A gazdasági fejlődésben különösen érvényesül az az igazság, hogy minden fejlődés az elfecsérlés kiküszöbölésében áll. Ez adja meg próbakövét a különböző társadalmi, gazdasági reformtörekvéseknek, amelyek korunkban oly nagy jelentőségre tettek szert. Különösen azt fogjuk tapasztalni, hogy egyrészt a munkásmozgalom, másrészt az állam gazdasági funkczióinak kiterjesztése valójában a felesleg létezésétől függ. E függés megvilágítása megérdemli a fáradtságot.

Ha nem lenne improduktiv felesleg a kapitalisták, földbirtokosok és nagy üzletemberek kezében, a munkásmozgalom hatékonysága majdnem teljesen a magas bérek, rövid órák és más megjavult munkafeltételek gazdaságosságán mulnék. Mert, ha a munkaadók és tőkések versenye az egész termelési rendben mindenütt oly állandó és erős lenne, hogy a hasznot, kamatokat és más üzleti nyereségeket a minimumra lenyomná, a munkások minden kooperáló tevékenysége, amely anélkül, hogy a munka termelékenységét megfelelően emelné, a munka költségét növelné, a termelésben minden félre károsnak bizonyulna.

Más szóval a munkásmozgalom sikere oly esetekre szorítkoznék, amikor a magasabb bérek, rövidebb munkaórák stb. a munka hatékonyságát növelnék, úgy, hogy a munka költsége általában nem emelkednék. Ha ez a nézet helyes, a tőke és munka minden viszálya egyik vagy mindkét részről hiábavaló, őrült cselekedet volna. Mert, ha magasabb bérek, jobb munkaviszonyok szükségkép megfelelő mértékben emelnék a munka termelékenységét, mily őrület és embertelenség, hogy a munkaadók az ideirányuló törekvéseknek ellenszegülnek. És mily helytelenül járnak el a szakszervezetek, ha oly követelményeket állítanak fel, amelyek túlhaladják a magas bérek gazdaságosságát és amelyeket a munkaadók nem adhatnak meg vállalataik csődbekergetése nélkül.

Ám ez a jelenség annak folytán, hogy nagy felesleg van, amely nem szükséges a többi termelő erő fentartására, hanem fényüzésre fecsérlik el, a munkásmozgalomnak raczionális alapot ad. Ha a munkásság, mint társadalmi és gazdasági osztály a szervezkedés útján úgy a különböző iparágakban e feleslegből egy részt megszerezhet magasabb bérek és több szabadidő formájában, élet és munkaszinvonala emelésére, akkor az elfecsérlett vagyont igazi jószággá változtatja át. Ha a szakszervezeti mozgalom kollektiv szerződésekkel magasabb béreket érhet el a járadék, kamattöblet leszorításával, nem támadja meg a többi tényezőt, míg másrészt a munka nagyobb termelékenységét jelentékenyen előmozdítja.

E főczélra irányul a kollektiv alkudozás politikája. Sikere, mint más politikáé is, az alkalmazásánál kifejtett tudástól és a mérséklettől függ. Elemzésünk számos különbséget tárt fel a különböző iparágakban a fölösleg mennyiségi megoszlását illetőleg. Egyes esetekben a termék nagy része haszontöbbletre vagy túlmagas kamatra vagy járadékra fordíttatik. Itt a szabad versenyt a munkaadók közötti szövetkezés váltotta fel, vagy valamely földbirtokos, bányatulajdonos, szabadalmas vagy más egyedárús adóztathatja meg a termelést. Más iparágakban más a helyzet, az erős verseny a munkaadók között a nyereséget és kamatot lenyomja a minimumra és a földbirtokos szed aránylag magas adót. Ugyanazon iparág egy időben nagy nyereségtöbbletet tüntet fel, máskor nincs ily többlete.

