Ettől fogva Bódi kizárólag férfimulatságokra szentelte minden talentumát. Cigányversenyeket rendezett a Komlóban és fiakkerversenyeket a Rákos mezején. Még pedig olyformán, hogy a bandák közül nem az lett a nyertes, a ki a legszebben huzta, hanem az, a ki a legkeservesebb gyászindulót a leggyorsabb tempóban végezte ki; a fiakkeresek között pedig az, a ki vágtában legutóljára ért a célhoz.
Egyáltalában arra igen ügyelt Bódi, hogy mindent másformán csináljon, mint a többi hétköznapi ember. Ezt a problémát ugy oldotta meg rövidesen, hogy mindent visszájára csinált.
A Kuglerhez omnibuszon járt, de ő hajtott a bakon, s a kocsis volt a publikum. Páros napokon magyar spenclit viselt, de félrőfös pincset ültetett a fejére, a páratlanokon ellenben höherpéterbe vágta magát és pörge kanászkalapot viselt.
Valami csudálatosan perverz föltünési vágy irányitotta minden cselekedetét. Nem bánta, ha különcködéseit ki is nevetik az okos emberek, csak az utca bámulja meg.
Nohát az utca meg is bámulta. A suszterinasok ugy ismerték, mint a tenyerüket s hangos hujjahóval vették körül, midőn a Váci-utcán karéjba hajlitott karral végigevezett, sarkig leemelt pincsével mély komplimentumokat csapván a szembejövő puccos dámáknak s fellökvén minden élőt, a ki nadrágot mert viselni s ki nem tért neki.
Eme cifra mókái révén hovatovább oly népszerüségre tett szert Bódi, hogy a merre csak járt, megállott az utca közönsége s boldog volt, a ki kalaplevéve szemébe mosolyoghatott.
Bódi büszkén honorálta a megtiszteltetést.
– Szervusz! Csau! Puszi! – köszöngetett jobbra-balra, de ha jókedve és pénze volt, nem érte be szóval: pénzt szórt a suszterinasoknak, a leányoknak puszit, a kedélyes bácsiknak meg szivart nyomott az orruk alá.
Budaiak, a kik évek óta nem jártak Pesten, átrándultak vasárnaponként, hogy szemtül-szembe láthassák a hires tréfás gavallért és hű testőreit: a sógort s a többi vállalkozó szellemü ősjogászt.
És Bódi erkölcsi kötelességének tekintette gondoskodni az ő hű bámulói mulattatásáról. Ha egyebet nem tudott kieszelni, összegyüjtötte a köréje csődült suszterinasokat és a promenádézók nagy gaudiumára cigánykereket hányatott velük.
De ritkán volt szükség eme sovány pótlékra, – ötletekben Bódi nem vala hiányos, – rendezett ő közkivánatra légi utazásokat is. Az még semmi, hogy vastag abroncsos krinolinban kiugrott egy másodemeleti ablakból, fölfelé irányuló légi kalandokról is gondoskodott. A Varhanek Ferencné félfontos kis pincsét például zsebrevágta egy szép napon és összevásárolván száz ökörhólyagot, összekötözte, belemadzagolán a pincsit is. Akkor aztán eleresztette a komplikált léghajót s a publikum ujjongása s a légutazó szörnyü visongása közt a mennyek felé szállitotta a boldogtalan kiskutyát.
… Éppen eme kutyakaland alkalmából egy különös ismeretségre tett szert Bódi.
Egy kurta emberke volt pipaszárlábon, de egyébként rendkivüli térfogati viszonyok között. Olyan volt, mint egy pohos üst, a mibe folyton rotyog valami. Valósággal dúlt benne az élet: váltig karatyolt, mint a szőri szarka; ha nem karatyolt, rángatódzott, mint a megdelejezett békacomb; ha nem rángatódzott, harsogott, mint a Varhanek trombitái. Egyszóval minden ina-porcikája állandóan a legintenzivebb működésben volt.
Bódinak különösen a szája tetszett meg, a mi ferdén volt ráillesztve az ábrázatjára s a jobb füle cimpájától a bal halántékáig ért. Ekkora szájat csak a Bolond Miskában látott Bódi, azon a képen, a melyen a nyurga Német Michel a kövér Magyar Miskát egy kortyintásra lenyeli…
Hát ez az alak a kiskutya mennybemenetelén oly harsogó kacajt robbantott ki gégéje fejéből, hogy egy ideges, puccos dáma ijedtében menten a Bódi karjaiba szédült.
