Másnap már kora reggel megfujta Bacsák a takarodót. Csigolyánét feldörömbölte, Filaxot kihuzta az ágyából a lábánál fogva.

– Pakkolni, öcskös, – mondta neki, – mert tiz órakor indulunk.

– De hátha Bódika nem akar még menni! – ellenveté Filax.

– Muszáj, – világositotta föl Bacsák, – mert két órára Vácott vár ránk a tekintetes ur.

Hü, ez ellen már nem lehetett ellenvetés. Hozzáfogtak a csomagoláshoz: a pap, Csigolyáné és Filax. Teligyürték a hatalmas bőröndöket. Ki térdelve, ki guggolva dolgozott.

Filaxot munkaközben szörnyü skrupulusok szállották meg.

– Tiszteletes ur!

– Tessék? – kérdezte a megszólitott egy bőrönd összeszijjazásával kinlódván éppen.

– Én, – mondta Filax szivére tevén kezét, – teljesitettem kötelességemet.

– Látszik, – válaszolt Bacsák s egy kétértelmü mosoly vonult el ajakán.

Ez a mosoly sehogy sem tetszett Filaxnak.

– Miért nevet, kérem, szivesen? Az ember elvégre sincs fából, ki kell, hogy rugjon a hámfából.

– Persze, hogy persze.

Filaxot idegessé tette a pap szemtelen flegmája.

– Maga se jobb, – fakadt ki, – a deákné vásznánál.

– Egy csöppel se, – hagyta rá Bacsák és ráhasalt a bőröndre, hogy becsatolja végre.

Filax látván, hogy elvétette a taktikát, nekiment a papnak minden taktika nélkül.

– Hallja, tiszteletes ur, ha csak egy szót is szól az itten tapasztaltakról, a váltóról, a lakkos csizmámról, miegymás, juhászkutya legyek, ha el nem mondom a tiszteletes asszonynak, hogy mit csinált a tegnapi szőkével?

Bacsák fölállott erre és farkasszemet nézett Filax-szal.

– Mit csináltam én a tegnapi szőkével? Halljuk hát.

– Megölelgette.

– Hát aztán?

– Megcsókolta a haját!

– Mit még?

– Egyszóval elcsábitotta, – rikoltotta Filax türelméből kijöve.

Bezzeg nem jött ki ősi flegmájából Bacsák.

– Mind való igaz, a mit mondott, öcsém, – ismerte be s hamiskásan hunyorgatott hozzá, – az is bizonyos, – folytatta, – hogy megcibál az asszony, ha megtudja a valót… De még annál is bizonyosabb, hogy föl nem akaszt, hanem megbékél harmadnapra, annyival is inkább, hogy nem ez az első eset: öleltem én, egye meg a macska a rossz természetemet, nemcsak szőkéket, barnákat is.

– Mit akar ezzel mondani? – kérdezte elhülve Filax.

– Hát csak azt, – felelte a pap, – hogy nekem semmi különösebb bajom nem származhatik abból, ha félreprédikálok… Ellenben öcsémnek alighanem a szűre bánja, ha kitudódik a miskulanciája.

– A miskulanciám? Mit ért miskulancia alatt?

– Azt, – vágta ki Bacsák kiméletlenül, – hogy ugy iszik, mint a szűrszabó; azt, hogy huszpengős lakkos stiblit és hetvenforintos gálát visel a nyolc pengő hónapi fizetéséből; azt, hogy elcsábitotta Csigolyánét a Bódikától, szegénynek másutt kellett kereskednie; azt, hogy…

Nem folytathatta Bacsák a létániát, Filax mint egy dühös hörcsög a szavába vágott:

– Honnan tudja, hogy elcsábitottam Csigolyánét? És mi köze hozzá?

– Nekem semmi, – mondta a pap szörnyü flegmával, – de a tekintetes urnak alighanem lesz hozzá némi kis köze. Mert, – magyarázta ide-oda billegetvén bütykös mutatóujját, – az én tudomásom szerint villámháritónak szegődtették a ténsasszonyt az urfi mellé, már pedig hogy háritson a villámháritó villámot, mikor öcsém a tetejébe ül.

Filax elsápadt a sujtó logika hatása alatt.

– Az Istenért, hát tönkre akar tenni? – nyögte kinos-fájdalmasan.

Csak azt akarta a ravaszdi pap, hogy végkép meghódoljon az ellenfele. Mindenha olyan volt a magyar természet: nem reagált a megfélemlitésre, de a legyőzöttel szemben nagylelkü volt: annak semmi kérését nem tagadta meg. Hát Bacsák sem. Odalépett a legyürt Filaxhoz és vállára tette kezét.

