A fenesi kuria mintha gyászba borult volna… Boldizsár ur elszomorodott, mint egy gazdátlan komondor, hitvese nem találta helyét, bujkált a könnyeitől.

Az apai szigor nagy terhet mért a Bódi lelkére: az asztaltól eltiltatott, nem volt szabad atyja szine elé se kerülnie…

Filax kiüzetvén a paradicsomból, fogta a vándorbotot, de egyelőre nem ment vele a világ, csak a falu végére. Ott lakott Csigolyáné. Filax legjobb szeretett volna örökre ott maradni, de ez természetesen lehetetlen volt a pletyka miatt. Keserves könnyhullatások között el kellett bucsuznia. Mikor kitette lábát a fenesi határból, oly meghatottság vett rajta erőt, hogy elszédült bele. Tántorogva támolygott egy utszéli kőszenthez s nem törődve az arra járókelőkkel, leborult előtte s zokogva ölelgette lábait…

A közhangulat sötétségébe csak Bacsák, a pap volt képes néha-néha egy fénysugarat ereszteni. Érezte a hű barát, hogy emez érzelmi válságban nagy szükség van rá a fenesi kurián, hát nem sokat okoskodott, otthagyta az eklézsiát és egyszerüen betelepedett az urikastélyba. Különösen Bódi végett tette, a kit ugy szeretett, mint a saját fiát.

S valóban nagy szüksége volt a fiunak egy résztvevő kebelre, mert nagyon elővette atyja néma megvetése, még fizikailag is. Életerőtől duzzadó hatalmas fiatal teste megvánnyadt, ragyogó szemének tüze kialudt s lecsuklott büszke tartásu szép feje. Váltig azon töprengett, mivel tehetné jóvá megtévelyedését. De itélőképességét is fölemésztette a bánata.

Mily jól esett neki, hogy ott állott a pap, oldalán, esze nyugalmával, becsületes szeretetével, tanácsaival.

– A bizonyitványt semmisnek kell tekinteni és le kell vizsgázni, – javasolta neki ez mindenekelőtt.

És Bódi megfogadta tanácsát: nekidült könyveinek és szinte falta a tudományt. Oly kitartó, szinte fanatikus buzgalommal, a milyenre csak a legerősebb jellemek képesek.

Meg sem nyilt az uj tanév, tökéletesen elkészült a tananyaggal. Szót se szólt róla még édesanyjának sem, tervét csak Bacsáknak árulta el. Az volt a szándéka, hogy a kész bizonyitványnyal kezében kéri ki atyja bocsánatát. Megirta kérvényét: határnapot kért a vizsgálatra a jogi dekanatustól. Egy hét mulva visszajött a kérvény azzal a végzéssel, hogy nem érthető, mert az alma maternek csak egy Fenessy Boldizsár nevü tagja van, az pedig már levizsgázott, még pedig fényesen.

A végzés, bár el lehetett volna rá készülve, meglepte Bódit. Most már mittévő legyen? Leleplezze magát a tanári kar előtt? Mily szégyen, mily megalázkodás!

Nem sokáig lázongott önbecsérzete: legyőzte magát. Elhatározta, hogy nyiltan szembeszáll álszemérmével: mindent elmond Stiller Mártonnak, a lelépő rektor magnifikusnak s ügyét az ő kegyeibe fogja ajánlani. Aképpen cselekedett. A pap társaságában fölutazott Pestre és a jó öreg professzor csakugyan eligazitotta a baját. Egész lelkesedéssel cselekedte: imponált neki az ifju őszinte megtérése.

Bódi vizsgálatát kitüntetéssel tette le. Mérhetetlen boldogság járta át szivét, midőn kitünő bizonyitványával atyja elé lépett s annak sujtó kezére borult. Pedig tudta, érezte, hogy ezzel még nem nyeri el teljes bocsánatát.

Nem is. A vén Kátó nem vonta el ugyan kezét a fiától, de hallgatag maradt. Csak éppen a szeme villant meg egy pillanatra. Mintha egy könnycsepp égett volna benne. A másik pillanatban elfordult és lehajtott gondolkozó fővel ellépett fiától… Igen kemény ember volt az öreg nemes.

