A munkapiacz viszonyai annyira különböznek más termelő erőkétől, hogy gyakran a munkabér tekintetében egész különleges törvényeket hirdettek. Ez azonban teljesen indokolatlan. Mert mint más erőkét, a munka árát is a termelési költség és a kereslet és kinálat viszonyának mérlegelése határozza meg. (Kinálat alatt adott időben folyó áron eladásra felajánlott mennyiséget vagy az árakat értjük, amelyekért valamit piaczra hoznak. Kereslet alatt adott időben folyó áron vásárolt mennyiséget vagy az árat, amelyet az eladók megadni készek.) De noha nincs külön bértörvény a munkapiacznak mégis különleges viszonyai vannak, amelyek külön tárgyalásra szorulnak. A földtől és tőkétől eltérőleg a munka birtokosától el nem választható. Ha termelő erőként alkalmazásba jön, megkivántatik, hogy birtokosa a helyszinen legyen és rendesen bizonyos kihatással van annak szabadságára és életére, amely határokat bajos megfelelően a költségekre átszámítani. Az élet vagy testi épség koczkáztatása, a szolgálatközben beálló baleset ritkán szerepel a bérmegállapodásnál, míg a munka piszkosságának, kellemetlenségének, megalázó jellegének ritkán van befolyása a bérre. A bérmunkás, a földbirtokostól és tőkéstől eltérőleg ritkán tartózkodhatik termelő ereje kinálatától bizonyos ideig, hogy annak árát emelje. Mert rendszerint nincs miből élnie ez idő alatt. Másodszor pedig nemcsak, hogy megsemmisülne a várakozás ideje alatt munkája, de az avval járó nélkülözés és tétlenség folytán a jövőre munkája termelékenységében is veszítene. A munkaadó, a földbirtokos, a tőkés várhat, mert van miből élniök és bárha tartózkodásuk bizonyos pillanatnyi veszteséggel jár, rendszerint be tudják azt hozni azon feltételeken, melyeket földjük vagy tőkéjük újból való alkalmazásáért követelhetnek, amelyek ideiglenes nem alkalmazásuk folytán mit sem vesztenek termékenységükből.

Szóval a legtöbb munkás kénytelen folytonosan eladni munkáját bármely áron. De a munkapiacz természetes jellege más hátránynyal is jár az eladókra. Munkájuk különálló kis mennyiségek nagy számából áll: míg a tőke rendesen nagy tömegben van egyesítve és kevés munkaadó kezében. Sok munkaeladó van, de vevő kevés. Ez nyilván előnyös a vevőkre, akik között így a verseny nem állandó és szabad. Bárha a szervezkedés czélja ezen természetes hátrány megfordítása, ez csak annyiban érhető el, hogy a munkások szolidaritása teljesebb lesz, mint a munkaadó szervezkedés által elérhető. A munkaadók azonban kisebb számban és jobban értesültek lévén, rendesen jobban szervezkedhetnek, mint a munkások, akik bérharcz esetén kevesebb tartalék felett rendelkeznek. Továbbá, ahol a munkások sikeresebben szervezkednek, az erős szervezkedés oly szigorú védekezést kiván meg, hogy ezáltal akadályozva van más munkanemekben a munka hasonló erős szervezkedése. Igy jutunk el a munkaképességnek fő fogyatékosságához, amikor a termelési felesleget igényli. Mert mint láttuk, annak felosztása az illető erők viszonylagos ritkaságától függ. Már pedig a föld természet szerint korlátolt kiterjedésü, amin csak részben és nehezen lehet segíteni. A tőkekinálat visszatartás folytán ritkul meg. A képesség kinálata részben természettől fogva, részben más tényeken lesz ritka. De a munkakinálat természetszerüleg bőséges és nincs elég ereje, hogy a kinálatot megszorítsa.

