Filaxot az a körülmény, hogy Bódi estére nem jött haza, egy csöppet sem busitotta el. Az aggodalom csak akkor kezdte furkálni, mikor jeles tanitványa szokása ellenére reggel sem jött haza. Berontott Szivóshoz.

– Professzor ur, az urfi nem jött haza…

Szivósnak csak akkor jutott eszébe, hogy nini, hiszen tulajdonképpen együvé tartozik az ő két kosztosa.

– Hát nem szóltam magának?

– Nem nekem egy szót sem.

– Nem mondtam, hogy kicsaptam az úrfit az utcára?

– Ki – ki – ki – kkk?…

Filax torkán megakadt a sok k. Feje elkezdett forogni. A butorok is őrültül forogtak körülötte. A fiszharmónium rá akart dülni, de elugrott előle, aztán háromszor-négyszer megfordult a saját tengelye körül, végül, – szervusz világ! – mint a fején lőtt nyul, lezuhant a földre.

Szivós egy lavór szappanos vizzel föllocsolta ugyan, de, ugy látszik, a katasztrófára, részben legalább, ráment a hű Filax esze.

Rögtön pakkolt ő is s három arasznyi vászon paktáskáját hátára madzagolván, minden bucsuzás nélkül rohant Bódi után. Föltette magában, hogy világgá bujdosik, ha nem találja meg. Hogy soha többé föl ne fedezhessék a fenesiek… Ha másképp nem megy: beáll haramjának a Bogár bandájába. Szerencsére tud lovagolni. Igaz, hogy rabolni még nem tud, de a ki megtanulta a matézist és a jogot, könnyen megtanulhat rabolni is… Nem is lehet unalmas a dolog… Mindenekelőtt egy juhot fog magának lopni és egy zsák kását, mert juhhusos kását egyszer sem evett a fránya Szivósnál…

Egy szó, mint száz: Bódi miatti aggodalmában félig-meddig megkergült szegény Filax…

… Szivós professzor csak harmadnap irta meg a strágest Fenesre. El se lehet képzelni, mekkora riadalom származott ott belőle.

Boldizsár ur ugy feldühödött Szivósra, hogy méreglevezetőnek kénytelen volt fölpofozni az egész ártatlan udvari cselédséget, különben biztosan kilyukadt volna valahol.

A szép mama ellenben ugy megijedt, hogy ki kellett kapcsolni a miderjét, hogy végképp bele ne dagadjon.

– Oh jaj! – siránkozott ez. – Megölik a zsiványok. Vagy, ha nem találják meg, a kutba esik. Avagy eltéved és éhen hal a rengeteg erdőkben… Széttépik a farkasok, vagy leesik egy szikla tetejéről… Átkozott vidék, a hol annyi az erdő és a szikla! Miért is küldték éppen Eperjesre, a mikor Debrecen oly szép laposan fekszik?!… Óh jaj!…

Boldizsár ur már nem sirt, de káromkodott.

– A ki angyala van annak a kehes iskolamesternek, mit gondol magáról?! Hogy merészelt egy Fenessyt kicsapni! No hiszen majd befütök én neki: ugy kipöndöritem szőröstül-bőröstül az akadémiájából, hogy elmehet kántálni főtt kenyér-napszámba.

Aztán természetesen szegény Filaxra került a sor. Ki lett rá mondva a szentencia, hogy kerüljön csak a szeme elé, hiába professzor: rávereti a huszonötöt. És be is csukatja azonfölül, a miért igy vigyázott a fiura.

… Hanem addig? – Addig is csak kell valamit cselekednie, mert magától semmi sincs, – vélte Boldizsár ur, midőn kissé lelohadt a káromkodástól… Mit csináljon? Hol kezdje? Köröztesse a fiut, mint tavaly az elveszett kopóját?… Azt csak még se teheti meg egy Fenessyvel!… Vagy maga induljon a keresésére? – Hová a gutába? Nyolcvan millió holdon hogy találja meg?

Végre is abban állapodott meg, hogy elhivatja a tiszteletest. Annak ő nyolcvan mérő papi bért fizet évente, hát kutyakötelessége valami okosat kitalálni.

– Fogjatok be, bitangok! – rivallt rá az istállóban ődöngő kocsisokra. – Egy óra mulva itt legyen a pap.

Ott volt még hamarább is. Pedig jó egy mértföldnyire lakott Fenestől, a filiáléjától. Uj atilláját már nem is volt ideje magára hányni, csak ugy jött, hogy még a pipáját is otthon felejtette.

Jól tette, hogy sietett, mert biztos, nagyon kikapott volna. Boldizsár ur ugyanis olyan türelmetlen volt, hogy elébe ment egész a falu végire s már száz lépésről reákiáltott.

– Hol mászkál az ebugatta, mikor szükség van magára!? Vagy nem tudja, hogy kicsapták a fiamat a luteránusok?

– Azt valóban nem tudtam, – igazolta magát a pap.

