A tavasszal le kellett mennem a Szerémségbe, hogy keresztvízre tartsak egy hathónapos kis pogányt. Az ősszel toppant a világba, de én már nyolc esztendővel előbb, jogászkoromban, megigértem az apjának, hogy komája leszek.
Elfoglaltságom és a fővárosi ember tunyasága tartott vissza attól, hogy idejében ura legyek a szavamnak és mivel csökönyös cimborám megkötötte magát, hogy én leszek a keresztapa vagy senki más: féléven át egyre jöttek a Száva mellől a hivogató, a sürgető, a fenyegető levelek.
Jöttek a tudósítások a gyerekről. Már kapkod kövér kezével a Stüssi-vadász után. Már kanálból issza az ürmöst, már kerekre nyitja a szemét és csettent a nyelvével, ha hallja az édesanyja nótáját. És még nincs megkeresztelve.
A pópa fenyegetődzik, az édesanyja búsul, a dadája pedig restel vele az utcára menni, mert egyre kérdik tőle, gonosz szomszédok kérdik: Hogy hívják ezt a nagy fiút?
Egy nap táviratot kaptam az asszonytól. Az anyai szív kétségbeesett jajkiáltása volt: „A gyerek ma megszólalt. Azt mondta: Az ördög vigye el az én keresztapámat! – Olga.“
Már ennek nem tudtam ellentállni. Útra keltem, egy szőrös hintalóval, egy nikkeltengelyü gyerekkocsival a podgyászom közt, a pópának szánt körmöciekkel a zsebemben.
Fél éjszakán át aludtam a vasúti kocsiban és mikor reggel fölébredtem, Bács-Bodrog határában találtam magamat.
Verőfényes, édes tavaszi reggel volt; a vonat pipacsos rétek és kénsárga repcetáblák közt nyargalt; a csatornák fölött ujjongó fecskék kergetőztek; a tejszínü, ragyogó szemhatáron rucarajok húzódtak a fiatal füzesek felé, mint megannyi szúnyograj.
Egy-egy tanya maradt el mellettünk, egy-egy község. Az apró házak félénken lapultak meg a templom körül, mintha megszeppentek volna a gyorsvonat dübörgésétől. Közbe úri házak mohlepte tetővel, a kerti bokrok közül kirikító verandával.
Valami kimondhatatlan nevü, rongyos kis állomáson kackiás bunyevác menyecskék és subás parasztok tolongtak a kerítés körül.
A kerítésen túl négyesfogat állott, a homokfutóról három nyalka uriasszony szökött le, gavallérja kezére támaszkodva. Szép, hosszúnövésü, egészséges és nagyon eleven asszony volt mind a három, kettő barnahaju, a harmadik aranyszőke.
Az egész világot fitymálva, hosszu, mágnásos léptekkel jöttek a perronra. Pedig az egész világ csak őket nézte és reájuk mosolygott. Az utasok, a parasztok, az asszonyok, a zsandárok, meg én is. A kormos arcu fűtő ott elől nekidőlt a lokomotiv mellgátjának és kinyujtott nyakkal bámulta őket. A kalauzok szolgálatkészen csapkodták az elsőosztályu kocsik ajtaját, a vasuti főnök pedig maga hozta utánuk a monogrammos bőröndöket, hogy le ne késsenek a vonatról.
Ők maguk mindezt természetesnek találhatták, mert egy csepp utazó lázt sem mutattak, semmivel sem törődtek, hanem nyugodtan nézegették, cserélgették a virágokat, amelyeket a kezükben hoztak, meg a napernyőjükben. A gavallérjuk ezalatt gyöngéden gondozta hosszúszőrü setterkutyáját.
A harang megszólalt, a vonat elindult. Az utolsó pillanatban egy hozzáértő kéz kinyitotta a kocsim ajtaját, elsőnek egy kutya szökött be hozzám, aztán a kutya gazdája, a három szép asszony gavallérja.
– Itt tán lesz hely…
Egy percig farkasszemet néztünk, aztán mindketten elkiáltottuk magunkat.
– Horkay Feri!
– Ni! Te vagy?
Kezet fogtunk.
Gyerekkori kedves cimborám volt Horkay, akivel együtt jártuk a gimnáziumot és akinek Kajetán páter ismételten megjósolta, hogy velem egy akasztófán fogja végezni pályafutását.