Néhány helyi jelentőségü eset előfordult egyes amerikai városok építő vagy szállító iparában vagy valamely új, gyér lakosságú területen idénymunkálatoknál, mikor a munkások szervezkedésének sikerült rövid időre ugyanazon ritkasági előnyöket elérni, amiket a nagy városokban a telektulajdonosok, vagy minden jól szervezett iparágban a munkaadók állandóan élveznek. De a munka terén rendesen állandóan a legtöbb országban túlkinálat van oly értelemben, hogy rendszerint nagyobb a kinálat, mint a kereslet. A munka az egyetlen erő, amelynek kinálata általában folytonosan meghaladja keresletét. Bárha a születési arány korlátozása, a munkások szervezkedésének tökéletesbülése kétségtelenül csökkentik a túlkinálatot, de meg nem szüntetik. És amíg csak túlkinálat van, annak szükségképpeni következménye szabad verseny mellett a bérek leszorítása azon alsó szinvonalra, melynél a fentartási költségek alig nyernek fedezetet vagy azon kevéssel magasabb szinvonalra, melyet a törvény, közvélemény, szokás, emberiség előir. Mert amig 13 ember versenyez 12 munkáért, mindegyikük igyekezik, hogy ne ő legyen éppen a kizárt és majdnem oly teljesen le fogja nyomni a munka árát, mintha 13 helyett huszan versenyeznének. A munkapiacznak a többiekétől eltérő jellegét röviden abban foglalhatjuk össze, hogy a munka természetszerüleg bőségesebb, mint a többi tényező és kevésbbé képes e bőség hátrányain szervezkedés útján mesterségesen segíteni.

A bérügylet természetének világos megértése végett részletesebben kell foglalkoznunk a munkásnak a munkakérdéshez való viszonyával. A munka árának azon általános meghatározásával, hogy az a «költség», feltettük, hogy az nem lehet kisebb, mint amennyi elégséges, hogy a munkás rendes egészségét és erejét fentartsa és egy családot eltartson, amely pótolja munkaerejét, ha már többé nem képes dolgozni. Haladó, termelő társadalomban a béreknek magasabbaknak kell lenniük, mint ez a pusztán «törlesztési» fizetés, miután a termelés növekedésének megfelelő munkaerőtöbblet keletkezésére és fentartására is kell ösztönöznie.

Ha minden család egyenlő nagy volna és egy bérmunkás tartaná el egészen, ez alapon egy közérthető bérelmélet lenne felállítható. De ezen feltételek egyike sem áll. A munkáscsaládok különböző nagyságúak és a keresők száma is változó. Már most úgy a termelési rend, mint az emberiség szempontjából a létfentartási bér a család heti jövedelme. De az egyes bérszerződések feltételei egyáltalán nem biztosítják a család fentartását. Mert itt bizonyos termelő erőmennyiséget vásárolnak meg. Ugyanazon árat adják a munkaerő-egységért, akár oly ember fejti ki, aki abból egy asszonyt és hat gyermeket tart el, akár olyan, aki csak magát tartja el, vagy akinek felesége és gyermekei is keresnek. Ha a bér az első esetben elégséges, a másodikban felesleg van, a harmadik családnál még nagyobb a felesleg. Ha pedig éppen csak az egy munkás eltartására elégséges, akkor nyilvánvaló, hogy az, aki abból egész családot tart el, képtelen saját maga és családja kellő eltartására.

