A Bódi érettségi bizonyitványától ugy megnőtt a Filax tekintélye, hogy mérlegbe vetve lenyomta volna pápa ő szentsége csalhatatlanságát is.

– Filax, maga egy csudaember! – dicsérte Boldizsár ur. – Hogy csinálta?

– Szeretettel, nagyságos ur.

– Szeretettel?

– Igenis, kérem alásan. Az az én metódusom.

– Jól van, Filax, megigérem a fiam nevében, hogy, ha alispán lesz, bedugja magát segédszolgabirónak.

Filax csodálatosképpen nem kapott ezen az előlegen, jobb szeretett volna valami pozitivumot.

– Izé, – dadogta szégyenlősen, – nem maradhatnék inkább Fenesen?

– Mi a mennydörgős mennykőnek?

– Nagyon jó itt a levegő.

– A levegő?!

– Igenis, kérem alásan, jót tesz a tüdőmnek.

– Jól van, de a levegőt sem lehet hiába színi. Mit csinálok magával, ha kitanult a fiu?

Filax megköszörülte a torkát és zavartan szedegette csámpás lábait.

– Ha szabad instálnom, – bökte ki végre, – tessen kinevezni a család levéltárosának.

– Hogy maga irja a leveleimet? Nem irok én csak egyet egy esztendőben.

– Nem baj, instálom… Aztán, ha alispán lesz az urfi, megcsinálom neki a beszédeit.

– Nini, mond valamit!…

– Igenis, kérem, én mindig fején találom a szöget.

– A fején, Filax. Nem bánom hát, kinevezem levéltárosnak, de előbb hajtsa keresztül a fiut az akadémián is.

– A joghoz nem értek ugyan, – vallotta be Filax, – de majd megtanulom.

– Helyes, urbarátom. Legjobb lesz, ha együtt hallgatják a fiuval. Magát is elküldöm vele Eperjesre.

Ez nem tetszett Filaxnak.

– Eperjesre? Nem Pestre?

– Nem. Ott ellumposodnak. Sok a vérük.

Filax ütött a fejével.

– Hát jól van, elmegyek én Bódikával a világ végére is…

… Igy kerültek fel Eperjesre jogászoknak: Filax, a végzett professzor-mathezeos és tanitványa, a Bódi.

Boldizsár ur kosztra és kvártélyra Szivós professzornál helyezte el őket. Koszt és kvártély teljesen közös és egyforma volt, de nem egyformán honoráltatott. Bódiért ötven pengőforintot fizetett Boldizsár ur, Filaxért csak huszat.

A látszólagos dijkülönbözet abban leli magyarázatát, hogy a Bódiért fizetett összegért ki lett kötve a testimonium is. Azaz szavatolnia kellett Szivósnak, hogy nem bukik meg a fiu.

Ment az akkor még. Miért ne ment volna.

A professzorok egyszerüen becsületszavát vették az urfi-kandidátusnak, hogy nem lesz fiskális, aztán, akár vallott a tudományból, akár nem, kiadták neki az oklevelet.

Ez a praktika különös nagy szerencse volt Bódira nézve, mert olyan furcsa város volt Eperjes: lehetetlen volt benne tanulni. Jóravaló urfinak annyi egyéb dolga akadt ott, hogy betüre abszolute nem tellett az időből.

Különösen nem a Bódi idejében. Nevezetesen éppen aktorok jártak akkoron a városban. Azokat traktálni kellett. Az aktornéknak ellenben kurizálni kellett. Urambátyámékkal inni kellett; a tisztekkel verekedni kellett. A kisasszonyokkal táncolni kellett; a menyecskékkel cicázni kellett.

Hát ezek után tessék a nap huszonnégy óráját ugy felosztani, hogy az alvásra szükséges négy órán kivül egyébre is fussa. Már mint a Bódi-féle előkelő urfiaknak. Mert Filax: az más. Egy Filaxnak nincsenek kötelességei: az tanulhat, a mennyit akar.

No azt meg is cselekedte Albert. Neki a napot csak két részre kellett osztania. Az egyiket végigette és aludta, a másikat végigmagolta irgalmatlanul. Mialatt Bódi „a leányok ajkairól szedte a mézet“, Filax Justinianus homlokáról tépett magának babért.

Hát ez rendjén volt igy s nem is származott volna belőle semmiféle baj, ha nem telhetetlen a Bódi. De telhetetlen volt. Még pedig a rózsa-szüretelésben. Sőt nemcsak a rózsát tépte, a liliomot is. Az pedig nagy hiba volt.

Mert a rózsát, hejh, azt le szabad szakitani, maga a rózsa se bánja: „Jer, illatos vagyok, édes, mint a méz, csókolj meg és szakits le, – jer…“ De a liliom! A liliom szelid fehér virág, csábitani nem, csak epedni tud: „Oh jövel, szívd fel illatomat, de ne szakits le, nem akarok elhervadni a te kebleden“…

Az a liliom, a mit Bódi csókjaival hervasztott, éppen Szivós Ilonka volt, a kosztadó professzora leánya. Szép hajadon-szűz volt: karcsu, negédes és ártatlan, mint minden liliom.

