Tehát, mint a fentiekből kivilágosodik, vala Bódinak esze bőven. Csak nem akarta koptatni a tudományokon, stiklik kigondolására forditotta az egészet.

Ezekben dús leleményességet fejtett ki Bódi. Egy nap kolompot kötött a kutya farkára, másnap rákot csempészett a Filax úr ágyába; még a Póli nénit sem kimélte: eleven békát csempészett a műkontyába, pedig Póli néninél talán egész Magyarországon sem volt félelmetesebb alak: mindenkit leszólt és szidott, a ki élt.

Hát a Bódit, szó sincs róla, volt is oka szidni, mert a béka-kaland csaknem tragikusan végződött reá nézve. A béka ugyanis kínjában elbrekegvén magát a feje tetején: azt hitte, hogy a fejébe mászott a béka és ugy megijedt, hogy már-már a bolondok házába kellett szállitani. Szerencsére még idejekorán kifészkelődött a rab a kontyból s kisült, hogy Bódi volt a bünös.

Volt is haddelhadd. Póli néni évszázadokra szóló elégtételért rikácsolt és Boldizsár ur, bár titokban ujjongott csemetéje szellemes stiklijén (mert ki nem állhatta Pólit), teljesítette aggszűz testvére kivánságát, mert erbtanti volt. Szegény Bódinak felkötötték a sarkát, két óra hosszat kellett, miként a gólyának egy lábon állania…

Már Filax nem volt ilyen kegyetlen hozzá. Még csak nem is rekriminált a rákok miatt. Azt a kis ijedtséget, a mit okoztak neki, nem Bódin, hanem Felapoton logikai képletének rendelése szerint, magukon a rákokon bosszulta meg. Egyszerüen megfőzte a snellsziderjén és befalatozta őket mind közönségesen.

Filax ezzel nemcsak a rákokat, lefőzte Bódit is.

– Derék ember maga, Filax ur, – dicsérte meg ez pirulva vígan falatozó nevelőjét, – én azt hittem, hogy kitöri a rákoktól a frászkarika.

– Köszönöm az elismerést, Bódika, – nyugtázta Filax tanítványa leereszkedését, – de azt a szót, hogy frászkarika, ne használja többé, mert az csunya szó.

– Hát a rossznyavalya szebb?

– Az is csunya.

– Akkor hogy mondjam?

– Ugy, a hogy Aeneas mondta, a mikor a Kykloposoktól megijedt.

– Hogy mondta Aeneas?

– Ugy, hogy: timeo.

– Timeo? Mit tesz az?

– Félek…

S apránkint belecsürte-csavarta az Aeneas szájába s onnan a Bódiéba a második konjugáció szabályait…

… Ilyen becsapási szisztémával folyt tovább a Bódi gyerek neveltetése. Hősökkel és tündérekkel mondotta el neki Filax még a tizedes törteket is, hogy a szép mama parancsára a szeretettel való nevelés elvének eleget tegyen.

Ilyenformán Filax egy egészen új, soha nem alkalmazott oktatási módszer megalapítója lőn, hála a juhhusos kásának. Eleinte ugyan csak szükségből üzte ezt a metódust, de később annyira vérévé vált, hogy a nagyokkal sem tudott másféleképp beszélni.

Például egyszer, midőn tömegesen döglöttek a Boldizsár ur birkái s a jó ember azon töprenkedék: miféle orvossággal lehetne elejét venni a szapora birkahalálozásnak, igy szólalt meg Filax:

– Méltóztat tudni, mit mondott annak idején Kátó, mikor sorba fűbe haraptak a kecskéi?

– Mit?

– Azt, hogy: annak döglik, a kinek van.

– Bolond maga, amice, – fedte Boldizsár, – azt egy cigány mondta.

– Kérem szivesen, – tiltakozott Filax, – a cigány csak utánozta Kátót, az eredeti mondás tőle való.

És rogyásig védte az igazát. Hovatovább szentül hitte maga is.

… És, nem mondhatni az ellenkezőjét, a módszer fényesen bevált, Bódi szaporán haladt a tudományok rögös mezején.

Az első gimnáziumi vizsgálatot Losoncon jelesen tette le.