Az ismeretség ezen hölgy alapján lőn megkötve. Olyformán, hogy Bódi, (tekintettel a Csigolyáné félelmetes voltára), udvariasan megköszönvén az elájult dámát, áthelyezte a békaember karjaiba. Csiklandozza eszméletre az, a ki hóttrakacagta.
Az érdekes idegen készségesen vállalta a dolgot, még meg is köszönte Bódinak.
– Tank sén, Herr von Bódi, – mondta és az első kapu alá cipelte a finnyás dámát.
… Herr von Bódi!… Roppantul hizelgett a fiunak, hogy a nép már keresztnevén szólitja, mint a fejedelmeket.
– Sógor! – adta ki a jelszót. – Ezt az embert ki nem eresztjük. Csipjétek meg és hozzátok a Komlóba.
A fiuk pariroztak, csapatostul a kapu alá vonultak a békaember után.
A dáma már ébren volt akkor és a harisnyakötője után kiabált. Azt állitotta, hogy lelopták a lábáról. Már pedig ő nem engedi a tulajdonát, mivelhogy az kedves emléke neki. Ergó vagy adják vissza, vagy a policájra megy.
Szorgos kutatás után megtalálták a fiuk a harisnyakötőt – (nagy betyár lehetett a békaember: az ő zsebéből piszkálták ki), – aztán szélnek eresztvén a dámát, hozzáfogtak a parancs végrehajtásához.
– Szervusz, bugris, mit iszol? – szólitotta meg a sógor a harisnyakötőtolvajt.
A kis ember ujra elharsogta magát.
– Bor, ser, nafta, tinta, – sorolta elő s büszkén mellére csapott: – Hablicsek Vencel mindent megiszik.
– De hercig neved van! – jegyezte meg Szinay Jancsi és hátbaveregette a bemutatkozót.
– Hát német vagy? – kérdezte Bódi kicsinylőleg.
Hablicsek erélyesen tiltakozott: hogy német az a kiskutya, a ki a mennyekbe ment, ő Csaszlauból való, jelenleg azonban magyar polgár és csokoládégyáros a Vizivárosban.
Bódinak menten egy eszméje támadt. A pénze fogytán volt: hátha csinálhatna a gyárossal egy kis kedvező hitelmüveletet.
– Mennyiért adja a csokoládé mázsáját? – kérdezte s gőgösen megcsapkodta a szivét, a mi fölött lapos bugyellárisa dobogott.
– Kétszázhuszonöt a kurz, – válaszolt Hablicsek készségesen, – készpénzfizetéssel két százalék rabatt.
– Akkor – szavalta Bódi kevélyen, – nem veszek készpénzen, nem kell kegyelem, engedmény, – váltóra veszek.
A csokoládégyáros igen kulánsnak mutatkozott.
– Mennyit parancsol? – kérdezte s parolára nyujtotta kezét.
Bódi beléje csapott.
– Egyelőre tiz mázsát; ha jó a portéka, majd veszek többet is.
Megrázták egymás kezét és mentek a Fillingerbe. Hablicseket jobbról-balról fogták a fiuk, hogy meg ne szaladjon a vásár elől. De, ugy látszik, nem volt szükség az óvatosságra, Hablicsek a váltót és tiz bankóforint foglalót (azt mégis kikötötte) igen jókedvüen fogadta el.
A Komlóba azonban már nem ment készségesen… Hogy sajtot visz a tizennégy gyermekének, okvetlenül haza kell mennie, különben reggelre éhen halnak étkes fiai.
De a fiuk nem eresztették! – Egyenek a gyerekek csokoládét, – mondták, – jól lehet lakni attul is… Denikve becipelték Hablicseket a Komlóba.
Patikárus Miska villogó szemmel várta az ő kedvelt hiveit s a Bódi láttán szilaj nyirettyüjével menten húrba kapott.
Az aranyjogászok elhelyezkedtek, jobban mondva elterpeszkedtek törzsasztaluk körül, biztonság kedvéért jól falhoz ültetvén a csokoládés csehet.
Az most már nem bánt semmit: végképp beletörődött a helyzetbe s megelégedése jeléül aprókat kacagott. Sejtette, hogy jól fogják tartani s ugy látszott, ez a kilátás kellemesen érintette.
Evett is ugy, hogy a sógor bámulatában összecsapta kezét feje fölött.
– Ez az eleven lyukas hordó! – kiáltott föl elragadtatással. – Hová tér ebbe ennyi elemózsia?
