… A Tigrisben történt, farsang idején. Bunkó huzta, a kuruc melódiák nagymestere. Könybefutó szemmel, vad keserüséggel. Vádolt a hegedüje hurja, sirt és jajgatott…

A Cinka Panna nótájának szivfacsaró kezdő akkordjaira néma csend támadt a zsufolt étteremben. Menyecskék arca kigyult, férfiak ökle görcscsé szorult az asztal alatt.

A napos rendőrtisztviselő ott ült hivatalos sarkában, s kaján gyülölettel szemlélte a magyar faji láng föllobbanását. De nem volt hatalma a szivek fölött. Rákóczi sirból kikelő szellemének lázitását szótlanul kellett eltürnie. Az áriának nincs szövege: a zsarnok sem kapaszkodhatik belé.

Bódi magányosan ült egy asztalnál: barátait várta. Előtte gyöngyöző francia sampányer, de nem ivott belőle. Keserü ize volt a torkának befelé sirt könyeitől. Végigkönyökölt az asztalon és a hajába markolt. Ugy hallgatott, ugy szenvedett…

Szemben vele a katonatisztek törzsasztalánál némi kelletlen feszengés volt észlelhető, de az érzelmek hullámzását megzavarni vagy kigunyolni nem merte senki fia se. Vagy talán nem is akarta. Lehet, hogy megmozdultak titokban azok a fakó kerékbetört katonaszivek is, a melyekben akkor csak egy eszmény termett meg: a császári járom szimboluma.

Ám a hatalmas szellemidéző ábránd elhangzása után egyszerre megváltozott a katonák hangulata. Mintha röstelték volna a magyar zene varázsának való meghódolásukat: hangos, frivolan fesztelen társalgásba csaptak át, mintegy profanizálni akarván a közönség fájdalmas-édes, némán borongó érzéseit.

Bódinak minden vére fejébe szaladt. Megfeszültek az izmai. Lábát maga alá rántotta és öntudatlan mozdulattal megmarkolta, pezsgős palackja nyakát: ugy nézett a tisztekre égő szemmel, kihivó daccal.

Hát persze azok öten voltak és kard lógott a szögön a fejük fölött. Nem ijedtek meg a Bódi tekintetétől a derék legények, hanem a szemébe kacagtak nagy bátorságosan.

Bódinak vérbeszaladt a szeme. Nemzetségének ősi faji jegye: a kérlelhetetlen, romboló, fanatikus Fenessy-gőg egyszeribe urrá lett esze, minden porcikája fölött. Ugy fölpattant székéről, mintha pokolgép lökte volna föl és mint a bomba, ott termett a tisztek előtt.

– Ki mer vigyorogni? – üvöltötte a képükbe rekedt, szinte állatias hangon.

A nagy teremben általános megdöbbenés. Egy pillanatra megfagy a szó, megful a hang a várakozó kiváncsiság feszült atmoszférájában… Mi lesz?!…

A tisztek, ugylátszik, erősen fegyelmezett gentlemanek, nem reagálnak a támadásra a maguk esze és érzése szerint, ülve maradnak és legmagasabb rangjukbeli társuktól várják a kezdeményezést. Az ő parancsát lesik.

Csakhogy az nem szól, nem mozdul ám. Elsápad és összecsikoritja fogát: ugy néz farkasszemet Bódival.

Az izzóvérü fiu nem állja ezt a fagyos tekintetet, mint a hogy a fékevesztett vihar nem áll meg a tölgynek, kicsavarja, ha dacol vele.

– Bitangok, hazátlan kutyák! – szakadt ki a káromlás összeszorult torkából s egyben olyat vágott öklével a tiszti asztal sarkára, hogy fölbuktak rajta a poharak. A bor szétfolyt az abroszon, de kapott a tisztek ruhája is. A sápadt pléhgalléros törzstisztnek éppen a szeme közé is fröcscsent valahogy.

Ezzel aztán be is telt a vasfegyelem mértéke: nem vártak többé jeladást: fölugráltak a katonák és kardjukhoz kaptak.