A szakszervezeti mozgalom taktikája az, hogy azokon a termelési pontokon gyakoroljon nyomást, ahol veszély nélkül lehet. Magasabb bérek, rövidebb munkaórák, vagy más előnyösebb munkaföltételek megkülönböztetés nélkül való követelése a termelésre hat vissza és e visszahatás a munkásokra is érezhetővé válik. Mert az olyan iparban, hol a nyereséget és kamatot éles verseny nyomja le a minimumra, nincs a munkabérek emelésére fordítható felesleg és ha a szervezkedés ereje kierőszakolná a magasabb béreket, az ipar szenvedné kárát. Még pedig, ha külföldi vagy más kivülről jövő verseny akadályozza a munkaadókat a termék árának emelésében, hogy a termelés fokozott költsége fedezetet nyerjen, az iparág elpusztul, mert nem hoznak belé új tőkét és a már meglevő tőkéjének felhasználódása nem nyer pótlást. Ha a termék ára emelhető, mint láttuk, ily emelkedés csökkenti a keresletét, ez a munka alkalmazását csökkenti, ami viszont a munkaszervezkedés hatékonyságára hat vissza károsan. Mint a béremelés és a munkaidő csökkentésének eszköze a kollektiv alkudozás sikere nyilván a követelések irányításától és kellő időben való fellépésétől függ, úgy hogy valamely más termelő erő birtokában levő nem termelékeny fölösleget egészben vagy részben a munkásoknak szerezzen meg. A munkásnak nem valódi érdeke, hogy oly haszonból, kamatból vagy más jövedelmi elemből vonjon el, amely azon termelő erők használatának teljes kifejtését idézi elő. De ahol e követelményen felül történik fizetés a szervezett munkásság abbeli kisérlete, hogy e felesleget magasabb bérekre változtassa, teljesen igazolt.

Hogy így sikerül-e és mily mértékben emelni a szakszervezeti mozgalomnak a béreket vagy a munkafeltételeket máskép megjavítania a haszon vagy kamattöbblet terhére, a munkások és munkaadók szervezetei viszonylagos erején mulik. Ha az erős munkásszervezkedés, a «szabad» munka versenyét hatékonyan megszorította, gyakran oly nyomást birt gyakorolni az egymással erősen versenyző munkaadókra, hogy a kamat vagy haszontöbblet terhére emelte a béreket. De ahol a nyomás ellen a munkaadók szervezkedtek, a maguk részéről az iparba bevonható szabad tőke versenyét szorítván meg, a munkásszervezet nyomását rendesen sikerült ellensúlyozniok, mert csekélyebb számuk, jobb értesülésük e szervezkedéseket hatékonyabbá teszik harcz esetén. Még a tanult és jól szervezett munka terén is mindinkább felismerik a szakszervezeti mozgalom gyengeségét arra, hogy a vagyonfeleslegből megfelelő részt biztosítsanak. Továbbá egyre nyilvánvalóbb, hogy maga az a politika, amelyet a kivülről jövő «szabad» munka korlátozására erős szakszervezeteknek követnie kell, egyre megnehezíti a kevésbbé tanult munkásságnak munkapiacza szervezését, amelyet a magasabb foglalkozásokból kizárt munka eláraszt.

E tény felismerése hajtja politikai tevékenységre a szakszervezeti mozgalmat. A polgárság többségét kitevő munkások hajlanak arra, hogy a szakszervezet más magán-szövetkezeti és jótékonysági törekvések kiegészítésére a munka és életszinvonal emelésének eszközéül az államot használja fel. Bárha a történelem úgy tanítja, hogy az államot mindig valamely politikai hatalmat és befolyást gyakorló osztály gazdasági jólétének előmozdítására használták fel, erényes polgárok mindig harczoltak a politika ily üzésével járó részrehajlás és korrupczió ellen és most amiatt aggódnak, hogy a munkásosztályok úgy az államnak, mint a termelésnek kárt okoznak a magánvállalkozás és magántulajdon jogaiba való oktalan beavatkozással.

«Ha földbirtokosok, gyárosok és más vállalkozó osztályok a multban gazdasági czéljaikra használták ki a közhatalmat, törvények, szerződések és vámok alkotásánál és az állam diplomácziai, katonai erejét üzleti czélokra használták ki, az nem ok arra, hogy a hatalom elnyerésével a munkásság osztálya érdekében ugyanezt a tisztességtelen és helytelen politikát folytassa.» Ez az ellenvetés. Erre gyakran elegendő feleletnek tartják két szempont kiemelését. Először is vitatják, hogy ott, ahol munkásosztály képezi a választók túlnyomó részét, az ő szavuk és érdekük a «nép» szava és érdekének vehető, ott, ahol a többség uralmának elvét fogadták el. Másodszor vitatják, hogy sok, sőt a legtöbb követelmény, amelyet a munkásság az állam utján kiván kierőszakolni, a földbirtokosok, tőkések és más vállalkozó osztályok, az állam előző urai törvényes jogainak vagy más előnyeinek megváltoztatásában vagy megszüntetésében állana.