Való, hogy az ügylet megkötésénél a munkás által fedezendő, rendes, átlagos kiadásokra elégséges bér megállapítására törekszenek. A legtöbb férfi munkás alkalmazásánál pl. a bérnek az egy ember eltartására elégségesnél többnek kell lennie, különben nős, családos emberek az illető iparágban nem dolgoznának és a munkakinálat nem volna elégséges. Igy a legtöbb fém- és bányaipari központban a férfiak bére ugyanazon képesség mellett magasabb, mint a szövőiparos városokban, ahol a nők és gyermekek több és jövedelmezőbb munkát találnak. Egy erőteljes fiatal lancashirei munkás, amíg nőtlen, többet keres, mint amennyi szükségletei fedezésére kell, ha azonban megnősül és gyermekei még kicsinyek, bére nem lesz elégséges eltartásukra, míg később, ha munkaereje nem csökken addig, míg gyermekei keresetképesek lesznek, ismét elégséges lesz bére szükségletei fedezésére. Az a tény, hogy a munka fentartása az átlagos családi keresettől függ, míg a bérügyletnél csak az egyes munkás munkaereje jő figyelembe, a bérkérdés Achilles sarka. Helyes gazdasági szempontból két okból is fogyatékos az a bérügylet, melynél a munka darab vagy óraszám szerint fizettetik. Mert az egyes munkás állandó fentartására nem biztosít hetibért, míg sokkal kevésbbé biztosítja a család fentartását, sem teljesen, sem meghatározott részben. Pedig a termelési rend szempontjából ez utóbbi a lényeges.

Még ott is, ahol a családi viszonyoknak bizonyos közvetett befolyása van a bérmegállapításra, csak a rendes családi viszonyok vétetnek figyelembe. A bérrendszer nem lehet tekintettel rendkivüli esetekre, amikor a család nagyobb, amikor a nő munkaképtelen, a gyermekek betegek, vagy a kereső családfő halála vagy betegsége folytán a család eltartásának gondja a nőre hárul.

E szempont a nők munkakérdésének különleges viszonyaira hívja fel a figyelmet; a munkabérszerződés leghátrányosabb kihatásai épp a nőket érik a legsúlyosabban. Mert az a tény, hogy a férfiak bére azon határozatlan elven alapul, hogy a férfiú a család egyetlen vagy főeltartója, a női munka árát lenyomja. Mindenkép nagyobb lenne a legtöbb munkánál a férfiú bére, mivel nagyobb termelő erőt képes kifejteni. De az a feltevés, hogy a férfiú másokat tart el, míg a nő nem, a női bérek felett jobban emelte a férfiakét, mint különben történt volna. A férfiak szokásos bére a nőkének kétszerese lett, ahelyett hogy talán ⅓-al haladná meg.

Máskép kifejezve az a feltevés, hogy minden nőt részben egy férfiú tart el. E feltevés oly nyomasztólag hat a bérekre, hogy ép munkaképes nők bére a legtöbb tanult és tanulatlan munkánál a létfentartási bér szinvonalán alul marad. Nem valami tanulatlan, időszakos otthonmunkáról beszélünk itt, mint pl. a gyufaskatyulyagyártásról, vagy a fehérneműkészítésről.