Emlékszem: szikrázó szemü, rettenetesen vásott fickó volt, az osztály humoristája. Ügyes, mint egy cirkuszbohóc és erős, mint egy párduckölyök. Balkezes volt és félelmetes biztossággal kezelte a parittyát. A kofák, a városi pandurok, a mesterinasok, meg a diákság egyéb esküdt ellenségei úgy féltek a maliciózus ötleteitől, mint a harmadnapos hidegleléstől; mi fiúk pedig imádtuk és vezérünknek ismertük el. Az egész városban különben az volt a neve: bácskai bicskás.
Mikor legelőször lépett be az osztályunkba, elbizakodottságával és betyáros elegánciájával rögtön meghódított bennünket. A homályos termen kacagó napsugár villant végig, irkáinkat és könyveinket meglebbentette a szabadság szele. Ő, aki minden tekintéllyel szemben a testet öltött renitencia volt, tekintély lett köztünk.
Egyszer aztán kicsapták az osztályból, mint már előbb kicsapták vagy féltucat intézetből, az édesapja pedig elvitte a fővárosba, valamelyik pedagógiai fegyintézetbe. Azóta sem láttam. Olyanformán képzeltem el mindig, hogy Horkayt valaha mint gavallér rablóvezért fogom viszontlátni, mint divatos Rinaldinit, – és most angolos szabásu vadászruhában láttam, amint három szép asszonyt emelt ki a négyes fogatából…
Most is a régi volt.
A jókedvü elbizakodottság, a malicia ott mosolygott a bajusza alatt, a kötekedő kedv ott csillogott a szemében.
Úgy sejtettem, hogy parittya helyett most alkalmasint a vadászpuskát kezeli félelmetes biztossággal, a kofák és a mesterinasok helyett pedig talán a férjeknek kellemetlenkedik.
– Bács-Tamásra megyek, – magyarázta Horkay, – kétórányira ide… A kis Gyurkovics Mici lakodalmát üljük és én leszek a vőfélye… A három szép asszony, akit magammal viszek, a menyasszony nénje…
– Rokonaid?
– Unokatestvérek vagyunk vagy micsodák… Most magukra hagytam őket, mert álmosak… Nem aludhattak az éjszaka a nagy lármánktól, azelőtt való éjszaka meg táncoltak…
– Több is van még ebből a csinos fajtából?
– Heten vannak Gyurkovics-lányok, heten, mint a gonoszok. Öt már főkötő alatt van, most megy férjhez a hetedik.
– És a hatodik kolostorba készül?
Horkay vállat vont.
– Isten tudja, mi lesz vele.
– Csunya?
– Ellenkezőleg! Hozzáértők mondják, hogy a legcsinosabb a hét közt… Erre különben nem adok semmit, mert ezekkel a lányokkal úgy van az ember, hogy amelyikre éppen ránéz, azt látja legszebbnek…
A Gyurkovics-lányokról beszélgettünk, aztán más egyébről, aztán megint csak a Gyurkovics-lányokról. Érdekelt minden szó, amit Horkay róluk mondott, mert ez a nevezetes familia sűrűn szerepelt Budapesten is. Mindenki ismeri őket látásból, mindenki látta már őket az utcán, a jégen, a báli termekben…
A tamási Gyurkovicsok minden évben egyszer, úgy farsang tájékán, zsebre tették a dohánytermés árát, aztán fölmentek mulatni Budapestre, a képviselő Gyurkovicshoz. És amint a talpuk alatt érezték a budapesti aszfaltot, az arcukon meg a sok idegen ember kiváncsi pillantását, nem lehetett velök tovább bírni. Délben a Koronaherceg-utcán, ebéd után a jégen keltettek jókora feltünést, este sorra járták a színházakat és bálokat, hajnalig be sem tudtak telni a nótázással, pezsgőzéssel. A merre pedig jártak, pincérre, cigányra és kocsisra csak úgy hullott az osztrák-magyar értékü áldás.
Akkora nagy familia voltak, amilyen csak a régi patriárkák idejében volt divatos. Az ebédlőkben mindig egész banketasztalt ültek körül, egész csomó fiatal úr – mindannyinak izmos termetén és napbarnította arcán meglátszott a sok havi kénytelen szolidság és a déli levegő hatása, – volt köztük képviselő, gazda, katona és szolgabíró. A Gyurkovics-fiúk nevezetesek voltak arról is, hogy mindenfelé udvarolgattak, de egyikük sem házasodott meg. Gyurkovics-lánynak ellenben nem udvarolt pártiképes emberfia úgy, hogy feleségül el nem vette volna.
Majd minden évben hoztak magukkal eladó leányt, akinek odafönn, Budapesten, férjet találtak. És amint az egyik főkötő alá került, a másik már türelmetlenül várta, hogy ráadják a hosszu szoknyát.