De bár mindkét feleletben van igazság, annak a gazdasági ellenvetésnek, hogy a bérmunkásosztály politikai hatalmát a termelési rend kárára, a vagyonosodás meggátlására használhatná fel azon rövidlátó törekvésével, hogy a birtokos-osztályok költségén a béreket emelje és a munkaviszonyt javítsa, – egyik sem felel meg.

Az egyetlen megfelelő válasz annak kimutatása volna, hogy az állam eszközeivel megvalósítani kivánt munkáskövetelések, bárha indítóokuk osztályérdekekben rejlik, végeredményben a társadalom érdekeivel megegyeznek és azok megvalósítására vezetnek. Ezt nem lehet bizonyítani arra való utalással, hogy a munkásság a legnépesebb osztály. Ki kell mutatni, hogy az általuk követett politika végeredményben nem káros a termelési szervezetre. A termeléketlen felesleg tanának elfogadása kétségtelenül támogatja a munkásosztály politikájának ily értelmezését. Mert amennyiben éppen arra irányul, hogy a nem termelékeny felesleg egyes részeit a szabad idő növelésére vagy a munkaviszony javítására fordítsa, a munkáspolitika társadalminak vallhatja magát. A terméketlen fölösleg termelékenynyé változtatásával a termelés javulását és növelését idézi elő. Avval, hogy a járadékot vagy a haszonfelesleget teljesebb életmódot biztosító béralapra fordítja, és így a bérmunkások maguknak, családjuknak a czivilizált élet javaiból, követelményeiből többet szerezhetnek meg, több szabad idő, szórakozás, művelődés mellett, kettős társadalmi nyereség jár. Az ily irányú jövedelemmel elért hasznosság és kielégülés mérvét növeli és a munka hatékonyságának emelésével a termelés fejlődését előmozdítja.

Legjobban mutatja, hogy az észszerü munkáspolitika mint járul hozzá a szocziális politikához, a bérminimumért való küzdelem. Bármikép is értsük vagy formáljuk a társadalmi fejlődés fogalmát, első elengedhetetlen feltétele a szegénység kérdésének megoldása. Ez a kérdés igen bonyolult, számos rétegre választható. Alapját képezi a nyomor kérdése, van nyomor, és az a lassan, de biztosan növekvő tudat, hogy a társadalom biztonsága kivánja meg a nyomor megszüntetését, az államot sok ponton hozta szimpatikus érintkezésbe a munkásmozgalommal. A közvélemény mindenütt kivánja, hogy a társadalom alacsony bérek, túlmunka, elhanyagolt gyermekkor, őrültek internálása, betegség, baleset, iszákosság, munkanélküliség, rokkantság ellen megfelelő orvoslást találjon a meg nem felelő és megalázó magánjótékonyság helyett.

E czélra a modern államok közegészségi, nevelési, ipari és filantrop gondoskodások egész sorát léptetik életbe, abból a két feltevésből indulva ki, hogy először a munkásosztály széles rétegei képtelenek egyénenként vagy magánszövetkezés útján megfelelőleg gondoskodni gazdasági helyzetükkel járó számos káros és megalázó inczidens ellen; másodszor, hogy egészséges társadalmi politika felhasználni az állam forrásait azon czélokra, melyeket maguk meg nem valósíthatnának. Ingyenes kórházak, aggkori nyugdíj, munkanélküliség ellen megfelelőbb gondoskodás és bérmegállapító hivatalok ez új állami politika különböző irányait példázzák.

Megjegyzendő, hogy mind e szolgálatoknál az állam a munkásmozgalom elismert ténykedéseit egészíti ki vagy helyettesíti és több ponton közvetlenül e mozgalommal működik együtt.