Azonban a Bódi helyzete ettől fogva mégis nagyot fordult. Édesanyja még aznap közölte vele, hogy atyja megbocsátott neki, ezentul az asztalnál étkezhetik.

Eleinte bizony kinos volt Bódira nézve ez az együttérzés, mert atyja nem beszélt vele s ennek folytán feszélyezve volt az anyjával s a pappal való társalgásban is. Ám lassacskán megtört a jégburok, a mi az öreg ur szivét körülvette, fia komolysága s tapintatossága megtette hatását. Midőn Bódi tanulmányainak folytatására került a szó, megszólalt végre.

– Mikor kell Pestre menned? – kérdezte igen szárazon.

Bódi válaszolt s azóta esett itt-ott szó közöttük. Sőt midőn Bódinak el kellett utaznia, hosszu, komoly beszédbe ereszkedett vele.

– Fiam, – mondta egyebek között, – jól tartsd eszedben, hogy annak fejében, a mit őseid a hazáért cselekedtek, egy Fenessynek sok minden szabad. Jogod van ahhoz, hogy fennhord a fejedet s apáid véradója fejében megköveteld másoktól a kegyeletadót, – bizonyára nem akad magyar, a ki ezt megtagadja tőled mindaddig, a mig méltó vagy reá, – de egy dologhoz nincs jogod: hogy elpocsékold azt a nagy erkölcsi tőkét, a miből nemzetségünk ereje kisarjadazott. Örökre megsziveld a Fenessy-család hagyományos törvényeit: hazudni és félni nem szabad.

Belerezgett az öreg nemes hangja a szive szavába és megreszkettette a Bódi szivét is.

– Megszivelem, – felelte sápadtan, – hiszen megbünhődtem érte keservesen…

Még folytatni akarta, de éppen belépett a pap s tapasztalván az ünnepies hangulatot, kikapta szájából a Rákóczi-pipát.

– Itt maradhatok? – kérdezte bátortalanul.

Boldizsár ur felelt:

– Maradhat, papom, már végeztem a fiammal.

Bacsák először az apa szemébe mélyesztette tekintetét, aztán a Bódi lelkét kutatta ki. S menten tisztába jött a dolgok állásával. És miután a helyzet csöppet sem elégitette ki, elhatározta, hogy nem hagyja annyiban.

– Ha szabad tudnom, – kérdezte, – mit végzett vele a tekintetes ur?

– A mit kellett, – mondta szinte elutasitólag Fenessy.

Ám a papot nem oly könnyü volt elutasitani. Nekidurálta kemény kálomista fejét, hogy most már azért is kikezd a földesurával.

– Kötve hiszem, – mondta olyan kategórikusan, hogy Boldizsár urnak leesett az álla.

– Mit lafatyol a levegőbe?

– Semmit sem lafatyolok a levegőbe. Tudom, a mit tudok.

– Mit tud maga?

– Azt, – vágta ki Bacsák villogó szemmel, elszántan, – hogy még most sem bocsátott meg Bódikának igaz szivből, ugy, hogy végképp levette volna lelkéről gyermekes tévedése terhét, – azt…

Az öreg ur kiegyenesedett.

– Bacsák, maga ahhoz nem ért…

Ám ez egyszer nem használt a büszkélkedése semmit. A pap elementumában volt.

– Mit? – kiabált a Rákóczi-pipával hadonászva, – hogy nem értek hozzá? A keresztényi szeretethez nem értek?! Hát akkor mihez értek, instállom? Tessen megmondani.

– A mi törvényeinket maga nem ismeri…

Egyéb se kellett Bacsáknak. A nagyur gőgös megjegyzésére olyan templomi prédikációt penderitett ki egyálltó helyében, az ebédlő közepén, hogy beleszédült az öreg Fenessy. Szava pattogott, mint az ostor, az ige ugy ömlött szájából, mint ég csatornájából a záporeső. Halántékere kidagadt, szikrát szórt a szeme… Hej, most ugyan nem mókázott a pap! Nem lehetett ráismerni a pompás adomázó atyafira: csupa méltóság volt, csupa lélek, Isten kedve szerint való pásztora nyájának.