– Ne féljen, öcsém, – biztatta. – Én csak azt akartam megmutatni, hogy az ördögtől sem félek, de most már, hogy beadta a kulcsot, egész nyugodtan ihatik: én nem árulom el.

Filax hálát rebegett. Boldog meghatottságban kezet csókolt Csigolyánénak és kisubickolta a Bódi cipőjét. Föltette magában, hogy a fenesiekre való tekintettel visszakapál régi filozopteri erényeihez. Nem csuda, hogy a hosszas urizálás után kissé elvetette a sulykot s ott kezdte, a hol még a sárospataki kollégyiomban hagyta el: a subickoláson.

… A pap által jelzett időre különben minden elvégeztetett. A bőröndök összecsatolva, a konyhaedények elzárva, a butorok letakarva. A kocsik is előállottak Bacsák rendelkezésére: a hazai bricska és egy pakkos. Most már csak Bódi kikészitése volt hátra. A pap tervezte ugy, hogy ez a csimbók utoljára maradjon. Hogy eszmélni se legyen ideje Bódinak. Különben egyet gondol és megköti magát.

A kényes ügy elintézését természetesen magának tartotta fönn Bacsák. Felköltötte Bódit.

– Bódika! Bódika!… Tessen felöltözködni, mert már igen várja a tekintetes ur!

Bódi megdörgölte szemét.

– Hol?

– Vácott.

– Vácott?

– Ott.

– És hol vagyunk most?

– Most még csak Pesten vagyunk, de két órakor már Vácon kell lennünk.

– Ki mondja?

– A tekintetes ur. Azzal fenyegetett, hogy nem kapok az idén kommenciót, ha az urfit haza nem hozom.

– Oda se neki, jótállok a kommenciójáért.

– Az ám, – ellenveté a pap, – de még egyebet is igért.

– Mit?

– Azt, hogy elcsapja Filaxot. És Filax akkor, a mint én őt ismerem, világgá bujdosik.

Filax éppen belépett s a pap állitását esküvel erősitette meg.

Ez hatott. Bódi dünnyögve bár, felöltözködött.

A pap Bódival a bricskába ült. Filax a bakon foglalt helyet. Csigolyáné a málhás szekéren telepedett le, mert valakinek a podgyászra is vigyáznia kellett.

Az utazás különben nem volt éppen vig. Filaxot a lelkiismerete furkálta, de Bódinak is megmozdult a szive. Soha nem sejtett érzések fakadtak ki belőle egyszeribe. Mintha igen bántotta volna valami. Bár maga sem tudta határozottan, mi. Csak ugy érezte, hogy nem fog merni az apja szemébe nézni… Mentül jobban közeledtek Váchoz, antul busabbak lettek Bódi és Filax.

De a papnak sem volt meg a szokásos jókedve, szótlanul pipált és gondteljes ráncokba szedte homlokát.

Végre is Bódi törte meg az apathiát.

– Hát magának mi baja, papom?

A pap láthatólag megörült a kérdésnek.

– A lelkemet nyomja valami, – mondta bünbánó képet vágván.

– Az a kis tánc? – fitymálódott Bódi.

– Nem az a kis tánc, – vallotta be Bacsák, – azt én nem bántam meg, egvebet bántam meg.

– Ki vele!

– Nem haragszik meg, Bódika?

– Nem.

– Maga ellen vétettem.

– Akkor sem.

– Hát akkor, – gyónta meg a pap megkönnyebbülve, – szégyenkezve bár, de bevallom, hogy fillentettem.

– Mit fillentett? – kérdezte Bódi könnyedén.

– A tekintetes ur nem vár bennünket Vácott…

Bódi elnevette magát.

– Attól félt, – kérdezte, – hogy e jámbor fillentés nélkül nem vasal ki Pestrül?

– Eltalálta, Bódika. A maga helyébe képzeltem magamat…

– Hej, – sóhajtott föl Bódi, visszaesve előbbi melankóliájába, – nem igen rózsás most az én helyem…

Vácott stációt tartottak a Kuriában. Ebéd ideje volt, de csak a pap evett. Filax csak ivott. Bódi még inni se tudott.

A pap sehogysem értette meg a kedveknek ilyetén lehangoltságát. Orrontotta ugyan, hogy némi turpisság esett a Bódi vizsgálata körül (attul fáj az ifjak feje), de hogy miben állott a turpisság, még csak nem is sejtette. Már-már arra gondolt, hogy hamisitvány volt a rektor levele s Bódi egyáltalában nem vizsgázott. S ez a gyanuja, bármily kuláns is volt az ethikája, fájdalmat okozott neki. Elhatározta, hogy kezébe veszi az ügyet s helyrevágja, ha lehet, a Bódi eme könnyelmü ballépését. Félreszólitotta a busuló fiut és kezét kezébe vette, ugy nézett a szeme közé.