De a fizikai pusztulás elleni biztonság a czivilizált életre nem elegendő alap. Minden társadalom érdeke, hogy minden tagja a társadalomnak tett szolgálatok fejében oly jövedelmet élvezzen, amely magát és családját teljes fizikai épségben tartsa fenn, általános és szakkiképzésre minden megfelelő alkalmat megadjon és oly társadalmi életet, szórakozást, szabad mozgást biztosítson, amelyre egy jó munkásnak és polgárnak szüksége van. Már pedig a modern államférfiak felismerik, hogy a munkások nagy tömege számára némely vagy mindezen társadalmilag kivánatos feltétel egyéni vagy kollektiv alkudozással el nem érhető. Sem a verseny, sem a szövetkezés a modern munkásnak nem biztosítja kellőleg a megkövetelt munka- és életszinvonalat. Az államnak kell kiegészítenie a munkáspolitikát. Közvetlenül két úton teszi meg ezt. Először is kifejezetten oly szolgálati feltételeket állít fel, amelyek egyenesen a munkásokra kedvező munkabér, munkaidő és más munkafeltétel megállapítását czélozzák. Az ausztráliai bérhivatal e politika legmesszebbmenő példája, amely Angliában ma még csak néhány túlalacsony munkabérrel dolgozó iparágra szorítkozik. De nálunk az állami beavatkozás nemcsak a közhivatalnokok növekvő számánál érvényesül, hanem a hatóságokkal szerződő magánvállalatoknál is. Az itt követett politika határozott elismerése annak, hogy a magánmegállapodás nem biztosítja a társadalmi jólétre vezető munkaviszonyokat. A modern ipari törvényhozás a gyáripar, kereskedelmi üzletek, a munkaadók felelőssége, az üzleti záróra terén és más szabályozó törvények a munkásvédelem teljesebb politikájának kifejezésre jutását jelenti. A mi czivilizácziónk minimális követelményeinek megfelelő szolgálati szinvonal kiépítésére irányuló szórványos törekvések ezek.

Megerősíti ezt az állami szabályozás egy más neme, mely a munkások szempontjából véve a megélhetési standard javítására irányul. Ez alá foglalható a közegészségügyi törvényhozás nagy része, az élelmiszerhamisítás elleni törvények, veszélyes javak és szolgálatok elleni más védelmi eszközök, míg a szabad vagy államilag segélyezett nevelés és szórakozás, a könyvtárakat, parkokat, fürdőket és más üdüléseket beleértve, ugyane politika irányában fekszenek. E különböző közszolgálatok fő gazdasági hatása, hogy a munkásokat képessé teszi keresményük jobb vagy gazdaságosabb felhasználására, mint a teljes laissez faire rendszer mellett és közköltségen nyujt nekik oly szolgálatokat, amelyeket nem vehetnének meg. A munkásosztályok gazdasági érdekeinek specziális szempontjából véve az állami tevékenység e két faja közjövedelmeket fordít minimális egyezség és tudás, élvezet, izlés, jellem és viselkedési standard kiépítésére, azon osztályok számára, amelyek nem képesek e dolgokról megfelelően gondoskodni munkaerejük eladásával szerzett keresményükből. Részletes, közvetett kinálat ez a bérügylet kedvezőtlen viszonyainak javítására.

Ez természetesen egy szélesebb látkörü társadalmi politika egyoldalú, elfogult értelmezése. Mert, noha a közmunka és kiadás egyrésze kizárólag a bérmunkásokra vonatkozik, nagy részének tágabb társadalmi kihatása van. Bárha a szegényebb osztályok húzzák a legnagyobb hasznot a közoktatásra, szórakozásra, sőt a közegészségügyre fordított összegből, mégis helyesen hangsúlyozható, hogy a szolgálatok nem annyira egy osztály nélkülözéseinek pótlására, mint inkább a társadalmi szervezet egészének védelmére és javítására irányulnak. Ha az állami tevékenység magasabb fajait vesszük szemügyre, mint a főiskolai oktatást, tudomány, irodalom, művészetek pártolását, a forgalom előmozdítását, városok szépítését, felismerjük, hogy a társadalmi politika mind kevésbbé esik egybe egy osztály érdekeivel.