Magában véve a rendes női munkabér, mint a nő egyedüli jövedelem forrása, rendszerint túlalacsony bér. Lancaster grófságon kívül a rendes heti gyári munkásnőbér 10–12 shilling és ez nem elégséges, hogy a nő teljes fentartását fedezze és hogy a rendes szükségletekről gondoskodva legyen. Még sokkal kegyetlenebbabérrendszer hatása azon nagy számban levő nőknél, akik nemcsak magukat, de egy egész csalákot tartanak el bérükből, mivel teljes hatásában szenvedik át azt a rendszert, amely az egyén darabszám vagy heti béreit megszorítás nélkül a létfentartási alap alá sülyesztheti. Bárha nincs rá itt helyünk, hogy a termelési rendszer fogyatkozásai orvoslásának módját megbeszéljük, kiemelhetjük, hogy magában az a törekvés, hogy akár törvénynyel, akár szervezkedés következtében biztosítsanak egyenlő béreket egyenlő munkáért a nőknek, a nők helyzetét és bérét nem igen emelné. Először is nincs sok iparág, melyben a nők a férfiakéval azonos munkát végeznének. Azután, ahol azonos vagy majdnem azonos munkát végeznek, épp azért nyertek alkalmazást, mert kevesebb bérrel beérik és ha a férfiakéval egyenlő bért követelnének, munkájukat elvesztenék. Végül, ha a béreket társadalmi gazdasági szempontból létfentartásnak vesszük, miután a legtöbb nő nem járul annyival a család fentartásához, mint a férfi, nem annyira igazságos és kivánatos, mint ahogy néha látszik, hogy a nőknek a férfiakéval egyenlő munkája, egyenlő javadalmazásban részesüljön. A munkát tisztán gazdasági jószágnak véve, méltányosnak látszik, hogy ugyanazon ár fizettessék úgy a férfi, mint a női munkásnak. De a munkáscsalád fentartási eszközének véve, fontosabb, hogy a család főfentartója jól legyen fizetve, mint az, hogy ugyanúgy fizettessék, aki a család fentartásához hozzájárul. Csak amennyiben a nőket egyre növekvő gazdasági tevékenységük a család jövedelmének keresésénél ép oly fontos tényezővé teszi, mint a férfit, kivánatos, hogy ugyanúgy fizettessenek. A férfiak magasabb fizetésének e feltételes megvédése azonban nem vonatkozik ama számos esetre, amikor nem a férfi, hanem a nő tartja el egészben vagy főleg a családot. E számos kivétellel külön kell foglalkozni és ha a versenyen alapuló bérrendszer nem hoz megfelelő megoldást, a köznek kell azokról gondoskodnia. Az a tény, hogy a nők ki vannak zárva számos jól fizetett foglalkozásból és hogy a krónikus munkatúlkinálat a részükre nyitva állókba kényszeríti őket és azt követeli, hogy a férfiaknál és egymásnál olcsóbban vállaljanak munkát, amin nem segít megfelelően az egyenlő munka egyenlő jutalmazásának elve és hacsak a köz gondoskodása a munkanélküli nőkről nem képezi az alapját a bérmunkások közötti egyöntetü eljárásnak, ez általános egyenlőségi elv végrehajtása komolyan ronthatja a nő gazdasági helyzetét.

Mindez eléggé megvilágítja, hogy míg a föld és tőke használatának árubabocsátásánál a tényezők fentartásának mindíg biztosítva kell lennie, a munka árúba bocsátásával az egyes munkás vagy munkáscsalád létfentartása nincs mindig biztosítva. Ha általában egyenként kötnék a munkaszerződéseket, a fent leírt gazdasági erők korlátlanul érvényesülnének, s a bérmunkások egészének sorsa még a jelenleginél is sokkal rosszabb lenne. Azonban itt számításba veendők az ellenható erők is. Ezek legfontosabbika a munkaadó jól felfogott érdeke. Sok iparágban nem fizetné ki magát a munkaadónak, hogy a lehető legolcsóbb munkát vegye meg. Mert bizonyos személyes tulajdonságok, melyek az ügyességre, értelmességre, felelősségre befolyással vannak, kiuzsorázott munkánál fenn nem foroghatnak. A munkások jóakaratától is függ az üzem simább menete, ellenőrzés kevésbbé lesz szükséges. Ezen nyilvánvaló tények felismerése eredményezte, hogy azt a politikát, amelyet köz- és magántisztviselőkkel szemben mindíg alkalmaztak, kiterjesztették sok esetben a magasabb rangú bérmunkásokra. E politikát azóta a «magas bérek gazdaságosságának» nevezik és azon az igazságon alapszik, hogy ha jobban fizetik a munkást, jobb vagy több munkát végez. Mert képessé lesz azon magasabb fizikai és szellemi szinvonal mellett, melyet nagyobb keresete megenged, több munkaerőt fejteni ki, és kész lesz erre, miután felismeri, hogy az üzem eredményességében személyesen van érdekelve. Néha jutalmazás vagy nyereségrészesedés formájában kapja ezt a bértöbbletet. De ez a puszta megélhetés szinvonala felett mindíg felemeli a családi keresetet és hatékonyabb munkára ösztökél.