Volt oka a csudálkozásra, mert akkor már a hetedik tál ételnél tartott a csokoládés és még mindig közvetlenül, azaz behunyt szemmel evett. Azt mondta, hogy ő csak akkor szokta kinyitni a szemét, ha rájön az étel ízére.
A fiuk érdekkel lesték: mikor következik be ez az érdekes állapot?
Sokára következett be. Egy sertéskaraj, egy borjuszelet, három adag szilváslepény és egy gölödénynyel körülteremtettézett szószos pecsenye után.
Nagy látványosság volt eme gölödények eltüntetése. Mert akkorák voltak, mint egy kisebbfajta ágyugolyó és épp oly kemények.
Hablicsek eleinte kétfelé szelte a finom nemzeti ételt s egyszerre csak egy felet nyelt be. Szinay Jancsi azonban, a legnagyobb gasztronóm a társaságban, addig könyörgött neki, hogy próbálkozzék meg egy egész knödlivel, mig egy palack Cliquot fejében beleegyezett a vállalkozásba.
De már ehhez a művelethez fölállott a cseh.
Eddig is sokan bámulták, de most feléje fordult az egész Komló figyelme.
Hablicsek mindenekelőtt fölrántotta a száját és kétszer-háromszor megfenyegette a gombóccal. Aztán beleeresztette azt és hátravetette fejét… Nyelési előgyakorlatokat tett, – nyelt egyet, egy irtózatosat… A gölödény horpadozott, horpadozott, de nem csuszott le, megakadt a torkán…
Minden ember azt hitte, hogy, no most mindjárt megful a kis ember… Szó se volt róla. Bort öntött a gombóc hegyibe és a hátát mutogatta, hogy puffantsanak rá.
Bódi megtette és – zsupsz! – lent volt a knödli.
Tapsvihar jutalmazta a hires nyelést. Megrendelték a Cliquot-t.
Bódi vérszemet kapott.
– Hallod-e, német, ha megeszel egy egész libát, tőlem is kapsz egy palack pezsgőt.
– Libát! – ujongott Hablicsek. – Hol az a liba?
Elhozták a libát, Hablicsek megette még a csontjait is.
Ez már aztán felülmult minden képzeletet.
– Sógor, – jelentette ki Bódi lelkesen, – mától fogva ennek az asztalnak állandó vendége vagy.
– Ihatok is? – kérdezte Hablicsek aggodalomteljes várakozással.
– A mennyi beléd fér. Mennyi fér beléd?
– Hujjé, – legyintett kezével Hablicsek, – aztat nem lehet kiszámitani.
– Öt liter bort! – rendelkezett a sógor.
Hozták az öt liter bort egy óriási kancsóban s letették Hablicsek elé. Ez belekapaszkodott az edény két fülébe s tapasztalván, hogy a kvantumok imponálnak a társaságnak, nagyhencegve Bódi felé fordult:
– Ed uj palack Cliquotért egyszerre megiszok, – jelentette ki s kevélyen körülhordozta tekintetét.
– Megkapod! – vágta ki Bódi általános lelkesedés között.
Hablicsek mosolygott és szájához vitte a kancsót… Aztán elkezdett inni… Négy percig ivott. Olyat szólt minden kortyantása, mint egy örvény buffanása, mikor egy eleven lovat nyel el… Ezekre a hangokra a jogászasztal köré gyülekezett az egész Komló… a cigány elhallgatott… siri, várakozó csend köröskörül.
Hablicsek hosszukat nyelt, szabályos időközökben. Adámcsutkája egy arasztot ugrott minden nyelés után. Az idősebb urak hovatovább aggodalmaskodni kezdtek s be akarták szüntetni a rémitő ivást. De a fiatalok nem engedtek: rajta, rajta!
Hablicsek helyeslőleg intett szemével és folytatta a tornát, a mig egy csöpp bor akadt a kancsó fenekén. Csak akkor tette le a monstre-edényt.
A bámulat moraja zugott végig a vendégseregen. A kis cseh még csak el se szédült: ugy állott a lábán, mint a cövek. Sőt még tósztozni is tudott. Az egekig magasztalta Magyarországot és annak első gavallérját, a Herr von Bódit. Azzal kapta az éppen frissiben fölbontott Cliquot és nyomtatékul az öt literre, egy hajtásra leöntötte a büvös gégéjén.
… Általános hujjahó, vivátozás. A cigány tust huzott. Szinay Jancsi bikanyaka közé kapta a nagy ivót és diadalmenetben körülcipelte az összes éttermeken.