Szivós igen impraktikus ember volt. Eleinte nem is sejtette, mitől hajlik epedő bánatra az ő szép virága. Keserű sóval gyógyította és ipekakuánával. Ám (érthetetlen), semmit sem használt az ipekakuána: még fehérebb lett tőle a liliom-fejecske. Szivós már-már pemetefü-teát akart a leánykával itatni, midőn végre-valahára rájött a baj igazi okára: hogy a Bódi tüzes csókjaitól hervad a leány.

A spájzban csipte rajta a szerelmeseket. Nem volt közöttük csak egy tejes köcsög. Bódi az Ilonka derekát fogta, Ilonka a Bódi nyakát. Bódi csókolta Ilonkát, Ilonka nem csókolta Bódit, csak a száját tartotta. Igen szép volt. Mindketten veresek voltak, mint a pipacsok.

Szivós is veres lett, de nem attól, a mitől Ilonkáék, hanem a gutátul, a mi meg akarta ütni. Szerencséjére lágy ember volt a tanár ur, csak egy pillanatig dühöngött, a másik pillanatban elsirta magát: a guta belefult könyeibe.

– Az Isten szent szerelmére, mit mível, amice Boldizsár?! – zokogta keservesen.

Bódi ijedtében fellökte a tejes köcsögöt és eleresztette az Ilonka derekát. Természetesen Ilonka is megijedt: egy lisztes hombárba ijedt bele. Csupa liszt lett még a piros, csókos szája is.

– Óh, óh, mit mívelt a leányommal, amice Boldizsár?! – ismételte sirámját a szegény professzor.

– Tejfölt szedtünk kettesben, – hebegte Bódi, kínos zavarában, s rámutatott a felrugott köcsögre.

A leányka rápityeregte:

– Igen, papa, leszedtük a tejfelt.

– Leszedtétek a tejfelt, igen, – keseregte a bánatos apa, – leszedtétek a tejfelt és felrugtátok a köcsögöt… a becsületet.

– De nem tört össze, – vigasztalta Bódi vakmerően s fölkapván a cserépedényt, bizonyságul Szivos ur orra alá nyomta.

De már ekkora szemtelenségre beszüntette könyeit a professzor ur.

– Még hencegni mer, tudatlan minorennis! – zugta a Bódi képébe. – Hát bánom én a cserepet, – s kivágta a köcsögöt a Bódi kezéből, – mikor a becsületemről van szó!… A cserepet – folytatta dühösen, – össze lehet drótozni, de ki drótozza össze az én leányom becsületét?!

Mondván, hajába markolt a bánatos apa. Ilonci a lisztet tisztogatta magáról és keservesen zokogott.

Bódi egész oda lett. Szivét egy egész órára való bünbánat szállotta meg.

– Itt vagyok én, professzor ur, – mondta, – elveszem a kisasszony-leányát.

Ilonci nyakába akart ugrani, de nem hiába volt Szivós impraktikus, a helyett, hogy szimpliciter ő is a nyakába ugrott volna, még a leányát is ellökte tőle.

– Mit?! Mit?! – rivallt rá Bódira. – Maga még házasodni akar?!

Bódi nem értette meg Szivós logikáját, de más sem igen értette volna meg. Szegény öreg koránál negyven évvel előbbre bandukolt a fejével: mikor még teljesen ismeretlen volt hazánkban a demokrata gőg, már ő ugy tele volt vele, hogy majd felrobbant tőle. Urgyülölő volt szive fenekéig. Inkább feláldozta volna leánya boldogságát, minthogy sem egy gőgös nemes familiába adja nőül… (Hogy lenézzék a kutyabőrösök?! Hogyisne…)

– Házasodni akar? – ismételte s epésen felkacagott. – Hahaha! Hogyne, mikor ugyis tudja, hogy bele nem egyezik az apja. No de én se. Én is büszke vagyok. Csakhogy nem egy kósza kutya bőrére ám, mint fráter agyagos, hanem azokra az ősjogokra, a miket Isten adott… És ezek egyikének erejénél fogva mindjárt ki is kergetem a házamból… Takarodjék!

És felágaskodott a kis ember: ugy mutatta meg Bódinak, merre van az ajtó. Bódi, mit volt mit tennie, kiment rajta.

Másnap a kollégium ajtaját mutatták meg neki s szegénynek azon is ki kellett mennie…

Mármost hová legyen? És mit mondjon Filaxnak? Az árva már a nélkül is annyit kérődzött miatta a jogon, mint egy bús bak a kövi mohán… Nem, nem akarta szegényt még jobban elkeseriteni.

Elhatározta, hogy nélküle megy világgá. Világgá ám, mert haza csak nem mehet. Szegény Filaxot agyonvernék miatta.

Mindenekelőtt kulacsát töltötte meg. Gondolta, a többi majd adódik magától. Igaz, hogy elfogyott a pénze, már csak három huszasa volt, de jó az Isten, majd csak beleigazitja valami – kalandba…

A kulacscsal a nyakában, három huszassal a zsebében és egy rozsdás pisztolylyal az ővében csakugyan bucsut mondott Bódi Eperjes városa kapufélfájának.

Ilonci az ablakban sirt… Filax a szobában magolt… Szivós a kollégiumban dühöngött… Bódi az országuton kutyagolt és – fütyölt.