Manapság a közhasználatban a vagyon szó alatt csak azokat a dolgokat értjük, amelyeket el lehet adni és meg lehet venni, annak a vagyonnak a nagyságát pedig, amelyet e tárgyak képviselnek, annak a pénzösszegnek a mennyiségével mérjük, amellyel a piaczon eladhatók.

Ha vagyonos emberről beszélünk, mindazt, amije van, pénzben fejezzük ki, beleértve nemcsak földjét, házait, gépeit, nyersterményeit, készpénzét, amellyel rendelkezik és amelyet üzletébe fektet, részvényeivel vagy egyéb papirjaival és okmányaival együtt, amelyek jövendő termékekre biztosítanak igényt számára, hanem lakóházát, bútorait, képeit, könyveit és egyéb személyes használatára szánt tárgyait is, amelyeket nem szándékozik árúba bocsátani. Mindezeknek megvan a maguk piaczi értéke és az illetőnek a vagyona ezeknek az értékeknek az összegéből áll.

Valamely nemzetnek a «vagyonát» hasonló módon becsülhetjük meg. Bizonyos adott időpontban ez a vagyon az állam és a nemzetet alkotó egyének, a polgárok tulajdonában levő elárúsítható javak teljes összegéből áll. Természetesen lesznek e javak közt olyanok, melyek idegen országokban fekszenek, viszont hiányzanak belőlük oly javak, amelyek bár magában az országban feküsznek, mégis külföldiek tulajdonát képezik.

Ilyen értelmezés mellett Nagybritannia vagyonához nem számítjuk hozzá földrajzi fekvésének, éghajlatának vagy más természeti előnyeinek pénzben felbecsült értékét, noha ezek esetleg egyéni, vagy kereskedelmi czélokra igen hasznosak. A Themze-folyó a nemzet üzleti életéhez való hozzátartozandósága mellett is csak közvetve vehető a nemzetvagyon részének, amennyiben könnyebbséget jelent a közlekedésügyi vállalatok részére. Két erős oka van annak, hogy ezeket a természeti előnyöket a nemzeti vagyon üzletszerű becsléséből kizárjuk. Elsősorban az, hogy nem eladók és piaczi értékük meg nem állapítható. Másodszor, ha az éghajlat, földrajzi helyzet, kikötőknek alkalmas partalakulás, stb. értékének megállapítását megkísérlenők, ez a nemzet mérlegében egyes tételek kétszeresen való szereplésére vezetne, mert mind e természeti előnyöket kétszeresen vennők számításba a magánvállalkozás számtalan czéljára történt felhasználásuk következtében.

Ezért akár az egyes egyén, akár a nemzet szempontjából üzleti czélra megfelel, ha a vagyon fogalmát a vásárolható árúkra korlátozzuk, piaczi értékük szerint mérve. Ennek az eljárásnak megvannak a maga előnyei és hátrányai. Vannak dolgok, amelyek így vagyonnak tekinthetők egy bizonyos helyen és egy bizonyos időben, míg más helyen és időben már nem szerepelhetnek ilyenül. Az ország lakosságának növekedtével olyan földterületek, amelyek annakelőtte nem jöttek vagyonszámba, időfolytán azzá válnak; víz, levegő és napfény szabad jószágból vásárolható jószággá válik a városi lakásbérek emelkedésével. Noha a rabszolga munkája sokkal kevesebb értéket képes termelni, mint a szabad munkásé, mégis a rabszolgák felszabadítása az Egyesült-Államokban a magánvagyon roppant tömegét semmisítette meg.

Viszont, a vagyonnak piaczi ár szerint való számbavétele mellett az egyes árúkból összetett vagyon összege folytonos változást mutatna, de nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy ez az eljárás a nemzet, vagy a világ vagyonában akkor is változást tüntetne fel, ha a «javak» mennyiségében vagy minőségében ennek megfelelően mi változás sem történnék. Az árak általános emelkedése vagy csökkenése, amely a pénzviszonyok következménye, a vagyon alaptalan növekedését, vagy csökkenését mutatná fel. És bár a statisztikusok e hibákat korrigálhatják is, a nemzeti vagyon tanulmányozásánál a vagyon mérésében a napi árra való támaszkodás még így is bizonyos zavar forrása marad.