– Bódika, szeret-e engem?

– Szeretem, papom.

– És bizik-e bennem?

– Mint az édesapámban.

– Akkor, – kérte a pap s ellágyult különben érces hangja, – öntse ki a szivét. Meg akarom könnyiteni.

Bódi lesütötte szemét. A pap folytatta:

– Ugy-e, hogy nem tette le a vizsgálatot? Nincs testimonium?

– Van testimonium, – válaszolt Bódi őszintén, – de a vizsgálatot nem tettem le.

Bacsák nagyot nézett.

– Hogy lehet az?… Hamisitvány a testimonium is?!…

– Nem hamisitvány a testimonium. A vizsgálatot Filax tette le helyettem.

A pap fejbecsapta magát.

– Óh, én ökör! – kiáltott föl. – Ezt ugyan kitalálhattam volna!

S azon való örömében, hogy a jellemekben nem esett nagyobb hiba, – (zseniális stiklinek minősitette a Filax leleményességét,) – ugy összeölelgette Bódit, hogy szinte ropogott bele.

– Ha csak ez! – kiáltott föl boldogan, – akkor kutyabaj, Bódika!

Bódi mélyen elszégyelte magát a pap örömétől.

– Mit hitt?

A pap kivágta kálomistásan, minden kertelés nélkül:

– Biz én azt hittem, hogy meghamisitották a testimoniumot.

Bódinak minden vére arcába szökött. Ellökte magától Bacsákot s égő arcát kezébe temette. Majd megbánta hevességét s változékony lobbanó szive egész hevével a pap keblére vetette magát.

– Bocsásson meg, jó papom, megérdemeltem ezt a gyanusitást is. Igy is hamisitvány, hazugság a testimonium.

Óh de szivesen megbocsátott Bacsák. Nemhogy, még mentegette is a Bódi picike stiklijét, Filaxra kenvén annak minden odiumát.

De Bódi visszautasitott minden mentegetést, vigasztalást. Elementáris erővel törtek ki szivéből családjának vérébe fogant antik erényei: azok nem türtek elnézést, megalkuvást.

– Hazudtam, csaltam, – válaszolt Bacsák vigasztalására, – de kiköszörülöm a csorbát, engem ugy segéljen!

… Az emberi lélek változásának megvannak a maga törvényei. De ezek a törvények nem mindig számithatók ki, az egyéni jellemek szerint változók. Sokszor a legnagyobb csapás is nyomtalanul viharzik el az emberi sziv fölött, néha pedig egy átfutó hangulat, borongós sejtelem, egy köny, egy fonnyadt virág is elég ahhoz, hogy szeliddé simuljon a legszilajabb kedv, a legháborgóbb indulat. Az átmenet ilyenkor oly gyors, annyira kiszámithatatlan, hogy az átlényegülés kutforrása és folyamata emberi elmével ki nem nyomozható…

Nem csuda, hogy se Filax, se a különben éleslátásu pap még csak meg se közelitették a Bódi lelkivilágában hirtelen fölkavarodott érzéseket. Távolfekvő okokban kerestek rá magyarázatot, a minélfogva a való megoldáshoz nem juthattak el.

Hogy is!… Mily alapon képzelhette volna Filax, hogy Bódit a bizonyitványa miatti lelkifurdalása renditette meg? Hiszen ő maga kivánta s még csak egy-két nappal ezelőtt is nagy gyönyörüsége telt a „virtuóz-stikliben“. A csinytevés volt életeleme: Filaxnak még csak eszébe se botlott, hogy a buzavetésben keresse a konkolyt… Holott a konkoly ott terem.

… Az a levegő, a melyben Bódi közel egy évig élt, részegitő elem: tele mikrobával, a mi megszállja az agyat és megtéveszti annak itéletét. A nagyváros zürzavarában cinikus erkölcsök teremnek, a miknek érintésétől lepattog a lélekről a zománc. A szilaj életkedv kicsapongásaiban sincs annyi kártékony elem, mint a tömegközöny tespedt nyugalmában. Itt fölismerhetetlenekké válnak az emberi erények, a sziv értékei, a tiszta erkölcsök erősségei.

Bódi itélőképességét, duhaj egyéniségének egyensulyát itt: a nagyvárosi élet élvezetei között vesztette el. Öntudatlanul. Átlépte azokat a határokat, a miket veleszületett nemes kvalitásai hóbortjai elé szabtak. Csalt. És azon a ponton volt, hogy eme csalásának gyümölcsét is megszedje, hogy szemébe hazudjon apjának, ártatlan lelkü édesmamájának…

Soha!… A mint kijutott a főváros megtévesztő légköréből: legott tudatára ébredt annak, hogy hiba esett jellemén.