– Annak is maga az oka. Minek rekomendálta Eperjest? Most már szedje össze azt a kis eszét és gondoljon ki valamit, különben olyan rostaalját kap kommencióba, hogy a kacsa is kiköpi.

Bacsák György tiszteletest (igy hivták papunkat), rendíthetetlen flegmával áldotta meg Isten. De még talán a flegmájánál is kiadóbb volt a humora. És ezt a kétrendbeli kvalitását ugy össze tudta egyeztetni a hatalmas földesurnak dukáló tisztelettel, hogy a füle se látszott ki belőle. Egyszóval, nagy selyma volt ő kigyelme, saját szavaival szólván: észszel élte a világot.

– Ne tessen busulni, – biztatta az izgatott nagyurat. – Ekébe való vónék, ha még ezt a kicsi bajt se tudnám eligazitani… Hogy történt? Hagy lássuk, mit kell kireparálni?

Boldizsár ur elmondta neki, hogy mindenekelőtt Bódit kell megtalálni, mert nyoma veszett.

– Meglesz, – állitotta biztonsággal a pap.

– Hát csak keresse, – sürgette Boldizsár ur, – ha megtalálja, magának adom a Rákóczi-pipát.

A Rákóczi-pipát?! Kéjes örömében majd leesett a pap a szekérről.

– A Rákóczi-pipáért hat nap alatt hazahozom.

– Akkor megkapja a Tüzest is…

– A Tüzest?! Öt nap alatt otthon lesz az urfi.

– A Sármányt is, egye meg a kánya, csak siessen.

– Minorita-barát legyek, ha meg nem keritem négy nap alatt.

Boldizsár urnak, bár láthatólag hizott bele, már mégis soknak tetszett ennyi önbizalom.

– A teringésit, ne hencegjen! Hát hogy akarja csinálni?

– Tessen csak rámbizni és egy bricskát alám adni, a többi az én dolgom.

Boldizsár ur megcsóválta üstökét.

– Fene egy ember maga!… Itt van a szeredása?

– Dehogy is van. Azért még haza kell menjek.

– Megy ám a pokolba! – tiltakozott a türelmetlen apa. – Majd még a napot lopja nekem!… Kap itt szeredást.

– De a csizmám?!… Ez csak botos…

– Kerül csizma is.

A pap vérszemet kap: tartja a zsákot.

– Az atillám…

– Azt is kap, az ebugatta! Ne féljen, kulacsot is.

Mondván egy kis félóra alatt ugy kiekvipirozta Boldizsár ur a papot, hogy elmehetett volna akár Szentpétervárra is. Még bortömlőt is kapott, egy félakósat, nehogy az uton elunja magát. És egy olyan finom asztrakánsapkát nyomtak a fejébe, a milyen alatt még nem szuszogott Bacsákfi, mióta világ a világ.

Persze, a dolog nem ment ingyenbe. Ki se fujhatta magát az árva, lökték föl vissza a bricska tetejére és – gyü te! – azonmód el kellett utaznia Bódi után.

Rimaszombaton stációt tartott. Ott egyenesen a postára ment, mert sürgönyözni akart. Komisz egy munka volt ez a sürgönyözés, mert sok mindenfélére kellett ügyelnie: hogy kevés szóval sokat mondjon a szöveg, hogy ne blamirozza az uri családot és hogy mégis világos legyen.

Nem csuda, hogy egy félóráig tartott, mig a táviratot össze birta szerkeszteni. De akkor aztán legalább nyélbe ütődött ugy, hogy majd megszólalt. Ime:

… Tehát, mint a fenti sürgönyből kivilágosodik, azt mondta Bacsáknak a geográffia, hogy Csorváson Telkessyéknél akad rá Bódira. Azért pedig Csorváson, mert ez a falu mindössze egy napi járó út Eperjestől és azért Telkessyéknél, mert nála volt férjnél a Bódi huga és igen vig házat vitt. Különösen szüretkor hét vármegyére szóló dáridókat adott.

Ergo semmi esetre sem mondott bolondot a geográffia, tekintve a Bódi mulatozási hajlamait, aligha nem a logika is azt mondta volna.

Különben ugy számitott Bacsák, hogy mire megérkezik Csorvásra, már ott találja Bódit. De azért ideges volt, mert igen szíhatott volna a Rákóczi-pipából, holott attól tartott, hogy a négy napi terminusig ki nem ereszti az urfit cécós sógora. (Hej, a kiskésit, az irtó nagy baj lenne!) Elhatározta, hogy végső szükség esetén megvesztegeti Bódit s megvesztegetvén, megszökteti.

De mi a menydörgős menykővel vesztegesse meg?… Hopp! Eszébe jutott, hogy él Fenesen egy parázs özvegy menyecske: a Csigolyáné. Azt is tudta, hogy Bódi szaporán eljárogatott hozzá csókot koldulni, de nem kapott. (Majd ha megnő a bajsza.) Hát most lesz csók: a menyecske várni fogja Bódit… A plánum – skrupulizált a papocska, – nem papos éppen, de üsse kő! Két lóért és egy Rákóczi-pipáért megcsinálta volna talán maga szent Ágoston is.