Ez állami szegényügyi, közoktatási, fejlesztési szolgálatok, a védelmiekkel együtt, amelyek az államok jövedelmének oly nagy részét emésztik fel, egy nagy és növekvő jövedelem kiadását vonják maguk után. E jövedelemről való gondoskodás kormányzás művészetében mind nagyobb szerepet játszik. A pénzügy legfőbb nehézsége az állam termelésében való szerepének és ennélfogva jövedelemre való igényének hiányos ismeretéből ered. Az a felfogás, hogy az állam egyedül az egyes polgárok élete és vagyona védelmére áll fenn és hogy e kötelessége teljesítésére jogosult minden polgár megadóztatására vagy anyagi viszonyaihoz vagy az állam részéről nyujtott szolgálatok arányában, még mindig tartja magát. E nézet hatása alatt az állam tevékenységét szigorúan korlátozták és a közjövedelem nagyobb részét az egyes polgárok vagyona elkobzásának tekintették.

Ma lassan kibontakozik a közjövedelem e teoriája és gyakorlata e tévfogalmakból. Egyrészt látjuk, hogy a legtöbb czivilizált állam átlépi a védelem nyujtására szolgáló tevékenység körét és a nemzetgazdaság forrásai kifejlesztésére számos intézményt létesít. Másrészt látjuk, hogy a közjövedelmeket mindinkább úgy fogják fel, mint amelyekhez az államnak joga van, miután közszolgálatokkal megkereste. Ez utóbbi tant még a maga teljességében nem fogadták el, kivéve a köz tulajdonát képező iparokért fizetett jövedelmek vagy járadék tekintetében. Állami földek, bányák vagy birtokok járadéka, a posta, városi vasút stb. haszna nyilván ugyanúgy megkeresett jövedelem, mint a magánvállalatoké. Ahol az állam vagy a város különleges szolgálatot teljesít és az azt igénybevevőtől annak árát beszedi, akár kicsinyben fizettetik meg, mint a postánál, vagy nagyban évi bérrel, a közönség nyilván más üzemekkel egy sorban áll és ugyanoly joga van a haszonra.

Természetesen visszaélhet jogával, nagyobb árat követelvén a méltányosnál. Rendszerint egyedárús lévén, a magánosok konkurrencziáját megszorítván vagy kizárván, gyakran módjában áll az árak megállapításánál visszaélni e helyzettel. Számos szolgálat a legelemibb életszükségleteket látja el, mint a forgalmat, vizet, világítást. Ezzel úgy növelheti jövedelmét, mint egy magános, követelvén azt, ami a magánüzemben haszontöbblet. Néhány város és állam ezt gyakorolja, bizonyos egyedárúságokat, mint a só, gyufa, dohány, szesz a közjövedelem forrásának használván ki. Ezt gyakran visszaélésnek tüntetik fel, mintha a trösztök vagy más egyedárús hasonló követeléseivel teljesen megegyeznék. De itt nem ez az eset forog fenn. Két különbség is van. Az állami egyedáruság haszontöbblete, bárha nincs a nyujtott specziális szolgálattal kiérdemelve, a társadalmilag hasznos szolgálatokra fordított jövedelmet növeli, míg egy magántröszt haszontöbblete magánosok nem termelékeny haszontöbbletét növeli. Továbbá az állam nagy árakat nemcsak közjövedelmi szempontból követelhet, hanem a közrend érdekében, mint a szesznél és robbanó szereknél.