Szép, hosszu és nagyon kacér lányok voltak, akik hét újrát végig tudtak táncolni és virradásig ott tudtak ülni az ebédlőasztalnál, anélkül, hogy arcukon az unottság legkisebb jele látszott volna. Hajnalban, miután egy gyors pillantással engedelmet kértek a képviselő-bátyjuktól, rendesen cigarettára gyujtottak. Ha pedig egyik asztalszomszédjuk, a pezsgő és a meztelen leánykarok hatása alatt olvadozni kezdett, azt mondták neki: beszéljen az édesmamával.
Ily módon a leányok sorra férjet találtak, és mondják, hogy mindannyiból jó feleség lett.
Mikor a kelengyéjük ki volt állítva a váci-utcai kirakatokban, az emberek a címeres1) asztalkendők és csipkepongyolák láttára találgatni kezdték, hogy vajjon mennyire rúghat egy-egy leánynak a hozománya. A beavatottak csak mosolyogtak, mert tudták, hogy a pongyolákon kívül még csak egy plüs-szalonra telik, az apanage pedig abból a húsz üveg baracklekvárból áll, amit ő nagysága ősszel a menyecske-leányainak küldeni szokott.
Két óra hosszat, míg csak a vonat Tamásra nem ért, folyton a Gyurkovics-lányokról beszélgettünk. Azaz, hogy Horkay beszélt csak, én két füllel hallgattam. Jól ismerte embereit és szelid malicia hangján szellőztette viselt dolgaikat, mint a fiatal apa, ha leánygyermekei csinyjeivel kérkedik. Közbe meg hangot adott benne a társszerző hiúsága, aki részt követel magának egyik-másik csattanósabb léhaság szellemi tulajdonjogából.
Mikor a vonat keresztülrobogott a tamási hídon, már be voltam avatva hat Gyurkovics-lánynak a történetébe. Ezek a történetek tulajdonképpen nem is voltak történetek, mert egy-egy kisasszonynak az első báljával kezdődtek és az eljegyzésével végződtek. Első báljok előtt a leányok a gyermekszoba homályában folytattak talányos exisztenciát, a lakodalmuk után pedig – nos, akkor megint a gyermekszoba homályába tűntek el.
Be voltam avatva Sári, Ella, Katinka, Terka és Liza asszonyok történetébe és ismertem Gyurkovics Mici, a mostani menyasszony mátkaságának előzményeit is.
A hatodik leányról nem tudhattam meg semmit. Klárikával még nem is történt semmi. Bálozott, kikosarazott egypár jóravaló embert és pártában maradt. Miért? Senki nem tudja, ő maga talán legkevésbbé.
– Szerelmes valakibe? – találgattam.
Horkay elcsodálkozva nézett rám, mintha nem értené meg ezt a két szót.
A pályaudvaron hangos társaság várta a vőfélyt. Egypár jókedvü asszony és leány, egész raj matróz-sipkás gyerek, egypár gavallér és két-három zöldlibériás hajdu a háttérben.
A kerekek dübörgésébe és a gép sistergésébe cigányzene cincogása vegyült; az országút felől, hol néhány négyesfogat várakozott, lónyerítés és toporzékolás hallatszott.
Egy huszárezredes türelmetlenül kutatta végig a kocsikat. Mikor a szép asszonyok ablaka alá ért, egy marék rózsát szórtak az arcába.
– Itt vagyok!
Horkay kezet fogott velem, aztán a kutyájának szólt és kilépett a perronra. Utána hajoltam és láttam a zöld vadászkalapját, amint eltűnik a tarka, asszonyi napernyők közt, amelyeknek tulajdonosnőire olyan szeretetreméltó csípősségeket tudott mondani.
A gyorsvonat tovább sietett s én a töltést szegélyező sűrű akácos faltól már nem láttam semmit.
Ráértem gondolkozni és miközben a sárga repcetáblák és a zöld vetések szédítő sebességgel perdültek el mellettem és a nyitott kocsiablakon arcomba csapott a bársonyos, tavaszi levegő: a Gyurkovics-lányok és megint csak a Gyurkovics-lányok jártak az eszembe.
Mikor pedig messziről megláttam a péterváradi citadellát, amely merészen fúródik a déli égboltozat azurjába, már megcsináltam magamnak valamennyi leány történetét.
Ime elmondom ezeket az együgyü történeteket, amelyek még a pointjükkel sem hatnak, mert hiszen előre megmondtam, hogy lakodalommal végződik mindannyi.