Megigértem, hogy elmondom valamennyi Gyurkovics-lánynak történetét és most, amikor a negyedikhez érek és végig gondolom megint a Terka dolgát, bánni kezdem az igéretemet.
Azon kezdem, hogy a negyedik leány története nem is történet. Két emberfia beleszeret egymásba és férj és feleség lesz. Az öregek eleintén morognak egy kicsit, később beadják a derekukat. Ennyi az egész!
Hétköznapias, nyárspolgárias történet, a milyen az öreganyánkkal is megesett, talán a szépanyánkkal is. Okos ember azonban néha beváltja az igéretét, azért hát mégis beszélek a negyedik Gyurkovics-lányról.
*
A Gyurkovicsné legkisebbik lánya, Mici, akinek a neve mögé még a kisasszony címet sem rakhatom, mert ez idő szerint még a gyermekszoba legmélyén éli obszkurus életét, a Gyurkovics-ház vendégei pedig még hivatalosan tudomást sem vettek exisztenciájáról, – Mici, mondom, egyszer azzal vonta magára a világ figyelmét, amely figyelemre még semmi jogos igényt nem formálhatott: hogy reumát kapott a bal karjába.
Miciben mindenkor megvolt a hajlam, hogy előtte numeráló nénikéi sorrendjének a megbontásával előtérbe tolja a saját személyét és Gyurkovicsné azért kezdettől fogva gyanakodva fogadta a reumáját. Mikor azonban az orvosi konzilium kijelentette, hogy ez a reuma nem szimulált, hanem egészen becsületes betegség, Gyurkovicsné hat hétre Budapestre vitte a kislányt, hogy a margitszigeti fürdőben kikuráltassa. Elhatározására döntő befolyással volt a repcetermés kedvező eredménye.
Mindez tavasszal történt és Gyurkovics Terka, az eladóleány, természetesen velük ment.
Horkay Feri levélben megkereste egyik fővárosi barátját, Török Lászlót, hogy teljesítse hölgyei mellett a cicisbeo szolgálatát és Török László annyi odaadással szentelte magát e kellemes föladatának, hogy három hétig szinét sem látták a belügyminisztériumban, ahol segédfogalmazói rangot viselt, de annál többet látták a Margitszigeten.
Reggel kihajózott a szigetre és ha messziről meglátta a kikötő mellgátján könyöklő két leány fehér ruháját, rendesen szidta a hajó lassújárásu gépét.
Délután kalandos fölfedező utakra indultak a romok tájékán burjánzó vadon méhébe, ahol a viruló bokrok fehér förgeteget zúdítottak a fejükre.
Este, ha zene szólt, halkan pletykázva sétáltak a faóriások alatt. Napközben be-berándultak a városba, az ibolyaszagu, tavaszi városba, amelynek utcáin édes, puha szél csapongott.
Ez ártatlan kedvteléseknek az lett az eredménye, hogy idősebb Török László úr, Temesvármegye egyik leggazdagabb, de mindenesetre leggorombább virilistája, egyízben, miután elolvasta a fia legujabb keletü levelét, dühösen kettétörte a csibukja szárát és azt mondta:
– Asszony, – pakkolni! Megyek Budapestre és kitekerem a fiad nyakát!
Az asszony rémülten kérlelte. Mire megértette, hogy baj van a gyerekkel, rávette az urát, hogy őt küldje Budapestre. A fiu jobban megérti az édesanyja szavát…
Törökné megérkezésének az lett az eredménye, hogy László, miután egy udvarias levélben kimentette magát Gyurkovicsék előtt, három napig nem mutatkozott a szigeten. Terka szivét pedig szomoru sejtelmek töltötték el.
A negyedik napon véletlenül találkoztak a városban.
A találkozás pedig így esett. Török László már jó félórája ott ácsorgott a Faragó és társa boltja előtt, virággal a gomblyukában és cigarettával a fogai közt.
Arra jöttek a Gyurkovics-lányok az édesanyjukkal. Reggeli misén voltak, aztán egy boltban jártak és most hazafelé igyekeztek, a szigetre.
Mind a kettő fehérpettyes kék tavaszi ruhát viselt, fehérfátyolos kalappal. A keztyüjök is egyforma volt, az imádságos könyvük is, a napernyőjük is. Csak a Terka szoknyája volt egy arasszal hosszabb, mint a Micié.
A kisebbik már messziről meglökte könyökével a nagyobbikat.