Boldizsár ur csak hallgatta, ámulva, merőn. Soha se hallott ő ilyen ékes orációt. Se annyi igazságot, se oly kemény itéletet. Nem volt hozzászokva, hát eleinte alig tudta tájékozni magát. Hovatovább azonban megmozdultak szivében az elnézés szelidebb érzései s maga se tudta, hogy történhetett meg: kitárta karját, hogy keblére ölelje fiát.

Maga Bacsák se remélt ekkora hatást a szavaitól. Büszke is volt reá egész holta napjáig. Egy hétig egyébről sem beszélt, mint erről a „győzelméről, a mit a tekintetes uron aratott.“

– Megadtam neki! – mondogatta. – Az egész Magyarországon én vagyok az egyedüli ember, a ki szemébe merte mondani az igazat.

A nyakas nemes megtörésének természetesen főképpen Bódi miatt örült a derék pap. Roppant fájt neki az eleven izzóvérü fiu buslakodása s tudta, hogy mindaddig, a mig ki nem fakad a makacs nagyúr erőszakosan elfojtott atyai szeretete: vissza nem tér régi ragyogó életkedve, szikrázó humora, a mibe neki annyi gyönyörüsége telt.

Hálás is volt érte a fiu.

– Papocskám, bácsikám, – mondotta s összeölelgette lelkes védőjét, – ezt én magának sohasem felejtem el.

– Nono, – háritotta el Bacsák a hálálkodást, – nem magáért tettem, hanem magamért. Teli volt vele a torkom, megfultam volna bele, ha ki nem adom…

Kemény magyar ember nehezen enged, de ha egyszer kiengedett, keserüséget, salakot nem hagy a szivében. Boldizsár urnak oly őszinte volt a fiával való kibékülése, hogy szinte elfelejtette ugy az ő tévedését, mint a saját bánatát eme tévedés miatt. De Filaxnak nem tudott megbocsátani. Most már egyedül reá háritotta azt a bünt, a mit Bódi elkövetett. Ő tévesztette meg fia egyenes lelkét, vélte, bizonyitja a fiu magábatérése, őszinte megbánása…

Arról tehát szó sem lehetett, hogy ujra Filaxot szerződtesse Bódi mellé… Másképpen állt a dolog Csigolyánéval. A gondos apa, tekintettel ama veszedelmekre, a mik egy fiatal fiut a nagyvárosi ledér nők részéről fenyegetik, ragaszkodott hozzá, hogy ismét Csigolyáné vezesse a Bódi háztartását.

Azonban Csigolyáné csudálatosképpen megbicsakolta magát. Hogy ő nem megy a félvilágért sem, mert hogy ő tisztességes asszony, nem engedheti a becsületét.

Boldizsár ur nem igen értette a hires menyecske eme hirtelen megtérését.

– Mi lelte magát, lelkem?

Csigolyáné nem akart vallani.

– Nem megyek, – hajtogatta egyre. Egyebet nem mondott.

Boldizsár ur végre is fiától akarta megtudni a valót.

– Összevesztetek Csigolyánével?

Bódi, egy pillanatig sem habozott, megmondta az igazat.

– Én vagyok a hibás, apám, elhanyagoltam, Filax meg igen is kultiválta, hát most ő iránta érzi hűségre kötelesnek magát.

Az apa megcsóválta fejét.

– Hát most már kit keritsek neked?… Se nevelőd, se gazdasszonyod.

Bódi eloszlatta atyja aggodalmát.

– Nevelőre most már nincs szükségem, édes apám, gazdasszony meg akad Pesten is.

Denikve Bódi egyedül utazott föl Pestre. Tehát egész más alapon kellett berendezkednie, mint az előző évben. A maga erejéből és izlése szerint, tanácsadó, támasz nélkül. És ez a tudat jól esett a fiunak. Eddig ugyszólván egy lépést se tett az életben magától, még gondolkozni is más gondolkozott helyette. Hát most már másképpen lesz. És megmutatja, hogy tud a lábán járni s nem fog megbotlani.

Régi lakását megtartotta ugyan, de nem otthon étkezett. Ebédre, vacsorára a Tigris-be járt. A Tigris elsőrendü szálló volt akkoriban. Duhajkodni biz ott nem lehetett. Eleinte nem is igen tetszett Bódinak az ott divatozó komoly tónus, egész lelke visszarítt a Komlóba, de dicséretére váljék, megemberelte magát. Elgondolta, hogy ezentul már saját maga felelős minden tettéért, hát inkább nem jár el olyan helyre, a hol könnyen elragadhatja a vére.