Kapott is érte Filax ajándékba egy akkora lovat, hogy létrán kellett a tetejébe mászni. De nem volt Filax gyáva: a tetejébe mászott. Ha lecsapta, ujra fölmászott reá. Apránként teljesen belegyakorolta magát a lovagerényekbe, hovatovább fente a bajuszát, megtanult inni, sőt káromkodni is. És idővel olyan szenvedélyes agarász lett belőle, hogy akárhányszor kalap nélkül jött haza.

De olyan ügyes és vakmerő lovas mégsem kerekedett belőle, mint tanitványából, a Bódiból. A kemény vérbeli kölyök olyan kitünő bátorságot és lélekjelenlétet tanusitott szilaj irlandi poniján, hogy égnek meredt tőle Filax minden hajaszála.

– Katonának kell nevelni a fiut, nem alispánnak, – tanácsolta apjának, – hadvezérnek, hősnek született ez, nem pennarágónak.

Öröm és boru nyilallott az apa szivébe, e szavakat hallván. Az utóbbi kerekedett benne felül.

– Minek neveltessem én hadve érnek, hősnek az én fiamat, mikor nincs a magyarnak hozzávaló hadserege?

– Majd lesz! – bizakodott Filax és föllángolt a szeme. – Lesz még egyszer ünnepje a magyarnak, villámok fényinél… Majd ha eljő az a nagy vihar!…

– A nagy viharkor ott álljon a magyar nemes a bástya fokán. Magyarok bástyája a vármegye.

– A mi nincs…

– A nagy kövek megvannak, ha rombadőlve is. S a mig megvannak, nincs baj: a várat ujra föl lehet épiteni.

Mély, sokatmondó, vágykergető sóhaj tört ki a Boldizsár örvényes kebeléből. Ugy állott ott, mint a megtestesült nemzeti tradició, áhitattól és kegyelettől méltóságteljesen.

Filax szürke szeme bágyadt fényben uszott, szeretetteljes bizalommal csüngött nemesen egyszerü, büszke kenyéradó urán. Isten tudja, miféle misztikus érzés nyomása alatt: szeretett volna ráhajolni a kezére és – sirni…

Abban az időben, mikor ez a história lejátszódott, könnyen sirásra állott a szája nemcsak Filaxnak, a legkeményebb magyarnak is. Elég volt ahhoz egy sóhaj… az anyaföld párája, levegő libbenése… a csattogány egy mélabús akkordja, egy gondolat, egy eszme… egy hunyó gyertyaláng, egy semmi. A magyar bánat ott rezgett mindenütt, a föl nem osztható parányt is képes volt fölosztani…

De hejh, nem vágom a fenség aranykoronáját a humor pajzán süvege hegyébe. Bódit kell nyomon követnem az alispáni székig. Holott az ő utján nem akadt lélekemelő, csak vidító mozanat: napsugaras tájképek mindenfelől, tarka, bohókás, üde szinek. Az ő szilaj életkedve rózsákat fakasztott a kősziklákból is. S hű mentora, a jóllakott boldog Filax nem tiporta le eme rózsákat, ellenkezőleg: ha teheti vala, gomblyukába tüzte volna valamennyit.

Ugy megszerette a csintalan, de nemesszívű fiut, mint a saját gyermekét. Gyönyörüsége telt még hibáiban is. Ártatlan csinytevésein könyezésig nevetett, s aggódó hűséggel háritotta el vastag tréfáinak sulyossá válható következményeit. Gondolni sem mert, nem is akart arra, hogy valaha is megváljék tőle. Ő ugyan nem hagyja magát kikergettetni a paradicsomból, nem evett ő benne tiltott almát soha.

Azaz megálljunk. Evett biz ő.

Volt a háznál egy csinos kis szobacicus: a Juci. Hát biz abba beleharapott Filax. Hanem ő persze azt hitte, hogy nem tudta meg senki… Hogyis ne! Olyan orra volt Bódinak a pikantériákhoz, mint egy vizslának a nyulhoz. Kétszer se harapott Filax az almába, Bódi már kiszimatolta volt még a találkája helyét és idejét is.

El is határozta menten, hogy rája csap, mint a kánya.

A park végében egy nagy diófa alatt volt a találka helye. Hát Bódi fölmászott erre a diófára a találka előtt és jól megbujt annak sürü lombja között. És valahányszor elcsattant egy csók: egy diót ejtett a szerelmesek fejére.