– Jé, nézd, a Török Laci!
A mama szigorúan szólt reá:
– Először nem Laci, hanem László. Másodszor már semmi közünk hozzá. Ha hozzánk akar csatlakozni, hát jőjjön magától!
Terka nem szólt semmit, de a kisebbik elnevette magát.
– Vár valakit! Bizony Isten vár valakit.
– Meg ne szólítsd! – suttogta Terka.
Csakhogy Mici már akkor ott bokázott Török Laci előtt az aszfalton és fejét jobbra-balra mozgatva, mint a kiváncsi madár, kérdezte:
– Ugy-e, hogy vár valakit? Valami szép asszonyt, – mi?
– De Mici?
– A színháztól, – mi?
Török is elmosolyodott.
– Persze, hogy szép asszonyt várok, ha nem is a színháztól. Itt benn van a boltban.
Terka, aki eddig közömbös maradt, sőt kedvetlenül félre is fordította a fejét, csendesen odaszólt az édesanyjának:
– Még egypár méter porzsinórt kell vennem…
Porzsinór mindig kell az asszonynak. Bementek az üzletbe és mialatt Mici vígan fecsegett Törökkel az ajtóban és édesanyja a kereskedővel bocsátkozott tárgyalásokba, addig Terka nekitámaszkodott a polcnak és körüljártatta sötét szemét.
Megtalálta, akit keresett: a Török szép asszonyát. Galambősz, mosolygó arcu matrona ült a zsöllében, három segéddel hordatta maga elé a szöveteket. Már egész tornyot építettek eléje, fölbontott csomókból.
Mici őszinte csalódással vont vállat, Terka arca azonban kiderült, a szája szélén csendes, édes mosoly mutatkozott.
Török aztán bemutatta őket egymásnak.
– Az édesanyám…
Gyurkovics Terkának az arca vérvörös lett, a szó mintha torkán akadt volna. Hirtelen lehajolt, kétszer is megcsókolta az öreg asszony keztyüs kezét, majd megszeppent a saját merészségétől és elfordult.
A két anya kezet fogott, Törökné nyájasan, Gyurkovicsné meg tisztelettel hajolt meg. (Azt mondják, hogy a kettő közül mindig a lányos mama hajlik meg mélyebben.)
A Török édesanyja elmondta, hogy nyári ruhával akarja meglepni a férjes lányát. Divatos is legyen, de ne rikító; finom is, meg olcsó.
Mialatt az anyák egyesült erővel láttak neki a szövetválogatásnak, a fiatalok az ajtóban beszélgettek.
– Hát miért nem jön többet a szigetre? – kérdezte Mici a fiatalembertől.
Terka félvállról szólt közbe.
– De Mici! Csak nem fogjuk Török urat erőszakkal a szigetre vonszolni.
Az urat különösen hangsúlyozta.
– Megint úr lettem? – kérdezte Török szemrehányóan. Majd keserüen tette hozzá: – Igazán, Terka, maga néha különös!
Terka is keserüen mosolygott.
– Én vagyok a különös? Jól van, – hát legyek én a különös!
Mici végigmérte őket.
– Megint veszekedtek?
Az anyák időközben fölhányták az egész nyári raktárt és mivel úgy találták, hogy a szövetek közül egyik sem felel meg izlésüknek, nem vásároltak semmit, hanem megint kivonultak a boltból. Szerencsére Gyurkovicsné, aki nagy tekintély volt mindennemü vásárügyekben, tudott egy üzletet, ahol biztosan megtalálják, amit keresnek.
Megindultak egy belvárosi bolt felé.
Mialatt az anyák odabenn megint nyári szövet-piramisokat hordattak maguk elé, a fiatalok künn járkáltak az aszfalton.
– Holnap se lesz szerencsénk? – kérdezte hosszú hallgatás után Terka.
– Nem, – felelt Török komoly arccal.
A leány lehajtotta a fejét és némán babrált fátyolával.
Mici időközben elmaradt tőlük. Fölfedezte egy kapu alatt egy fotográfus kirakatát és a képek tanulmányozásába merült.
– Megmondom az igazat, – kezdte megint Török. – Én csak segéd-fogalmazó vagyok, semmi más. Lehetek még sok minden, de most nem vagyok semmi… Nem szabad magát hírbe hoznom…
– Ennyi az egész? Kinek mi gondja reá? Ha én nem bánom, mit törődik maga vele?
