Az a jelentős szerep, melyet fejtegetéseink során az improduktiv fölöslegnek juttattunk, szükségessé teszi, hogy ehelyütt eloszlassunk egy félreértést, mely felmerülhet annak a megállapítása tekintetében, minő helyet foglal az el az improduktiv fölösleg iparban. Ámbár e járadékok, a túlmagas kamat és a többi elemek, melyek ebben a fölöslegben benfoglaltatnak, semmiféle hasznos szolgálatot nem végeznek abban a tekintetben, hogy azok élvezőit ipari tevékenységre sarkalják, mégis úgylátszik, hogy az iparra gyakorolt általános hatásuk üdvös. Az a fényüzésre fordított kiadás, melyet lehetővé tesznek, az iparágak nagy részét birja tevékenységre, az a rész pedig, amelyet nem költenek el, hanem megtakarítanak, hozzájárul a nemzeti tőke növeléséhez. Ennélfogva, bár ez a fölösleg nem produktiv oly értelemben, hogy fentartaná vagy felkeltené azoknak a termelő energiáját, akik munkanélküli jövedelemként nyerik azt el, mégis produktivnak tarthatjuk további felhasználhatóságánál fogva, akár elköltik, akár megtakarítják. Ámde közelebbről vizsgálva a dolgot, ez a feltevés megdől. Ha ugyanis szemügyre vesszük azt a részt, amelyet fényüzésre költenek, azt látjuk, hogy az semmit sem juttat az ipari élet egészének. Ha improduktiv fölösleg helyett valamely egyenletesebb szétosztási művelet által nem a járadék vagy nagymérvü haszon elnyerőjének, hanem mint az eredményes munka bére a munkás számára jutna, épp oly mértékben kereslet tárgyát tevő árúkra használódott volna fel. Ezek az árúk, ahelyett, hogy a gazdagok fényüző czéljait szolgálnák, munkáscsaládok életének kényelmesebbé tételére volnának fordíthatók. Ahelyett, hogy a fényüzési czikkeket szolgáltató iparágak számára szükséges munkaalkalmat szaporítanák, a növekvő munkaalkalom ugyanekkora mennyiségének azokban az iparágakban való felhasználását segítenék elő, amelyek a munkásosztály kényelmi czikkeit termelik. Ámde a fényüzési czikkek fogyasztása mitsem juttat a termelési rendszer munkaképességének, míg a munkásosztályra fordított kiadások a munkaerőnek nagyobbmérvü hatékonyságát eredményeznék. Ennyit az improduktiv fölösleg fényüzésre fordított részéről.

Ugy látszik, mintha az a rész, amelyet megtakarítanak, minden körülmények között hasznos volna az ipari életre nézve. Az improduktiv fölösleg, megtakarítva és a tőke új formáivá alakítva át – mondhatná valaki – épp oly üdvös, mint a magasabb munkabér, mely arra szolgál, hogy a munkáscsaládok termelőképességét növelje. Több tőke épp oly hasznos, mint több munkaerő.

Nem lehet azonban eleve elfogadni azt, hogy az a fölösleg, amelyet megtakarítanak, hogy aztán nagyobb tőkébe olvasszák be, szükségképpen oly mértékben használható fel gazdaságilag, mintha az a jövedelem, amelyből ez a fölösleg származott, a munkabér emelésére, vagy a munka hatékonyságára fordíttatott volna. Felismertük ugyanis azt, hogy a gazdasági fejlődés a termelés különböző tényezőinek helyes arányban való növekedésétől függ. Ha tehát valami oly irányzat volna kimutatható, mely szerint az új tőkék szaporulata gyorsabb tempóban történik, mint a munka hatékonyságának fokozása, ily tendenczia kártékony volna társadalmi szempontból nézve. Az improduktiv fölöslegek nagy tömegeinek «megtakarítása» azonban szakasztott ilyen pazarlást jelent. Mert ha a gazdasági élet tőke-épületén nagyszabású toldásokat végzünk, a munka termelékenysége pedig nem növekedett ezzel aránylagosan, két káros hatást eredményez. Elsősorban is felborítja a termelési tényezőknek egymáshoz való viszonyát, annálfogva, hogy a munka mögötte marad a tőkének, mint termelési erőforrásnak. Másodszor a termelést túlviszi azon a fokon, amely szükséges ahhoz, hogy a fogyasztókat árúkkal lássuk el. Ennek következményeképpen időközi zavarokat eredményez a piaczokon, amelyek üzleti depressziókban jutnak kifejezésre. Elkerülhetetlen eredménye ez annak a szétosztásnak, amely improduktiv fölösleget létesít oly jövedelemből, amely szükséges volna a bérmunkások munkaképességének fokozására. Mert a bérmunkások növekvő fogyasztása, tekintve, hogy ők képviselik a fogyasztók óriási többségét, szükséges avégből, hogy a gazdasági rendből az elfogyasztható árúk mindinkább növekvő tömegei kivihetők legyenek. Ez annyit jelent, hogy a termelési fölöslegből egy fejlődő társadalomban a jövedelemnek csak korlátolt mennyisége fordítható eredményes tőkésítésre, miután a többletre szükség van a fogyasztás általános mérvének emelésére, hogy ezáltal ez az új tőke és az új munkaerő teljes felhasználhatósága biztosítható legyen. A legjelentősebb pazarlás az improduktiv fölöslegek felhalmozásánál abban áll, hogy az új tőkének túlzott mennyiségét hívja életre, a különböző fajtájú gyártelepek oly gyors növekvését hozza magával, hogy egy további kisérlet az ipari szervezet működtetésére, csakhamar túltermelést hoz magával, melyet az árak hanyatlása és az ipari folyamatok hirtelen megállása követ. Ez az állapot pedig addig tart, amíg a többletet ledolgozták, az üzlet felfrissül és a hiányos fogyasztás, túlzott megtakarítás, túltermelés és ezt követő depresszió circulus viciosusa újra visszatér.