A közönség mint zaklatott tábor a vészjelre megmozdult és a helyzet bizonytalansága fölötti zavarában ideges csoportokká tömörült. A gyengébb hölgyecskék sikongtak és ájuldoztak, a bátrabbak kipirulva, nedves szemmel csüngtek Bódin, a mint az a tisztek fenyegető magatartása első pillanatában hátraszökött és önvédelmi állásba helyezkedett. Jobbjával egy gazdátlan széket markolt föl és magasra emelte a feje fölé. Baljában teli pezsgős üvege. Ugy várta a támadást.

Leghamarább egy gyerkőc hadnagy kapta le kardját a fogasról s nem várva be bajtársait, vak önbizalommal Bódira rohant.

A veszély tudata menten helyreállitotta a Fenessy-gyerek szenvedélytől megbillent lelki egyensulyát. Válságos pillanatokban legélesebb a bátrak esze: Bódi higgadt elmével, nyugodt szivvel vette birálat alá a helyzetet… Mindenekelőtt (még mielőtt a többi tiszt megtámadhatta volna) a hősködő kis hadnagyot tette el láb alól. A székkel kiütötte kezéből a kardot s fejéhez vágta a pezsgős üveget.

Az apró katona lába elé bukott. Zuhanó teste egy pillanatra föltartóztatta a rárohanó többi négy tisztet.

Bódi ezt a pillanatot ugy használta föl, hogy fölforditott egy elhagyott asztalt és maga elé rántotta barrikádnak… Ideje volt. Már ott villogott az öt kard egy suhintásnyira a feje fölött. Egy pillanatnyi késedelem s a katonák bizonyára fölkoncolják vele a vakmerő fiut. Igy azonban hátrahökkentek a lábuk elé rántott zuhanó asztaltól: kardjuk csapása Bódit nem érte el.

Ekkor az egyik tiszt, egy vörös pofaszakállas dragonyos, eldobta kardját és megragadta az asztalt, hogy megtisztitsa tőle a teret. Vesztére. Bódi ugy tarkójára vágott a székével, hogy menten összeesett a vörös dragonyos.

Vér! Vér!… A közönség döbbenetét kéjes izgalom váltotta föl: a harckedv vad gyönyöre. Miként töltés közé szoritott árzuhatag a gátat: ugy törték át az önkényuralom alatt elfojtott érzések hullámai a közrend korlátjait. A megtorlás, a bosszu részegsége megszállotta az agyvelőket és megfeszitette az izmokat. A sebesültek vérbefuló nyögése beleveszett a közönség frenetikus örömriadásába. De a lárma most már nem elégitette ki a szenvedélyeket, tettre vágyott a magyar, minden lélek verekedni akart.

Nem került rá a sor. Megtette Bódi egymagában is. Miután sikerült még egy harmadik tisztet is leütnie a székkel, már csak két németje maradt. Hát kettő már nem öt.

Igen ám, csakhogy az utolsó tisztnek igen kemény lehetett a koponyája, mert, habár betört is, de a szék is összetört a Bódi kezében… Mivel folytassa a csatát?… Kitalálta hamarosan. Magát az asztalt csikarta meg s mint egy pajzsot fölemelvén, nekifeszitette fejét. Nem védelemből ám. Öklelni akart vele. Falhoz akarta lapitani a tiszteket.

Csak az egyikkel sikerült a müvelet. A másik az utolsó pillanatban észrevette magát és alábukott. Átkarolta a Bódi lábát és asztalostul földre rántotta a kemény fiut.

Csak ez kellett neki. Egyszerre husz harcszomjas alak rohant a maradék katona felé s a milyen izzók voltak a szenvedelmek, bizton agyonütik vala, ha az időközben talpraugrott Bódi meg nem oltalmazza a tömeg erőszaka ellen.

– Ne bántsák, uraim! – harsogta tul az általános zugó zsivajt, – ez is az én emberem.

Azzal fölkapta a földről az egyik sebesült tiszt kardját s ellenfelének nekirontott vele. Már szinte lecsapott rá, midőn észrevette, hogy az meg se moccan, nem védekezik. Lovagias ösztöne sugallatára hirtelen visszakapta kardját.

– Miért nem védi magát?

A tiszt lassan Bódira emelte nyugodt tekintetét s egy fanyar, szinte fájó mosolylyal igy felelt:

– Mert nincs mivel.

Csak akkor vette észre Bódi, hogy nincs kard a kezében. De észrevette egyben azt a különös mosolyt is, a mi ajkán vonaglott. És azt a nyugalmat is, a melylyel csapását várta. S önkénytelenül némi tiszteletet kezdett iránta érezni. Talán rokonszenvet is. Könnyedén meghajtotta magát.