– Maga nem, de mások.
– A szülei?
Török elpirult.
– Nem az én szüleim, – én nem vagyok már gyermek, – de a maga édesanyja!
Terka arcán verőfényes mosoly futott végig.
– Édesanyám azt teszi, amit én akarok.
Mici megint ott termett mellettük és azt mondta, hogy szeretné magát egyszer kivágott ruhában levétetni. A fotográfusnál egy soványkaru hölgy képét látta és most önérzetes pillantásokat vetett a saját izmos karjára, amelynek látványát a bálozó világnak – minden emberi számítás szerint – még három évig nélkülöznie kellett.
Egyébről beszélgettek, közömbös dolgokról, míg a mamák megint ki nem vonultak a boltból. Most sem találták meg azt, amit kerestek. Más, hasonló szövetet találtak, de még sem azt, amit kerestek. Még egy utolsó próbát akartak tenni egy koronaherceg-utcai üzletben.
Micinek tetszett az ötlet. Úgy tudta, hogy délfelé a Koronaherceg-utcában tisztességes emberek szoktak járni. (Tisztességes emberek alatt elsősorban a kadétokat, másodsorban a jogászokat értette.)
– Az édesanyja mindig azt teszi, amit maga akar? – kérdezte Török, mikor ott állottak a koronaherceg-utcai bolt nyitott ajtajában. Majd elgondolkozva tette hozzá: – Hiszen ha az ember tudná, hogy mit akar maga?
Terka halkan mondta, anélkül, hogy reá nézne:
– Aki tudni akarja, annak tanácsolnám, hogy kérdezzen meg egész nyiltan.
És mivel Török nem válaszolt rögtön, lassan ismételte:
– Egészen nyiltan!
– Egészen nyiltan? Hát – akar maga segédfogalmazóné lenni?
Bérkocsi ügetett el mellettük, a zajtól nem értették egymás szavát. Töröknek mégis úgy rémlett, mintha a lány mozgó ajkáról leolvasta volna a feleletet:
– Miért ne?
Mici beosont a boltba és száraz hangon jelentette az édesanyjának, hogy Terka és Laci karonfogva sétálnak az utcán.
Úgy esett, hogy Török azt mondta a leánynak:
– Ha van bátorsága, adja ide a karját!
A leány azt mondta:
– Mit szólnak majd az emberek?
– Csak ennyire nem törődik a világgal?
Erre aztán Terka, aki jóformán azt se tudta már, hogy mit csinál, – mintha fölhajtott volna egy pohár pezsgőt, – a fiatalember karjába öltötte a kezét.
– Most már szeretném látni azt az embert, aki elválaszt bennünket! – mondta Török, elszántan szorítva magához a lány kezét.
Az emberek nem szóltak semmit, – csak az ismerősök fordultak utánuk, gratuláló mosollyal – hanem Törökné azt mondta a fiának.
– Hát megbolondultál, Laci?
– Nem, hiszen a feleségem akar lenni, – magyarázta a fiatalember.
Nem állhattak tovább az ajtóban, egypár asszony be akart menni a boltba. Az utcán sem tisztázhatták a dolgot, mert az aszfalton tolongtak a járókelők. Várniok kellett, míg valami csendesebb helyre nem érnek.
Addig is Gyurkovicsné egyre-másra ismételgette:
– Ezek a gyerekek!
– Mialatt mi a nyári ruhát néztük!
Töröknének eszébe jutott, hogy a férje tulajdonképpen nem is a nyári ruha kedvéért küldte őt Budapestre, hanem hogy beszéljen a fia fejével. Mondja el neki, hogy ostobaság volna tőle, már most megházasodni, mikor később, ha majd titkár lesz, kedve szerint válogathat a vármegye pártijai közt…
Hanem mikor elnézte a csinos párt, amely most nekibátorodva, szorosan egymáshoz simulva, összevágó lépésekkel haladt előre, érezte, hogy most is a fia pártját kell fognia a házsártos öreg úrral szemben, mint már nem egyszer. És pedig mindig eredménnyel.
Gyurkovicsné ő nagysága érezte, hogy némi elégtétellel tartozik Töröknének.
Megigérte neki, hogy délután majd elviszi egy boltba, ahol biztosan megtalálják a keresett szövetet. Szolid, jó bolt, ahová csak budapesti asszonyok járnak, meg ő, Gyurkovicsné.