Azok természetesen nem tudták mire vélni ezt a természet-tüneményt, mert hiszen a dió nem potyogós gyümölcs. És hiába néztek föl a fára, nem fedezték föl rajta Bódit.

– Biztosan egy mókuska játszik odafönt a diókkal, – nyugtatta meg Filax a remegő Jucit.

– Kergessük el, mert én félek, – kérte Juci.

– Sose féljen, adjon egy puszit.

Cupp! (A csók.) Zsupsz! (A dió.)

– Jesszusom! – sikitott Juci, – mindig olyan kor esik le, mikor…

– Ugy látszik, fél a mókus a cuppanástul, – hamiskodott Filax.

– És ijedtében elejti a diót, hihihi…

– Lássa, Jucika, ezt kitalálta. Hát ijegessük. Jó?

– Jó.

Cupp! Cupp! Cupp! – Rettenetesen ijesztgették a mókust, de biz az, akárhogy igyekeztek is, nem ijedt meg. Ellenkezőleg, a mikor már nem győzte a csókzenét diókisérettel, kapta magát, lekiáltott a fáról, nem is mókusnyelven, hanem magyarul:

– Édes volt, Filax ur?

Tudta már a nebuló, hogy a csók édes szokott lenni. Bezzeg savanyuvá lett egyszeribe a Filax ajakán. Még pedig nemcsak az az egy, a mit kettévágott a Bódi szava, de visszamenőleg valamennyi megsavanyodott.

Ugy elszégyelte magát, hogy legjobb szeretett volna belebujni a vakondakturásba… Mitévő legyen?

Tanácstalanul néztek egymás szemébe Filax és Juci. Az utóbbi volt a bátrabb és okosabb: gondolta, legjobb lesz a Bódit megvesztegetni. Fölüzent neki a fára:

– Urficskám lelkem, gyüjjön le, mondok valamit.

– Mit ád? – kérdezte Bódi a helyzet magaslatán.

– Veszek a vásáron csokoládé-szivart és mézeskalács-szivet.

– Hogyis ne! Nem vagyok én jány.

– Hát mit vegyek, lelkem?

– Nem bánom, – jelentette ki Bódi, – egy penicilusért lejövök.

Filax irtóztató zavarában zsebébe nyult és megkinálta Bódit a saját zsebkésével. Pedig elcsapatás terhe alatt tiltva volt kést adni a Bódi kezébe. Hiába, a szükség törvényt ront és bünt szül a bün.

Bódi lemászott a fáról és kajánul vigyorogva átvette a kést.

– Most már adja a kést, ugy-e? Rimánkodni se kell.

Filax elpirult.

– Ne áruljon el, Bódika, – hebegte, – olyan szép meséket mesélek…

– Hát ugy fél? – kegyetlenkedett a nebuló. – Nem is tudtam, hogy olyan nagy bűn a csók.

Juci protestált.

– Nem bün az urficska, egy csöppet se bün.

De Filax lehurrogta:

– Hallgasson. Bün biz az, – ismerte be töredelmesen, – csak akkor nem bün, ha ki nem tudódik.

– No ha ugy van, – jelentette ki Bódi vigyorogva, – akkor rendben vagyunk.

Filax megrémült.

– Mit akar az Istenért?…

… Bódi nem volt bolond, hogy elszalaszsza a kedvező alkalmat. Hallgatása fejében olyan kemény békepontozatokat diktált a nevelő ur fejére, hogy csak ugy zugott bele. A következő kedvezményeket kötötte ki magának:

1. A számtan kitörlendő a tantárgyak sorából. A helyett szarkatojást fognak szedni Filax urral egyetemben a fák tetejéről.

2. Szerezzen neki a Juci egy dudát, de épp olyat, a milyennel a kondások szokták összedudálni a malacokat.

3. Kuckóba ne állitsa Filax soha az életben, mert utálja a kuckót.

4. Vigye ki Filax az édes mamánál, hogy sarkantyus csizmát kapjon.

Mint fenti szerződésből kitünik, a csókkaland után roppantul megnehezedett a Filax helyzete. Különösen a számtan törlése okozott neki súlyos aggodalmakat. Mit találjon ki, ha Bódi a számot már mesében se veszi be?

Mint csinálta: annak Isten a megmondhatója csak, de tény, hogy mégis lecsapatta vele a vizsgálatot a számtanból is. Le, mind a nyolcat: az első gimnáziumtól a nyolcadikig.