Egyesek annyira jelentősnek tartják e politikát, hogy azt állítják, ha minden munkaadóval meg lehetne értetni, hogy mennyire igaz ez, magas bérek és rövid munkaidő lenne az általános szabály és a tőke és munka között minden ellentét elsimulna. De e nézet figyelmen kívül hagy sok mindent. Mert gyakran a kiuzsorázás sokkal jövedelmezőbb eljárás, mint a magas bérek fizetése. A legtöbb otthonmunkát foglalkoztató üzemnél és más kevéssé fejlett iparágakban, amelyek nőket vagy gyermekeket foglalkoztatnak, nem fizeti ki magát, csak az uzsorabérek fizetése. Sőt a gyári üzemnél és számos hivatalban és kicsiben eladó üzleteknél nagy számban alkalmaznak éhbér vagy létfentartási minimum mellett munkásokat, akik megfelelő fokozottabb tevékenységet nem fejtenének ki magasabb bérek mellett. Helytelen azt állítani, hogy a béruzsora a haszonnyerés szempontjából nem jól felfogott politika. Amíg munkanélküliek nagy számban vannak, akik mindíg készek a kimerült, elhasznált munka pótlására, gyakran jó üzlet tanulatlan munkáért a legalacsonyabb piaczi árat fizetni. Továbbá, ahol a jobb munkaadók hajlandók lennének is magasabb bért fizetni, amely visszatérülne később a nagyobb termelékenységben, kapzsibb vagy rövidlátó konkurrensek gyakran meggátolják ennek a szándéknak a megvalósulását.

Tehát amíg egyrészt kétségtelen, hogy e tényezőnek jelentős szerepe volt a bérszinvonal és jólét emelésében a tanult munkánál, nem lehet arra számítani, hogy általában a termelékenységet emelő munkabért fogja biztosítani. Talán fő hatása a közvéleményre, a szakszervezetekre és az ipari törvényhozásra való hatásban rejlett, s így előmozdította a különböző főiparágak űzésével megkivánt ügyességnek és értelmességnek nagyjában megfelelő különböző jóléti fokozatok kialakulását és fenmaradását a munkásosztályon belül.

Fontos, hogy e magasabb bérfokozatok és az azoktól függő életmódok főokait és támaszait megismerjük. Bizonyos munkák nehezebbek, kényelmetlenebbek, megalázóbbak, veszélyesebbek másoknál és természetesnek tünhetnék fel, hogy e hátrányok magasabb bérben nyerjenek kárpótlást; ez azonban ritkán fordul elő. Mert hacsak e hátrányok nem olyanok, hogy határozottan kizárják az átlagos munkások versenyét az alkalmaztatásért, nyilván nem emelik a bér szinvonalát. A legtöbb nehéz, piszkos, visszataszító, egészségtelen munkát a legcsekélyebb bérrel javadalmazzák, mivel a kevéssé tanult átlagos képességű munkások túlkínálata akkora, hogy a feltételek figyelembe vételét nem kivánhatják. Csak ha valami szokatlan erős fizikum kivántatik meg, mint bizonyos kohászati munkáknál, akkor van a munka nehézségének a bérre befolyása. Veszély, vagy a munka megalázó jellege ritkán jön figyelembe, amíg csak a kötéltánczos vagy a hóhér foglalkozásáig nem jutunk. Bárha nehéz, kellemetlen, vagy piszkos munka ritkán részesül nagyobb fizetésben, könnyű, kényelmes és kellemes munkaviszonyok, különösen nőknél, a rendesnél lejebb nyomják a munkabért. Ez magyarázza részben a közönséges irnokok és kereskedősegédek kisebb fizetését. Az egyedüli elterjedtebb foglalkozás, melynél a bérekre személyes tekintetnek nagyobb befolyása van, a cselédé, a szolgálat, amelynél a szolgaiasság és a függetlenség elvesztése aránylag magasabb bérekben nyer kárpótlást. Tanultságot, értelmiséget, felelősséget megkövetelő foglalkozások általában nagyobb bérben részesülnek. Bizonyos mértékig ez kétségtelenül a már felhozott körülménynek tudható be, hogy t. i. bizonyos jólét és biztosság kivántatik meg efajta munkák termelékenységéhez. De sokkal fontosabb oka ennek e munkálatok végzéséhez alkalmas munkások viszonylag csekélyebb száma. Amíg a munkásosztályoknak kevéssé volt alkalma a gyermekeket iskoláztatni, az irodai alkalmazottak aránylag magas bérben részesültek; az ingyenes népoktatás leszállította a bérnivót, nem mintha kevesebb képesség vagy tudás kivántatnék meg ma, hanem aránylag több fiatal ember vagy leány nyerheti el a megfelelő képesítést. Szóval képesség, értelem és más személyes tulajdonságok épp úgy, mint bizonyos munkálatokkal járó határozott hátrányok, csak kétféleképp emelhetik a bérnivót, vagy azáltal, mert a kifejtendő szellemi és fizikai erő fentartása magasabb létszinvonalat kiván meg, vagy a munkapiaczon a kellő képességgel biró munkakeresők száma korlátoltabb.