Ez a lemondás különben sem igen esett nehezére, mert szinte végképpen szétszóródott tavalyi vig kompániája. A sógort, az ősjogoncot otthon fogták szülei s rövid uton megházasitották; Szinay Jancsi azonképpen járt, azzal a különbséggel, hogy ő a saját szakállára házasodott. Egy vidéki primadonnát vett el szülei tiltakozása ellenére. Hát most avval élt és maga is szinésznek csapott föl: a kedélyes apaság a szerepköre. Azután Csiba Feri is elkallódott valahová, de nem tudni hová… Egyszóval a régi cimborák közül egyedül Sághy Tóni jött vissza jogásznak, az is úgy, hogy sehogyse. Egy tanárhoz dugták be teljes ellátásra s havi költőpénz fejében nem kapott csak három bankóforintot. Tehát cimborának szegény Sághy Tóni se számithatott.

Bódinak, hogy agyon ne únja magát, uj ismeretség után kellett néznie. A Tigris-ben nem igen étkeztek jogászok, többnyire csak katonatisztek és előkelő vidéki urak, hát kénytelen volt körülnézni az egyetemen. Eleinte csak a folyosókon ődöngött, de később unalomból betért egy tanterembe is. Az öreg Wenzel (mindig öreg volt) tartott ott előadást a magyar jogtörténetből, cseh létére oly magyaros tüzzel, szinte fanatikus hévvel, hogy megkapta a Bódi szivét. Ezentul egyet sem mulasztott el Wenzel előadásai közül. Rájött a tudomány ízére s ha nem is éppen törte magát érte, naponkint egy-egy órát elolvasgatott. Egyszóval elérkezett a Bódi érési ideje. Anélkül, hogy csappant volna életkedve, abba hagyta a régi komédiákat, a magábaszállás egy-egy csendes órájában szinte pirult tavalyi idétlen csinjai miatt.

Föltette magában, hogy ezentul komolyabb, lehetőleg nálánál idősebb emberek társaságát keresi föl, olyanokét, a kiknek szaván okulva, lelkesedni lehet. Szive szükségét érezte valami eszménynek ösztönszerüleg, öntudatlanul.

Hamarosan megtalálta ezt az eszményt. Megragadta lelkét mindnyájunk édeskinos aggodalma, szivárványos álma, gyönyörteljes reménye: a haza nagysága…

Fiatal költők és publicisták társaságába vetődött. Afféle titkos társaság volt ez, mert akkoriban nem igen lehetett a hazáról szabad szót ejteni. A festők allegóriákban öntötték ki honfiui bánatukat, a regényirók régi dicsőségről zengettek: a faji erő önbizalmát csak ilyenformán lehetett ápolniok és szitaniok. Lélekemelő munka volt ez, rengeteg szivjóság, naiv reménykedés, hit kellett hozzá: olyan kvalitások, a milyenek ma már aligha teremnek meg a magyar lélekben. Ma már a számitó rideg ész dominál az érzések fölött, a hatalmi suly opportunisztikus kérdése az eszményi szabadság és népboldogság fölött… Idegen szelek fujdogálnak… A saját portáján való hajdanti kiskirály otthagyja szabad birodalmát, s egy idegen hatalom szolgálatába csatlósnak áll… Mily dőreség!… A nagyzás vak, a nagyzás bukni szokott!…

Bódi fájdalmasan érezte inferioritását a lánglelkü szellemi munkások társaságában. Azok agyából szinte pattogtak az eszmék, alakot öltöttek, s meghóditották a kishitü kételkedőt. A nemzeti sötétség hadvezérei voltak ők… És ő semmi közöttük! Ő a honfoglaló Fenessyek utódja, a hadvezérek sarja egyszerü szürke közkatona, a kinek semminemü szerep se jutott… Csak legalább odavághatna valahová!… Oda, a hol legjobban fáj a németnek. Azt sem bánta volna, ha agyonütik érte…

Teljesült a Bódi kivánsága. Betört hat német koponyát. És nem ütötték érte agyon, mert nem hagyta magát. Csak becsukták egy kicsit… De csakhamar jött a hajnal hasadása és megnyilt börtöne ajtaja.