Bódi könnyen türte a sebével járó fájdalmakat. Igen egészséges volt a vére: még csak lázt sem kapott. Hogy még se hunyta le szemét, annak nem annyira a testi fájdalom, mint inkább a lelki izgalom volt az oka… Mi lesz vele?… Azt tudta, hogy virtuskodása nem marad megtorlatlanul. Csak a büntetése mértékével nem volt tisztában… Ha cibilekkel esett volna meg a verekedése: bizonyára kiszabadul egy sulyos pénzbirság árán, ám a katona megcsufolása más beszámitás alá esik. Ez már nem vétség, – bün. Majdnem, hogy felségsértés. Mert a császár is azt a portupét viseli, a mit a tisztjei. Egy szimbolum ez. Olyan, mint a zászló. És ő sárba taposta ezt a szimbolumot.

Nem félt Bódi, – a félelem érzését nem ismerte ő, – csak lázongott ama homályos eshetőség ellen, hogy esetleg több évre bebörtönözik. Mivé lesz akkor az ő nyugtalan vérével, intenziv tetterejével négy fal között? Irtózott a nyugalomtól, utálta a szenvedést… Már-már arra gondolt, hogy megszökik. Elrejtőzik valahová. De ezt a gondolatot hamarosan kiverte fejéből. Rájött, hogy gyávaság lenne… Mit csináljon?!…

Eleinte zavaros töprengéseibe később némi rendszert vitt bele. Föltette magának a kérdést: vajjon mit csinálna más az ő helyén? Egy igazi férfi természetesen, például az atyja?

Erre a kérdésre már könnyü volt felelnie. Egy igazi férfi türne az ő helyén, büszkén viselné vakmerő tette következményeit… Hát a mártirok, az eszmékért halók?… Hol vagyon az megirva, hogy az élet neki csupa örömmel adós?… Szenvedtek már nálánál százszorta különb emberek is. És gyönyörrel szenvedtek, néma megadással, fönségesen… Hát miért legyen ő másnál hitványabb, kishitübb? Éppen ő: egy Fenessy, a kinek elődei tizével véreztek el a szabadságharcokban?!…

Addig vivódott magával, mig reggel felé végre megedzették gyermekszivét lélekemelő gondolatai… Elaludt. És gyönyörteljes volt az álma… Teste egy érckoporsóban pihent, fején babérkoszoru. Körülötte a népek ezrei… Zugott a himnusz egetverő búgással… És a himnusz magasztos hangjainál fölszállott lelke a dicsőséges magsságba: oda, a hol a magvarok Istene lakik… És körülvették csillogó szárnyu fehér angyalok… És levették fejéről a babért s egy dicsfényt varázsoltak helyébe…

Mire fölébredt Bódi, mintha ujjászületett volna, egész uj embernek érezte magát. Maga se ismert magára. Érezte, hogy valami nagy dolog történt vele, azt is sejtette, hogy átváltozása tegnapi vakmerőségének volt a következménye, csak azt nem tudta magának megmagyarázni, mínt lehetnek alapjában kicsi okoknak egy emberre nézve oly végtelen horderejü okozatai. Ime tegnap még gyermek volt, élvvágyó, gondtalan fickó, a kinek nem volt egyéb gondja, mint a saját öröme; még nemesebb indulatai, hazaszeretete is az önzés, a dicsvágy jegyében fakadtak ki lelkéből – és ma… ma már mindenre kész, béketürő, komoly férfiunak érzi magát… Csodálatos!…

Egy csöppet sem volt a dolog csodálatos. Férfivá érett Bódi: ennyi. A tényben benn van a magyarázat. Annak a magyarázata is, hogy Bódi átváltozásának okait nem értette meg. A nagy erények gyakran öntudatlanul sarjadzanak ki az emberi lélekből. Minden gyakorlat nélkül. Az erény megtanulható, de sokszor már benne van a vérben. Ott lappang egy ideig, aztán egyszerre csak kitör minden nagyobb krizis nélkül… A nemes fajbeli ember kiváltsága ez. Isten kegyelméből.