De ha a közegyedárúság nagyobb haszon követelésének eszköze, mint a rendes üzleti egyedáruság, ez a többlet az adózás egy neme és ekként védendő. Tehát az adónak a közjövedelem főforrását jelentő új fogalmához kell folyamodnunk az állam és a termelési rend viszonyának megértése végett. Ez az új felfogás gyakorlati, tapasztalati formát ölt a megszolgált és meg nem szolgált jövedelem megkülönböztetésében és azon állításban, hogy az államnak joga van az utóbbiban osztozkodni. Nyilvánvaló, hogy a magánjövedelem és tulajdon meg nem szolgáltnak vett elemeihez folyamodik mindinkább minden ország a fejlődő állam egyre növekvő funkcziói teljesítésének fedezésére megkivánt jövedelem-többlet végett. A két fogalom kölcsönhatásban van. Az a felfogás, hogy nagy meg nem szolgált jövedelmi forrásokat lehet megcsapolni, képesíti és buzdítja a modern államokat és városokat új alkotó szolgálatok vállalására a közoktatás, lakás, város-szabályozás és társadalmi reform terén, amelyek ezelőtt pénzügyileg kivihetetlennek látszottak. Másrészt annak teljesebb megértése, hogy az állam vagy város mit tud és köteles a közjó érdekében tenni, a kormányokat arra buzdítja, hogy a meg nem érdemelt vagyont jobban felismerjék és szorosabban vizsgálják. A kormányt önérdeke mindenütt arra birja, hogy több közjövedelmet vonjon ki a meg nem érdemelt jövedelemből és vagyonból. A pénzügyek ilyen rendszere legalább is képviseleti kormányzatú államokban a legkisebb ellenállást váltja ki. Mindenütt látják és érzik, hogy a földjáradékból, szeszengedélyből, osztalékokból, üzletekből származó hasznok, amelyek a szabad verseny teljes kihatása alól el vannak vonva és a termelést és eladási árakat szabályozhatják, oly nyereségi elemeket tartalmaznak, amelyek az illető ipar sérelme nélkül megadóztathatók. Ha mindenfajta meg nem szolgált jövedelem egy forrásra lenne visszavezethető, mint Henry George egyes tanítványai teszik, vagy csak néhány világosan megállapítható és mérhető forrásra, elég egyszerü politika lenne keresztülerőszakolható az ily forrás közjövedelemre való fordítására. Vagy állami egyedárúság vagy különös megadóztatás útján. Az első mód a közhatóságok részéről a föld vagy jelenlegi, vagy várható járadékkal biró részei megszerzésében és birtoklásában állana. E birtok-politika hatékonysága érdekében a vasutak, bányák, kőbányák és esetleg épületek köztulajdonba jutása és állami kezelése lehet szükséges, oly szoros lévén ezek és a föld közötti viszony, hogy abból járadékot szivhatnak fel. Evvel együtt járna más természetes javak köztulajdona és más természetes egyedárúságé, mint a szesz kicsinyben árúsítása, bankügy és biztosítás, távirda, távbeszélő, a forgalom és érintkezés más eszközei, a fő községi szolgálatok és talán egyes felosztási szolgálatok, amelyeknél magánosok a köz kárára valószinüen hamisítanának, vagy a versenyt kizárnák. E korlátolt államszocziálizmus, bárha a versenyben más szempontok kivánják, mint a közönség védelme a magas árak vagy a szolgálatok vagy javak rosszasága ellen, első sorban a közjövedelem szerzését szolgálnák. Az államnak egyedárúságok birásából és gyakorlásából nyujtanak jövedelmet.

A másik módszer az volna, hogy a föld, a vasútak és más jövedelemfelesleget hozó eszközök magántulajdonban és magánhasználatban maradnak, de e feleslegből annyit adnak az államnak, amennyire az egyenes adókból szüksége lenne. A közgazdák megegyeznek abban, hogy a föld gazdasági járadékának adója nem hárítható át és nemcsak, hogy nem befolyásolja károsan a föld társadalmilag előnyös használatát, hanem úgy alkalmazható, hogy ezen használatot előmozdítsa. Ami áll a földjáradékra, áll más egyedárúsági értékekre is. Miután az egyedárús már úgy állapította meg az általa nyujtott javak vagy szolgálatok utáni járadékot vagy más terhet, hogy a lehető legnagyobb jövedelmet hozza, rendesen nem fizetődnék ki neki, hogy a megadóztatás következtében felemelje az árakat. A megadózás valószinüleg a gazdaságosabb termelési eljárásra ösztönzi, amint a földbirtokost földjének jövedelmezőbb használására birja. Nem fogja a termelés korlátozására birni vagy arra, hogy eddig nyujtott személyes szolgálatokat megtagadjon. Az egyedárúságok megadóztatásának ezen gazdasági teoriáját általában elfogadják.