Ha a vagyont alkotó tárgyakról leltárt veszünk fel, a vagyon köznapi fogalmát túl anyagiasnak fogjuk találni. Az üzletember jóakaratát csakúgy vagyonnak kell számítanunk, mint gyára épületeit, mert bár anyagiatlan, mégis eladásra alkalmas. Többször vitatták, hogy az üzleti képességek, az ügyesség, hatékonyság vagy az emberi munkaerő a nemzetvagyonhoz hozzá számítandók. Ám ez helytelen eljárás lenne. A rabszolgarendszer mellett a rabszolga termelőképessége részét képezi annak az eladásra alkalmas birtoknak, amelyhez tartozik; ám ott, ahol a személy nem jószág, azok a képességei sem tekinthetők jószágnak, melyek személyétől elválaszthatatlanok. Csak azok a szolgáltatások, amelyek nyujtására képesek és amelyeket a vevőnek át tudnak adni, számíthatók vagyonnak. Azaz, az orvos tudása és ügyessége nem vagyon, azonban a műtét, melyet végez, vagy a vélemény, melyet egy bizonyos esetben ad, már vagyonnak számítandó. Ugyanígy van ez a professzionátus és személyes szolgálatok minden fajánál. A szakács és a pinczér szolgálata ugyanabban az értelemben jelent vagyont, mint a táplálék, amelyet főz és felszolgál: a leczke épp úgy vagyont jelent, mint a tankönyv. Ahol azonban személyes ügyességet vagy munkát fordítanak a javak termelésére, úgy hogy az alakjuk vagy helyük megváltozik általa, ezt az ügyességet, vagy munkát úgy szokás tekinteni, mint a javakba belépő tényezőt, amely értéküket növeli. Eszerint a bérmunkát és az üzletvezető munkáját általában nem szokás önmagában vagyonnak tekinteni, hanem csak beszámítani azoknak az árúknak az értékébe, amelyeknek a termeléséhez hozzájárulnak. Ha a társadalom szempontjából tekintjük a vagyont, világos, hogy az említett két személyes szolgálatot nem vehetjük mindkét módon számításba és sokkal alkalmasabb azokhoz az árúkhoz számítani, amelyek piaczi értékét növelik.

Ha egy adott pillanatban leltárt készítenénk egy embernek, vagy nemzetnek a vagyonáról, természetesen csak az anyagi jellegű javakat vehetnők számításba, minthogy a szolgálatok bizonyos időben folynak le. Azonban világos, hogy a szabad, a házi, a szórakoztató és egyéb szolgálatok, amelyeket nem csupán az anyagi javak termelésére fordítanak, a vagyon egy más, külön faját képezik, ha árú tárgyául szolgálnak. Ezért valamely nemzet vagyonát egy adott időszak lefolyása alatt feltüntető leltárba bele kell őket foglalnunk. Az a szerep, amelyet a nemzetvagyon általános tömegében játszanak, sokkal világosabbá lesz előttünk, midőn majd a jövedelemről szólunk.

Azt a berendezést, amely ennek a részint kézzelfogható, részint csak szellemi vagyonnak a különböző fajait termeli vagy előállításához hozzájárul, termelési rendszernek nevezzük. A termelés fogalma alá soroljuk itt mindazon tevékenységeket, amelyek a vagyon bármely fajának előállításában részesek, beleértve a bíró, a pap, az akrobata, vagy a szakszervezeti titkár működését. Igy nemcsak a földmívelésnek és a bányászatnak a földből javakat kivonó gazdasági ágait, nemcsak a kézműipar, a fuvarozás és az anyagi javakkal foglalkozó szétosztó ipari és kereskedelmi ágakat, hanem a kormányzást, a tudományos foglalkozásokat, a művészetet, minden üdítő sportot és szórakozást a termelési rendszer fogalma alá kell foglalnunk.