Hát ez rendbejött a lelkiismerettel, most már az lett a fő, hogy csakugyan helyben legyen Bódi idején… (Hej Rákóczi, Bercsényi!…)

Szapora ábrándozása közben alig vette észre Bacsák, hogy ime, a csorvási kastély udvarán zörög már a bricskája. A házigazda és vendégei nem voltak otthon, agarászni jártak. A háziasszony egyedül és sirva jött eléje.

Tehát a sürgöny már megjött és ijesztett, de Bódi még nem érkezett meg, konstatálta magában a pap. (Hej, a kiskésit, mi lesz?!)

Odajárult a bánatos asszonykához és illendőképpen kezet csókolt neki.

– Ne tessen busulni, ha ma nem, holnap biztosan itt lesz.

De nem fogott a vigasz a kis menyecskén, jó szivecskéjét ugyanazok az aggodalmak gyötörték, a miket anyjától tanult el.

– Jaj, biztosan kutba esett, vagy szélylyeltépték a farkasok…

– Ej no, – vigasztalta a tiszteletes, – nem olyan könnyü egy kutba beleesni.

– Nem-e? Hát nem emlékszik a monsieur Quigneard-ra?

Hát azt nem tagadhatta Bacsák, emlékezett Quigneard urra. Zongorahangoló volt Gyarmaton és biz az csakugyan beleesett Fenesen egy kávátlan kutba. Szerencséjére csak szájáig ért benne a viz, azt a csekélységet, a mi azonfelül találtatódott a kutban, beitta a müvész. És ez a quantum aztán elég is volt neki egész életére. Megfogadta, hogy világéletében sem iszik több vizet. Az igaz, hogy addig se igen ivott.

– A Ginyár?! Az egészen más, – jelentette ki határozottan Bacsák. – A Ginyár először is zongorahangoló volt, másodszor is részeg volt, harmadszor is francia volt…

– Ugyan már! – hüppögött a kis menyecske. – Miért ne eshetnék kutba egy magyar is?

– Mert az lehetetlen, – szavalta Bacsák. – A magyar a lába alá néz; csak a francia olyan, hogy mindig a csillagokat vizsgálja.

– Hüpp, hüpp, de mégis… Legalább kerestetni kellene.

– Az nem árt, – egyezett bele a pap.

S miután a férfiak éppen megérkeztek az agarászatról, nyullal teliaggatott délceg paripákon, legott megejtődött az intézkedés.

Telkessy azonnal befogatott három szekérbe s azonkivül hét gyalogos bérest és kerülőfélét rendelt ki Bódi keresésére, azzal, hogy öt bankó forint üti markát annak, a ki megtalálja.

Mielőtt széjjelszéledtek volna, a pap kioktatta őket. Különösen a kocsmákat ajánlotta figyelmükbe: a zombori kettőscsárdát, a hol kitünő mádi bort mérnek és a tokaji vendéglőt, a hol cigány huzza.

A vendégek egyike, Recsky Bandi, a híres agarász, még a leleszi papokra hívta föl a népek figyelmét, a kik is tudvalevőleg kötéllel fogják a vendéget és el nem eresztik addig, a mig ki nem józanodik, a mi pedig hosszadalmas állapot, mert reggel ott kezdetik vele, a hol este elhagyta, mindaddig, a mig egy bőjti nap nem következik. Ezt aztán átaluszszák vendégestül, hogy, ha akarnák se lehessen inniok…

Ezek után utnak eredt a csapat. A kerülők flintával, a béresek baltával s fokossal a juhászbojtárok. Szeredása mindegyiknek volt, egy hétre való szalonnával bélelve. A kulacsok is ott lógtak a combokon. Sőt Telkessyné jóvoltából három huszast is kaptak. Egyszóval, a fölszerelésben nem igen volt hiba.

Fogadkozott is valamennyi Bódi-kereső, hogy, ha a pokolból is, de előteremti az urfit.

De hajh, hiába fogadkozott. A földön nem tudták megtalálni, a poklokra meg még sem szállott alá érette senki se. Fogyott az idő, mint a foghagymás kolbász és nőtt a bú. Már-már ráragadt a vendégekre is. A kis menyecskéhez orvost kellett hivatni, mert a sok sirástól szemgyulladást kapott. S a pap a Rákóczi-pipára való tekintettel olyan izgatott volt, hogy már még a bort se birta: minden pohár után ki kellett a szobából szöknie.

Telkessy nem aggódott, de mérges volt a nyomott közhangulat miatt. Hogy némileg felizgassa a kedélyeket, tüzijátékot rendezett: felgyujtatott egy iromba kazlat.

Az se használt semmit. A kazlat eloltotta az udvari cselédség, aztán tovább folyt a borongás, már muzsika sem kellett hozzá. A vendégek már-már azon törték a fejüket, miképpen lehetne innen megszökni egy vigabb házba, a midőn egyszer csak, mint valami forgószél, még pdig részeg forgószél, beviharzott a szobába az öreg János, az első cseléd, egy nagy hirrel a bagója mögött.