A szervezkedés főczélja e két tendenczia előmozdítása. A tanúlt munkások fokozatainál a jólét magasabb fokainak fentartásával és rossz vagy szűklátkörü munkaadóknál vagy rossz üzleti viszonyoknál munkaadó szervezetek bérlenyomó törekvéseinek ellenszegülve a termelés fejlődéséhez megkivánt munkaviszonyok fentartásában működtek közre. Az iparágba való belépés megakadályozásával, a termelés és a gépek használatának korlátozásával a munka viszonylagos ritkaságát czélozták, amely nélkül a kollektiv eljárás hatálytalan volna. Ez eljárás részben rövidlátó és téves volt a munkások közvetlen érdekeit tekintve, különösen az volt a munkát megtakarító gépek alkalmazásának való ellenszegülés ott, aholt mint a nyomdaiparban a termelés olcsóbbodása gyorsan úgy megnöveli a keresletet, hogy az átlagos munkakeresletet az iparágban megszaporítja. Amíg a munkamegtakarító gépek és más megtakarítások végtére is a munkások átlagát véve emelnék a béreket anélkül, hogy a munkakeresletet csökkentenék, a haszon utáni verseny módszere a közvetlen érdekelt munkások egyes csoportjaira pillanatnyilag tényleg káros; és bárha idők folyamán kárpótlást nyernének is, létfentartási eszközük korlátozása kényszeríti őket pillanatnyi érdekeik lehető legmesszebbmenő védelmére. De nemcsak közvetlen csoportérdekeik szempontjából védelmezhető a szervezett bérmunkások ellenállása gyors rendszerváltozásokkal szemben, mert a gyors nagy változások, amelyeket a haszonért való verseny késztet, távolabbi társadalmi és termelési veszélyekkel is járnak. Amennyiben a szakszervezeti ellenállás csak a menetét lassítja az ipari átalakulásoknak, nemcsak saját érdekeit, de egyúttal a társadalmi érdeket is szolgálja. Az ipari törvényhozás egyes iparágakban a munkaórákat és munkafeltételeket különbözőképp állapítván meg, egyes iparágakban a munkásszervezkedést hatékonyabbá teszi, mint másokban és így közrehat a bérek különböző szinvonalának emelésére és fentartására. Ha nem lettek volna gyári törvények, ha a törvény nem oltalmazná a munkások életét vagy nem tenne különböztetést a foglalkoztatásnál a kor és nem szempontjából, azok az okok, amelyek a gépezet és eljárás azon tökéletesbedését előidézték, amelyek a gyári munkások nagyobb képzettségét és józanságát kivánják meg, sokkal gyengébben hatottak volna és az alkalmak, melyeket a speczializált munkások magasabb csoportjai a szervezkedésnél kihasználtak, elmaradtak volna.