A termelés mindezen ágainak terméke vagyont jelent és e vagyon összegét annak piaczi ára szerint becsüljük meg.

Ruskin János és mások tagadták, hogy a közgazdaságtannak meg kellene elégednie a vagyonnak ezzel a szerintük szűk értelmezésével. Árú tárgyát képező javakról szóló rideg adatok, amelyeket pénzértékben fejeznek ki, mondják e támadók, mi hasznos ismeretet sem nyujtanak számunkra abban a tekintetben, hogy mi hatásuk van e javak termelésének és fogyasztásának az ember életére és boldogságára. A társadalom más kutatói szintén kétségbevonták annak a helyességét, hogy a gazdasági eljárások tanulmányozását különválasszuk más társadalmi proczesszusokétól és külön közgazdasági «tudománnyá» tegyük.

Ez a bírálat, amennyiben éle van, minden tudományos speczializálásra alkalmazható. A jelenségek egész világa benső összeköttetésben álló részek egysége és bármely résznek külön tanulmányozás czéljára való kiszakítása szükségkép csonkítást jelent. Ám az ily külön tanulmányok folytatása igen fontos az intellektuális haladás szempontjából és a művelésükkel járó csonkítás nem végzetes jelentőségű, feltéve, hogy nem feledkezünk meg róla és hogy a specziális kutatás tárgyával nem foglalkozunk oly módon, mintha kerek és teljes egészet képezne. Sőt az ily tudományos speczializálásból a legnagyobb veszedelem éppen akkor áll elő, ha a tudományt valamely művészet alapjává tesszük és az emberi cselekvés szabályait építjük fel rá. A gazdasági élet tudományos kutatása bemutathatja, hogy az ember bizonyos cselekedetei vagy a nemzeti politika bizonyos intézkedései az árú tárgyát képező vagyont növelik. Hogy ezt az állítást felszólítássá módosítsuk és ez a felfedezés elegendő alapot jelentsen arra nézve, hogy egyéni, vagy nemzeti cselekvéseknek irányt szabjon, anélkül, hogy kellően számbavettünk volna a közjólétre hatást gyakorló egyéb tényezőket, amelyek e kereskedelmi szellemű politikából folynak, vagy folyhatnak, szemmelláthatólag elítélendő. Mert, ha valamely egyén, vagy nemzet a maga cselekedeteinek irányát kivánja megállapítani, ugyanakkor számba kell venni minden felmerülhető előnyt és hátrányt. Ennélfogva azt a tanácsot, amelyet a közgazda ad az államférfinak, mindenkor a közjólét egész területére való hatásának vizsgálata alapján kell alkalmazni, vagy kiigazítani. A rögtön, sőt állandóan hasznothajtó gazdasági politika is megtámadható a szélesebb látókörből tekintett hasznosságból eredő meggondolás alapján.

Ám, ha mindezt megengedtük is, ez távolról sem jelentheti azt, hogy a gazdasági javaknak akár a tudománya, akár a művészete tarthatatlan volna. Ellenkezőleg, mindkettő fontos szerepet nyer a «politikának», azaz a társadalom viselkedése tágabbkörű tudományának és művészetének haladása szempontjából. Nemcsak arra van szükségünk, hogy elkülönítve a gazdasági jelenségeket a közelebbi vizsgálat czéljaira a többi társadalmi jelenségtől, megtanuljuk, hogy melyek a gazdasági rendszer tényezői és mint végzi e rendszer a maga működését, hanem épp oly szükséges, hogy tudjuk, mi a javasolt változásoknak a valószínű hatása a gazdasági rendszerre és az árú tárgyát képező vagyonra, melyet termelni szokott. Mindkét fajta ismeret segítségére szolgál úgy a polgároknak, mint az államférfiaknak. Egyik ismeret sem elegendő önmagában arra, hogy a cselekvés irányát megszabja: de mindkettő hozzájárul az ismeretközlés ama tágabb folyamatához, mely a társadalom politikájának kialakításában segítő szerepet játszik.