– Kapitány ur, fogja a kardját és védje magát.

A kapitány körülnézett, hogy hol is a kardja. Hamarosan ráakadt, fölmarkolta és általános meglepetésre tisztelgett vele Bódinak.

A közönséget némi szimpatiára ragadta ez a lovagias nyugodt magaviseletet.

Bódi viszonozta a fegyveres tisztelgést és angárdba helyezkedett…

Látta, érezte mindenki, hogy egy szabályszerü párbaj készül itt most száz tanu előtt. Nem verekedés többé: két előkelő ur lovagias mérkőzése, olyan két uré, a ki becsüli egymást, de kénytelen kardot mérni, mert ugy diktálja a helyzet, a konvenció.

Csakugyan. Egy szép, minden izében secundum leges artis megvivott párbaj folyt le a kapitány és Bódi között. Bódi tüzesebb és erősebb volt, de mindjárt az első pillanatban meglátszott, hogy a mi a vivás művészetet illeti, a kapitány volt fölényben. Sőt némelyek olyasmit is véltek észrevenni, mintha kimélte volna Bódit! Legalább eleinte. A mig Bódi egy könnyü sebet nem ejtett a kezefején.

Lehetett benne valami, mert megsebesülése után már egész másképpen forgatta fegyverét a kapitány. Előbb, mintha játszott volna, mozdulatai, vágásai finomak, elegánsak voltak s nyugodt volt a szeme. Most elkezdett szikrázni s kardja szinte suhogott a kezében; kemények, kurták voltak a csapásai.

Bódi mint jó vivó azonnal észrevette, hogy mesterére akadt. De önbizalmát azért nem vesztette el. Nyers erejében bizakodott, hogy azzal majd kifárasztja, letöri ellenfelét!

Hiába! A müvészettel szemben gyenge az erő is: öt percnyi tusakodás után átszurta Bódi karját a kapitány pengéje. És ezzel harcképtelenné lett a hős Fenessy-fiu, nagy szomoruságára a mellette szurkoló közönségnek.

Azonban (nemes ellenféllel szemben lojális a pártos tömeg is,) győzelméért nem érte bántódás a győztest; még csak egy disszonans hang sem emelkedett föl ellene. Mindössze, hogy tudni akarták: mi a neve. Ki fia győzte le a vitéz magyar fiut?

A kapitány nem kérette magát, menten kielégitette a zugó tömeg kiváncsiságát. Meghajtotta magát szerényen, előkelőn és bemutatkozott Bódinak:

– Gróf Breda vagyok, – mondta, – és sajnálom a történteket.

Bódinak e név hallatára menten eloszlott legyőzetése miatti levertsége. Az vigasztalta, hogy nem némettől szenvedett vereséget: lengyel ember győzte le. Még pedig micsoda lengyel!… Mindenki ismerte a Breda nevet. Az ármádia elismert, legjobb vivója volt a kapitány.

… Bódi összecsapta bokáját a kapitány előtt s miután átszurt jobb karját nem tudta megmozditani, balját nyujtotta feléje.

– Fenessy Boldizsár vagyok.

A gróf megragadta a feléje nyujtott kezet s megrázta kordiálisan, melegen. Azzal fölcsatolta kardját s szalutálván, eltávozott.

A tömeg néma tisztelettel tért ki az utjából…

… A vendéglős gondoskodásából két orvos lépett az étterembe és ápolás alá vette a sebesülteket. A mig az egyik össze nem kötözte a Bódi karját, senki sem távozott az étteremből. Ki-ki tudni akarta: nem veszélyes-e a hős fiu sebe. Az orvos megnyugtató kijelentése után azonban egy perc alatt szétszéledt a lelkes tömeg. Többen hazakisérték Bódit… A tisztekkel nem törődött senki se…

Alig hogy kiürült a Tigris, megjelent a napos rendőrtisztviselő egy konstáblercsapat élén. Elkésett. Karhatalomra nem volt itt többé szükség. Ilyenformán a vendéglő személyzetének kihallgatására szoritkozott a Schmerling-huszár. Összefirkált vagy hat árkus jegyzőkönyvet, aztán hajnal felé ő is távozott.