Igy látjuk, mint távolította el a technikai viszonyok, törvényhozás és szervezkedés közrehatása a munkások egy közös alacsony nivótól, besorozván őket egy rangfokozatban emelkedő bér és jóléti standard szerint. Egy modern kutató sem veheti a munkát egy piacznak, amelyen egyetlen vastörvény vagy más egyszerü formula uralkodik. Számosfajta munka van, mindegyiknek saját piacza és ára, amint láttuk, hogy számos föld- és tőkepiacz van. Bárha a fiatal kezdő munkás választhat foglalkozást, a legtöbb munkásra nézve a választás igen meg van szorítva az iparág és hely tekintetében. Az alsóbbrendü munkák, melyekhez kevés gyakorlat és tudás kell, inkább cserélhetők fel, úgy hogy beszélhetünk a városokban «a munkásokról», mintha egy piaczuk és áruk volna, amint lényegében így is van. Ugyanaz áll a legtöbb női gyári munkásokról, a legnagyobb képzettséget megkivánó munkáktól eltekintve. A legtöbb ifjú női munkás oly gyorsan sajátítja el a megkivánt képességet, hogy valójában csak egy piaczuk és egy áruk van. Minél magasabb a képzettség vagy a munka minősége, az érett munkások annál kisebb irányban képesek a kellő képzettséget megszerezni és versenyezni és annál kevésbbé lehet az alkalmazott munkásoknak más munkával foglalkozniok. Igy a férfimunkának határozott számu külön piaczai vannak, melyek kifelé védve vannak befolyás ellen és így kevesebb valószinüséggel feszélyezi őket az állandó munkakinálat feleslege. Ily helyzetben levő s így értelmesebb és jobban fizetett munkások hatékonyabban szervezkednek egyöntetü eljárás czéljaira, mint mások. Igy nagyobb mértékben emelhetik béreiket, mint amennyire azt pusztán nagyobb képzettségük igazolná. Amiért egy betűszedő átlag kétszeresét keresi meg annak, mint amit egy fonó, szövő munkás keres, nem lehet felvennünk, hogy kétszerte képzettebb munkát végez. A bérnivót főleg az iparágban alkalmazható munka bősége vagy szüksége határozza meg, nem a megkivánt képzettség foka, illetve ez csak annyiban, amennyiben az előbbire befolyással van. Amint a tőkénél, úgy a munkánál is a szervezkedés főczélja a munka ritkaságának biztosítása annak megakadályozása mellett, hogy a kivülről jövő munka könnyen eláraszsza a piaczot és az iparágban a verseny szabadságát korlátozván.

Különböző iparágakban külön bérnivó előállása nem azt jelenti, hogy azon iparágban az az irány, hogy minden munkás hetenkint vagy évente ugyanannyi pénzt keressen. Amint a termelékenyebb tőke, vagy munka nagyobb járadékot vagy kamatot nyer, mint a kevésbbé termelékeny, úgy a gyorsabb, vagy jobb munkás is többet keres naponta vagy hetenkint, nagyobb vagy kevésbbé hibás munkájának megfelelően. Miután gyorsabb vagy jobb munkás, gépével többet állít elő, gyakran jutalmat kap bérén felül, ami pusztán egyenértéke darabszámú munkájának. A munkafeltételnek megfelelően igen változik a különbözet az egyesek keresményénél. Ahol a gép határozza meg a sebességet és ahol csak azok nyernek alkalmazást, akik megfelelően képesek dolgozni, a béreltérések nem lesznek nagyok. De ahol egyéni ügyesség dolga a munka sebessége, ugyanazon darabszám bér mellett dolgozó munkás gyakran kétszer annyit keres, mint egy másik a darabbér mellett.

Ez egyéni eltérések megfelelnek a földterületek különböző termékenységének megfelelő járadék különbözetnek, vagy a tőke különböző kamatozásának jó és rossz befektetésénél.