… Bódi most már egész nyugodtan, méltósággal várta a történendőket. Nyugtalanságot mindössze szülei miatt érzett. Hogy fogják azok elbirálni az ő vakmerő tettét? Meg fogja-e atyja érteni, hogy nem puszta virtuskodásból, hanem szive parancsára ütött széjjel a tisztek között. Hogy az neki szent kötelessége volt, a miért kicsufolni merészelték a magyar lélek fájó bánatát?… Csak be fogja látni, hogy ezt egy Fenessy nem türhette el?…

Mindenesetre értesiteni akarta a fiu szüleit a történtekről. Kiméletesen, de körülményesen.

Baj volt, hogy irni nem tudott a fájó karja miatt… Hát majd diktálni fog. Csengetett. Háziasszonya, egy tisztes öreg nő, azonmód belépett.

– Rimocziné, lelkem, – rendelkezett vele Bódi, – küldjön valakit Reviczky urért: kéretem, látogasson meg azonnal, igen fontos beszédem van vele.

Rimócziné intett, hogy érti, egyben jelentette, hogy a vizit-szobában egy ur várja fölébredését; már jó egy órája várja.

Bódit meglepte a dolog.

– Miért nem ébresztett föl?

– Nem engedte… Azt mondta, pihenésre van szüksége a tekintetes urfinak.

– Kicsoda az az ur?…

– Gróf Bredának mondta magát.

Bódinak, maga se tudta volna igaz okát adni, de kimondhatatlanul jól esett a kapitány nemes figyelme. Hiába: a lengyel! Ha katona is, nem válik szükszivü soldatenkinddé, megtartja egyéniségét: azt becsüli meg, nem pedig a szoldateszka ócska cafrangjait. Lám, számba se vette bajtársai kudarcát, a mit a Militärgeist értelmében kötelessége lett volna neki is megvetéssel megtorolnia: eljött hozzá bizonyságot tenni, hogy méltó tettnek tartja az ő tettét, hiába esett folt négy selyemportopén.

– Vezesse be a kapitány urat…

Rimoczyné távozott. A kapitány belépett. Polgári ruhában volt. Már az ajtónál nyujtotta kezét Bódi felé. Finom ajkán kedves lebilincselő mosoly.

Bódi felült ágyában és mohón megragadta a lengyel gróf kezét.

– Köszönöm, kapitány ur, köszönöm, – mondta kipirulva, szinte nedves szemmel, – igen jól esik nekem, hogy meglátogatott.

A kapitány, mintha régesrégi barátja lett volna, leült a Bódi ágya szélére és kezét nem eresztette el.

– Megtettem volna, – mondta, – ha a kardomba kerül is.

– Minek köszönhetem ezt a rokonszenvet? – kérdezte Bódi pirulva.

– A hősiességének… Fiatal barátom, ön egy igazi race… Az antik vitézek hősi tipusa.

Bódi még jobban elpirult, dadogva szabadkozott.

– Kitört belőlem… nem tehetek róla… Ne merje senki megcsufolni a magyart szent érzéseiben.

– Én értem önt…

Most egy pillantnyi csend következett. A kapitány törte meg.

– A lengyel könnyen megérti a magyart…

És egy könycsepp gördült ki szeméből és a Bódi kezére esett…

A másik pillanatban már egymás keblén zokogott magyar és lengyel…

… Csakugyan: könnyen megértik egymást az elnyomott nemzetek fiai…

A lengyel igy bucsuzott Bóditól:

– Gondolj rám, testvér. Én el nem felejtelek.

– Én se, testvér, soha, soha!…

Alig távozott a kapitány, már is egy uj látogatót jelentett be Rimócziné:

– Egy ritkaszakállu, sovány ur, ugy tesz, mintha félne.

– Vezesse be.

… Az uj látogató belépett és habozva állt meg az ajtónál.

– Filax!

Bódi nem törődve felkötött karjával, kiugrott ágyából és hű nevelője keblére vetette magát.

– Filaxkám, pajtikám, az Isten hozott!… Hol bujkáltál ilyen sokáig?… Miért nem kerestél föl hamarább?

Filaxnak sirásra ferdült a szája, alig birt szólni érzelmeitől.

– Féltem, – dadogta, – hogy agyoncsap a tekintetes ur… De most már nem bánom, ha agyoncsap is… Nem hagyhatlak magadra, mikor bajban vagy.