Jellem! Nagy szent szó volt ez a Fenessy-családban. Örök tradició. Vallás, hit.

Mennél közelebb jutott az atyai házhoz: annál intenzivebben fogta el szivét annak tiszta puritán szelleme. Mindjobban marta, égette lelkét az önvád tisztitó tüze. Föltette magában keményen, férfiasan, hogy azonnal leleplezi magát. Csak azon vivódott még, szóljon-e szándékáról Filaxnak, a kit természetesen igen közelről érintett emez elhatározása.

Nem szólt neki. És ezen a ponton talán helytelenül cselekedett. Igaz, nem számithatta ki hallgatásának megdöbbentő következményeit… Általános nagy vonásokban ismerte apját: az öreg nemes lelki tisztaságát, nagy elnéző szivét, nem gondolhatta, hogy van egy olyan sarkpont is a világon, a melyen az a nagy sziv könyörtelenné válik, a keresztyéni irgalmat nem veszi be…

Bódi elsőnek édesanyját látta meg Fenesen. A fehér asszony a kert végiben várt édes magzatjára. Fehér ruhában állt ki oda lesbe: ugy vágyta órákig lázasan epedve, mint egy szerelmes leány. S hogy feltünt a kocsi a látóhatáron, tárt karokkal eléje szaladt, átugorva bokrot, árkot, kőkupacot: fönséges szárnyak vitték, az anyai szeretet szárnyai.

Bódinak érzelgésre nem hajlott a természete, mélyek, de nyugodtak voltak az érzései. De az egyszer kivetette nyugalmából lelke krizise. Meg sem állott kocsija, kiugrott belőle és már messziről zokogva szaladt anyja elé. Keblére vetette magát és nem tudott tőle megválni: sirt, folyton sirt, mint egy kis gyermek…

Kart-karba öltve gyalog mentek a parkon át. A pap orrát fujta meghatottságában, Filaxra rájött a csuklás.

Öreg Fenessy Boldizsár a halastónál pipázgatott, midőn meglátta fiát. Mióta embernyi ember lett, nem tett az öreg egyetlenegy siető lépést s most elhajitotta kalapját, pipáját: ugy sietett fia elé. Keblére akarta ölelni…

Egy sulyos, nagy pillanat következett… Bódi elsápadt, mint a halál és elháritotta magától atyja ölelését. Kezére hajolt, csókolta görcsösen s ujból megeredtek a könnyei.

A vén szittyát megdöbbentette fiának ez a szokatlan megindultsága. Valami ismeretlen veszedelmet sejtett ki belőle. Izgalomtól remegve kérdezte:

– Mi lelt, fiam?

Bódi hátralépett és most már elszántan makacsul nézett atyja szemébe: ugy válaszolt.

– Nem ölelhetlek meg édesatyám, mert foltot ejtettem becsületemen.

Az apa, mintha meglökték volna, eltántorodott.

– Beszélj!…

– Nem vizsgáztam, a bizonyitványom csalás…

Fenesi Fenessy Boldizsár a fejéhez kapott. Elszédült. De menten összeszedte magát.

– Akkor csakugyan nincs kit megöleljek, – mondta tompán, – nem vagy a fiam.

Az édesanya, a végtelen szeretet, a nagy irgalom földi angyala, szivettépő sikolylyal borult ura keblére.

– Boldizsár, ne kisértsd Istent, ne vétkezz fiad ellen! Vond vissza, vond vissza!…

A kemény férfi ellökte magáról hüséges hitvesét.

– Nem vonom vissza, – mondta s egy elutasitó kézmozdulattal elkergette fiát a szeme elől.

Bódi tántorogva szelte át a parkot. Mint egy álomkóros. Észre se vette körülötte bugva repeső anyját. Se a papot, a ki sarkában járt és váltig vigasztalta, erősitette:

– Bátorság Bódika, nincs semmi baj; Isten uccse, nem lesz semmi baj…

… Filax ott maradt az öreggel és némi ájulások között meggyónta neki a bizonyitvány történetét. Magára vett minden ódiumot, önfeláldozással, becsületesen. Csakhogy kimentse Bódit.

Az öregnek láthatólag megkönnyebbült a lelke. De fiát azért nem mentette föl. Mindössze Filaxra háramlott keserüségének a nagyobbik része. S annak menten kifejezést is adott.

– Maga ezentul nem maradhat az én becsületes házamban, mert megrontotta a fiamat. Ötezer forintot kap a szolgálatáért, aztán – elkergetem.

– Megérdemlem, – ismerte be Filax. – További szava belefult hangos csuklásaiba.