De a termelési eljárásoknak itt munkánkban kifejtett analizise sokkal tágabb és változatosabb alkalmazást enged meg. Mert, ha nemcsak a föld birtokából vagy néhány határozott egyedárúságból fakad a jövedelem-felesleg, hanem nagyszámú és változatos körülményekből, amelyek bizonyos tőkének vagy képességnek, amely így előnyben van, ritkasági értéket adnak, a közjövedelem részére megadózás útján felhasználható felesleg összege nagy mértékben fokozódik. Az üzleti trösztök, kartellek, áregyezmények hasznothajtó gyümölcsei, a tőzsde-manőverekkel a vámokból, vagy más közintézkedésekből, találmányokból, jobb üzemszervezetből, magas bérekből, fizetésekből származó nyereségek mind különböző mértékben vonhatók megadózás alá. Az a tény, hogy a legtöbb ily üzleti vagy professzionális tevékenység hasznos személyes tevékenység önkéntes kifejtésével jár, komplikálja ugyan az adópolitikát, de elveit nem érinti. A belőlük származó jövedelmek bizonyos ritkasági elemeket tartalmaznak, meg nem szolgált elemeket, amelyek ugyan közvetlenül el nem választhatók a képesség szükséges dijjazásától, vagy a minimális haszontól vagy kamattól, mindazonáltal alkalmas adótárgyak. Némelyik meghaladja a városi telkekből, szeszkimérési engedélyekből nyert jövedelmeket és tartósabb, mint azok, mások esetlegesek és hullámzók. De a nem termelékeny feleslegnek igen nagy részét képezvén, a közérdek politikája megkivánja, hogy mint a közjövedelem forrását kellőleg figyelembe vegyük.

Bonyolult voltuk, megmérésük nehézsége különleges megadóztatásra alkalmatlanná teszi őket. Ez inkább mulékony feleslegek különfélesége, bonyolultsága és mértéke szolgáltatja az általános fokozatos jövedelmi adó igazi gazdasági igazolását. Minden olyan adó, amely tisztán megélhetési és növekedési költségeket sujt, azaz csak a munkabért, a minimális kamatot, hasznot, vagy a képességnek más fizetését éri, rossz adó. Mert egy termelő erő hatékonyságát rontván, a javak jövő termelését támadja meg és a jövő közjövedelemnek megadóztatható feleslegét csökkenti. Minden adózás tehát csak az improduktiv fölöslegre szorítkozzék, annyit vonván el belőle, amennyit az állam előnyösen felhasználhat a közszolgálatok ellátása és fejlesztése czéljaira. Az általános jövedelmi és örökösödési adók, amelyek jelentősége a legtöbb czivilizált államban növekszik, az adózás biztosítására a legjobb eszközök. Fokozatosságuk avval igazolható, hogy a nem termelékeny felesleg aránya közvetlenül változik a jövedelem vagy birtok nagyságával. E feltevést kétségtelenül valónak fogadhatjuk el. Minél nagyobb a jövedelem vagy birtok – annál nagyobb nem termelékeny felesleget hajt rendszerint és annál nagyobb mértékben adóztatható meg a jövedelmet nyerő termelő erőre való káros hatás nélkül.

A meg nem szolgált jövedelem megkülönböztetésének nehézsége a megérdemelt jövedelemtől, amelybe gyakran bele van foglalva, az államot kisérleti eljárásra birja. Nagy gyakorlati nehézségekbe ütközik a nagy jövedelmekből a fölösleg megadóztatására irányuló törekvés. Gyakran elrejthető a jövedelem és a modern nemzetközi pénzügyi viszonyok lehetővé teszik, hogy bizonyos feleslegek a megadózást elkerüljék, a külföldön merülvén fel és haza más formában kerülvén. Amint az üzleti világ mind nemzetközibbé lesz, igen nehéz lesz mindegyik államnak a másik megelőzése a folyó jövedelem megadóztatásában. Részben e nehézségek elhárítására, de még inkább annálfogva, mert az örökségek meg nem szolgált jövedelmet jelentenek az örökösök részéről, az örökösödési adó igénybevételére nagyobb a hajlandóság, mint a jövedelmi adó növelésére.

Inkább a pénzügyi opportunizmus, mint gazdasági teoriák megértése és elfogadása hajtotta az államférfiakat ezen jövedelmi források felé. De különösen szükséges, hogy azok, akik a modern állandó jövedelmi szükséglet növekedésének nehézségeit oldják meg, megértsék, mik az adózás helyes forrásai és mi az észszerü megadóztatási mód. Az adózás nem az egyes polgárok megszolgált javának vagy jövedelmének, egyéni erőfeszítésük és képességük eredményének elkobzása. Eszköz az, amelylyel a társadalmi tevékenységek és szükségletek képviselője, az állam igényét érvényesíti a társadalom által az egyes egyéneknek nyujtott különböző segítségekkel megszolgált jövedelemre. Az állam adók útján szedi be jövedelmét és amennyiben helyesen vezetik, a társadalomnak nyujtott szolgálatai fejlesztésére és javítására és a védelemre fordítja.