az iparczikkeket nagy üzem termeli. A mezőgazdaság, bányászat, közlekedés terén számos munkát a legjobban, a leggazdaságosabban csak kis üzem láthat el. Számos ok folytán a kisbirtokos fenmarad. Kicsinyben árúsító üzletek – noha az óriási árúházak nagyon nagy teret foglalnak – az előkelő és helyi üzlet alakjában kisebb és romlékony anyagok forgalomba hozatalánál nagy mértékben fenmaradtak.

Sőt ott is, ahol a nagybani termelés gazdaságos, nem lehet állítani, hogy a korlátlan kiterjesztés előnyös. Ha a nagy vállalat a kicsinél olcsóbban is termel és így olcsóbban adhat is el, nem következik, hogy a még nagyobb vállalat a versenyben leverhetné. Még az oly vállalatoknál is, ahol a tőke jön leginkább számításba, a vállalatnak egy bizonyos határon túl fejlesztése káros. Ha a vállalat nagysága és szervezete bizonyos határokat túllép, a részek együttműködésének központi ellenőrzése bizonyos veszteséggel jár; amely a kiterjesztéssel járó előnyöket leronthatja. Ha egy gyári üzem elérte azt a határt, hogy a legjobb feltételek mellett vehet nyers anyagokat, szervezheti a munkát, piaczra hozhatja termékeit, minden további terjesztése gyengíti és csökkenti jövedelmezőségét. A különböző iparágakban igen változó a legnagyobb termelékenység határa. Néhány iparágban csak óriás üzem érheti el, amely elnyelte versenytársait, egyedül látja el a piaczot, egyedárúsága van. De az ilyen iparág kivétel és nem szabály még oly államokban sem, ahol a védvám a nemzeti piaczot biztosítja neki. Tisztán a nagyság előnye a természet vagy törvény támogatása nélkül igen ritkán szerzi meg azt az egyedárúságot egy vállalatnak, hogy a vevőknek ő szabhatná meg az árakat.

A fogyasztók a modern termelés mellett inkább azon veszélynek vannak kitéve, hogy néhány nagyobb vállalat versenyez csak, nem pedig a teljes monopoliuménak. A nagybani termelés gazdaságossága ritkán szolgáltatja ki egy vállalatnak a piaczot, de gyakran csökkenti a versenyképesek számát annyira, hogy egyezményileg állapíthatják meg a termelést és jelentékenyebb haszontöbbletet nyujtó elég magas árakat. Egy iparág nagy czégei állandóan nagyban kisérleteznek szövetkezésekkel, egyezményekkel és talán nagyobb veszélylyel járnak a fogyasztó közönségre, mint a tröszt-uralom. A fém- és gépipar terén Angliában és Amerikában hemzsegnek az eladási áregyezmények, míg a hajózási és vasúti vállalatok állandóan kartelleket kötnek, megállapodásokat létesítenek, szolgálatokat és árakat szabályozó egyesületeket alapítanak. Akárhová is tekintünk a modern iparban, az egyezmények épp oly reális és majdnem oly általános jellegű jelenségnek bizonyulnak, mint a verseny. Már pedig bármely formájú egyezményeknek is haszontöbblet elérése lévén a hajtó ereje és értelme, nyilvánvaló, hogy a különböző szolgálatok és javak cseréje piaczi árának vagy arányának tanulmányozásánál nem hagyható figyelmen kivül, hogy a többletek mily megterheléssel járnak.

Minden az üzletben eladásra készen álló árúkészlet eredetének alapos tanulmányozása rá fog vezetni, hogy útjuk egyes állomásain termelési költségeik egy része nem termelékeny fölösleg; és a fölösleg a piaczi árban egy előző stádiumban jelentkezvén, a későbbi stádiumokra áthárul, végül pedig megnövekedvén, az eladási árban a költségek és feleslegek szétválaszthatatlanul összegabalyodnak. Természetes, hogy a különböző czikkeknél e két elem aránya igen változó.