Magasra ágaskodott a jókedv… Bódi valami kolosszális bolondságon törte a fejét… Ugy látszik kisütötte, mert egyszerre csak, észre se vették cimborái, elillant…
… Egy félóra mulva hat fiakker robogott be a Komló udvarára. Az elsőn Bódi ült.
– Kifogni a lovakat! – rendelkezett a kocsisokkal.
A parancs teljesitve lett s Bódi belépett az ivóba.
– Fiuk! – hirdette ki harsány hangon, – tüntetést rendezünk uj cimboránk tiszteletére. Lóra fiuk!
Az eszme óriási lelkesedést keltett. Egy pillanat alatt talpra kaptak a magyarok.
Bódi rendelkezett:
– Hablicsek a legmagasabb lóra ül és négy csatlósa lészen: a Micike, a Tinike, a Jucika és a Sárika… A facér fiakkerosok azonmód teremtsék elő a csatlósokat… Szinay Jancsi párnán viszi az ötliteres kancsót az ünnepelt után… Miska a jubiláns lova fülébe huzza a kufercest; a nagybőgős és cimbalmos egy fiakker tetején fognak játszani.
Megtörténvén minden intézkedés, lóra kaptak a fiuk. Hablicsek alá, miután panaszkodott lova csontos háta miatt, egy kockás dunyhát keritettek valahonnan nyereg helyett.
Bódi a menet élére állott és a pikulás szerszámján megfujta az indulót.
A karaván elindult… Pokoli zsivaj és vivátozás… Az ablakok kinyiltak és hálósapkás és főkötős alakok jelentek meg bennük. A sipkásokat leabcugolta a díszmenet, a főkötősöket ellenben megéljenezte. Bódi egy fehérnyaku menyecskének csókot hányt, a miért a férje hozzávágott egy cserépedényt. Szerencsére tullőtt a célon.
A szerviták terén azonban már egy komoly akadályba ütközött a díszmenet: egy policistába.
A policista belékapaszkodott Bódi vezérlova kantárába és halt-ot parancsolt.
Egy pillanatig gondolkozott csak Bódi, de ez a pillanat elég volt Hablicseknek arra, hogy a policájtól való veleszületett félelmében leugorjon lováról és – uccu, vesd el magad!…
Ez dühbe hozta Bódit. Pikulájával rávágott a rendőr keze fejére, hogy menten eleresztette a kantárszárat, aztán kiadta a parancsot:
– El kell fogni az árulót! Utána!
A menet megfordult és Hablicsek után ügetett. A rendőr markába huhókolt és azt gondolta, hogy egy egész hadsereggel ugy sem boldogulhat egy magános ember, hát egyelőre belenyugodott a díszmenetbe.
… Az uri-utcában szerencsésen elfogták az ünnepeltet és visszaültették a dunnájára, akárhogy kapálódzott is.
– A Fillingerbe! – vezényelt Bódi és belefujt a pikulájába.
A hires kávéházból kiszaladtak az éjjeli vendégek és nagyon megörültek a heccnek. Bódit különben is ismerte ott mindenki, a legjobb oldaláról, azaz arról, hogy ő vesztett legtöbb pénzt az alagéren.
No de most nem alagérezni jött Bódi a Fillingerbe. Büntetni jött oda. Megfogta – hiába állott vele üzleti összeköttetésben, – a csokoládégyárost és kiteritette egy billiárdasztalra. Aztán a legvastagabb dákóval sajátkezüleg rávágta a szabályszerü huszonötöt.
– Igy büntetik – mondta, – Magyarországon az árulást.
S hogy Hablicsek kiabálni merészelt, még ki is röpittette azonfelül. Az ablakon dobta ki Szinay Jancsi, a vasgyuró, oly kiméletlenül, hogy a feje volt elül.
De már ettül Bódi is megijedt. Kinézett az ablakon: nem-e tört össze az áldozat valamije.
Szó se volt róla. Talpra esett a gyáros, mint a macska és még csak nem is haragudott. Ellenkezőleg, levette kalapját és illedelmesen köszöntötte kegyetlen biráját.
– Herr von Bódi, – mondta kajánul, – habe die Ehre mich vorzustellen: Jiritsek, Kunstfresser und Championsaufer aus Prag.
Azzal a cimborák nem kis megdöbbenésére úgy eltünt az éjjeli sötétben, mint egy földi manó.
Bódi megvakarta füle tövét.