Minden iparágban, bármely adott időben, mindíg van valami munka, amint van valami föld vagy tőke, ami éppen csak az alkalmazás piaczi árát szolgálja meg. Ez a munka, föld, vagy tőke az «alkalmazás határán» levőnek neveztetik. Mikor Angliában néhány éve a buza quarterjének ára 36 shilling alá esett, Essexben és másutt felhagytak a rosszabban termő buzaföldek művelésével és újra művelés alá vették, amint az árak emelkedtek, így ismét érdemessé válván a földek felszántása. Igy számos gyárban néhány elavult gép rendesen nincs használatban. De ha a rendelések nagy számban vannak és jó árakat lehet elérni, kifizeti magát ezek újból üzembe való vétele. Számos munkapiaczon van, ha nem is állandóan, bizonyos munkafölösleg, amely a rendes időben igénybevett átlagos munkánál silányabb, de az ipari fellendülés idején ideiglenesen ez is alkalmazást nyer.

Minden iparágban, hacsak az nem monopolizált, több munka, tőke és föld áll rendelkezésre, mint amennyi használtatik. Vagyis a termelőerők egy része a mindenkori alkalmazás határán alul van. Ez nem jelenti szükségképp, hogy egyáltalán nem nyer alkalmazást. Valamely más iparágban alkalmazást nyerhet. A mai buza árak mellett, buzatermelésre nem alkalmas földeket legelőkül használhatnak, a szénbányászatra nem eléggé alkalmas munkások mezőgazdaságban nyerhetnek alkalmazást. De ha a buzaár érdemessé teszi, e legelők egyrésze újra felhasználtatik és ha a szén ára újabb bányák megnyitását teszi szükségessé, a mezőgazdaságban alkalmazott munkások egy része a szénbányászatnál nyer alkalmazást.

Mert a magasabb buza és szénárak érdemessé teszik az előbb használt legrosszabb földnél és munkánál is kevésbbé termelékeny föld és munka alkalmazását és eléggé magas ár fizetését, hogy az esetben, ha nem volna elég munkanélküli, más foglalkoztatásoktól vonassék el megfelelő munkaerő.

Igy be kell látnunk, hogy minden iparágban, amely különböző fajú és minőségű földet, tőkét, és munkát alkalmaz, van e termelő erőkből oly kinálat, amely nem elég jó a ma fizetendő árak mellett, de amely alkalmazást nyer, mihelyt az ipari termékek árának emelkedése mellett alkalmaztatása kifizetődik. A föld, tőke, munka határértéke így minden iparágban az ipar nagyobb vagy kisebb jövedelmezőségével változik.

A termelő eszközöknél a határérték emelkedése vagy hanyatlása útján szívja fel minden iparág a növekvéséhez szükséges tőke, föld, munkatöbbletet. Természetesen a termelésbe ekként bevont új munka vagy tőke éppoly termelékenynek bizonyulhat, mint az, amelyet már előbb is használtak. Az a tény, hogy előbb a határérték alatt volt, amennyiben használata nem fizetődött ki, gyakran azt jelenti, hogy valami akadály elháríttatott. Mert bizonyos a határértéken alul állott föld termékenyebb lehet, mint a már termelő, de többe kerül a talaj alkalmassá tétele. Bizonyos mezőgazdaságban alkalmazott munkaerő kitünő bányamunkaerővé lehet, de ehhez idő és gyakorlat kell. Igy iparok és üzemek nemcsak a termelő erők növekedésénél versenyeznek, de a már alkalmazott erőkért is. Ez a verseny a rendes útja a termelési rendben a föld, tőke, munka, képesség odavitelének, ahol a leghasznosabb alkalmazást nyeri. Amennyiben a haszonnal járó alkalmaztatás megfelel a termelékenységnek, de csak annak határáig, e tényezők alkalmazásának a versenye a legnagyobb termelést biztosítja. Ezzel rá kell térnünk a vállalkozó szerepére, azéra az egyénére, aki közvetlenül felelős a haszon nyeréséhez szükséges termelő erő alkalmazásáért.