– Tudod?…

– Mindent tudok. Teli vannak az ujságok vele.

És menten kipakkolt öblös zsebéből vagy tizenkét lapot.

– Mit irnak a lapok? – kérdezte Bódi kiváncsian.

– A lapokkal meg lehetsz elégedve, – válaszolt Filax, s fölragyogott apró szürke szeme, – megtettek téged nemzeti hősnek.

– És a cenzura türte?

– Csuda történt: türte.

– Alig érthető…

Filax hosszu orrára tette mutatóujját.

– Én azt hiszem: pedzem.

– Nos?

– Hát szoritják az ármádiát a poroszok.

– Abból semmi sem következik.

– Dehogy nem, – sunyitott Filax, – ha elfenekelik a hires ármádiát, nem mernek többet hencegni. Félni fognak, hogy a tetejibe mászik a magyar is.

– Gondolod?

– Nemcsak gondolom, de tudom… Most már csak azért drukkolok, hogy még idején kikapjanak.

– Idején?

– Persze, még mielőtt érkezésük lenne kimondani rád az itéletet.

Bódi elnevette magát és megragadta a hű Filax kezét.

– Mi befolyása lehetne a háboru kimenetelének az itéletre?

Hát erre is felelt Filax:

– Az, hogy más biróság kezébe kerülsz, ha Schmerling bukik. Már pedig az ármádiával együtt buknia kell Schmerlingnek is. És akkor egy liberálisabb éra fog következni, mert megfenyitett zsarnoknak se hatalma, se mersze…

Nem folytathatták a politizálást… Egy csupasz képü, cseh forma ember lépett a szobába minden bejelentés nélkül.

– Fenessy Boldizsár urat keresem.

– Itt vagyok.

A jövevény meghajtotta magát.

– Én, – szavalta komikus méltósággal, – a rendőrség kiküldöttje vagyok és a törvény nevében letartóztatom önt. Kövessen!

A Filax lelkére ólomsulylyal nehezedtek rá a kevély szavak. De Bódi csak nevetett rajtuk. Szinte kedve szottyant egy kis tréfálkozásra:

– Mennék, barátom, – válaszolt a rendőrnek mosolyogva, – de nem tudom fölhúzni a kabátomat.

– Muszáj!

– Hiába muszáj, ha nem lehet.

A polgári rendőr ráncba szedte széles, hivatalos képét.

– Miért nem lehet?

– Mert megdagadt a karom…

A hivatalnok meg akarta tapogatni a Bódi karját, de ez ellen már tiltakozott a büszke fiu:

– Drei Schritt von Leib!… Követni fogom kabát nélkül.

A cseh ajkába harapott, de nem szólhatott. Kezet vetni arra, a ki követi parancsát, nem volt joga. Mit volt mit tennie, megvárta, a mig Bódi a Filax segitségével felöltözködött…

Bódi, mielőtt elbucsuzott volna, lelkére kötötte Filaxnak, hogy, ha maga nem akarja, bármi uton-módon tudassa szüleivel a vele történteket. Különösen arra kérte, hogy kisérje figyelemmel az ezután történendőket, a mikről a lapok esetleg nem is vehetnek tudomást. Legyenek mindenről értesülve édes szülei, hogy legalább fölösleges aggodalmakkal ne gyötörjék miatta magukat.

Filax könyezve igért meg mindent.

Bódi követte a rendőrt. Ingujjban. Mindössze egy plaidet vetett a vállára.

*

… A Bódi ügye nem maradt a rendőrség kezében. Illetékességi szempontból a katonai főparancsnoksághoz tették át a Schmerling-rendszer emberei. Onnan visszaküldték holmi pótlások végett, meg visszakérték. A vers vége az lett, hogy Bódi két évi börtönre itéltetett: szándékos emberölés kisérlete, az államhatalom méltósága ellen elkövetett erőszak és egyéb, még cifrább titulusu bünök miatt…

Teljesedett hát a lelkes fiu hő ágya: ha nem is szeleme erejével, – lelke tüzével, vére hullatásával szolgált a hazának. Öklével vágta a gunyolódók képébe: ne bántsd a magyart! S a legszentebb oltárra legszentebb jogát: szabadságát tette föl áldozatul.