Szerdaynéról följegyezte a krónika, hogy büszke, kissé hiú, eléggé csinos, kimondhatatlanul ideges és alapjában véve kifogástalan életü úrhölgy volt.

Mindazáltal kacér volt. A kacérságának azonban különös volt a természete: ő nem úgy kacérkodott, mint a könnyüvérü asszonyok szoktak, hanem mint azok a szentimentális leányok, akik férjhez szeretnének menni. (Az ilyen asszonyok hasonlatosak ama gyanus kártyásokhoz, akik pénz nélkül ülnek le játszani. Csak nyerni akarnak, de a veszteségre nem készülnek el.)

A szép asszony valóban férjhez is akart menni. Természetesen valami előkelő, legalább is vagyonos, jellemes és – ezt elsősorban kellett volna mondanom – a szerelemtől lángoló férfihoz. Nem akarta, hogy csinos legyen a jövendőbelije, – a csinos férfiakat, mint sok más asszony is, ő is lenézte, – inkább legyen előkelő külsejü, gondolta. Kissé komornak képzelte, nagyon gyöngédnek, a vakmerőségig bátornak és az őrjöngésig féltékeny embernek. Olyan féltékenynek, hogy egy kacér pillantásaért megölje a feleségét.

A nyersanyagot ehhez a férfi-mintához egy utazása alkalmával szerezte be. Egyszer Tirolban járt és valamelyik fürdőhelyen egy angol herceget látott, aki a beteg feleségét maga emelte le a kocsiról. Féltucat libériás inas állott a kocsi mellett, de az angol nem engedte, hogy megérintsék a sápadt, szőke hercegnét, hanem hatalmas karjára vette, mint a pólyás babát. Nagyon elegáns, szélesvállu, barnaarcu férfi volt és végtelen gyöngéd embernek látszott a herceg. Az ilyen embert nagyon lehet szeretni.

Ezek után különösen hangzik, ha elmondom, hogy Szerdaynénak férje volt és hogy elég jó békességben együtt is élt a férjével. Ez a Szerday úr igen rokonszenves képü, de tényleg kétségbeejtően flegmatikus úr volt, aki minden idejét és erejét a rétháti nagy láp lecsapolása kérdésének szentelte.

Két esztendő óta jóformán se látott, se hallott; fülig belemerült a lápjába. A feleségét, – amióta elültek házasságuk első viharai és amióta az asszonynak rögeszméjévé lett, „hogy a férje nem képes őt megérteni“, – a feleségét, mondom, sehogysem akarta komolyan venni. Kissé félvállról, olyanformán beszélt vele, mint egy kedves és elkényeztetett gyermekkel szokás, akivel az ember nem akarja éreztetni, hogy unja a csacsogását.

Nem egy ilyen félreismert asszony jár-kel a világban. A nagy csalódásuk rendszerint akkor következik be, amikor a férjük első ízben – ingujjra vetkőzik ebéd után. Attól kezdve nem tudnak többet megbékülni a helyzetükkel. Látszólag csendesen elélnek az uruk oldalán, titokban pedig hóbortos terveket szőnek, melyek mindama nagy, elementáris boldogság körül fordulnak, amelylyel – meggyőződésük szerint – a sors adósuk még. Erről a bizonyos boldogságról csak akkor mondanak le, ha őszülni kezd a hajuk. Kivétel csak az a félreismert asszony, aki festi haját: ő soha sem mond le.

Ismétlem, hogy Szerdayné kifogástalan asszony volt, de azért, mint a jóvérü iskolásleány, örökké szerelmes volt valakibe, vagy legalább is érdeklődött valaki iránt, akit titokban figyelemmel kisért, hogy hátha ő az a bizonyos valaki, az igazi, aki őt meg tudná érteni.

Egyszer aztán az történt, ami a mesékben szokott történni: eljött az a bizonyos, az igazi.

A földbirtokosok közt, akiket a láp lecsapolásának kérdése közelebbről érdekelt, volt valami Simon nevü úr is. Nem volt már egészen fiatal ember, de testileg, lelkileg is egész fejjel kimagaslott a vármegyei hadból. Előkelő modoru, hallgatag, kissé sötét arcu és izzó tekintetü ember volt, olyan, kinek pillantása villámos ütésként éri az ideges nőket. A multja is elég regényes volt. Gazdag családból származott, de fiatal legénykorában ellenkezésbe jutott a szüleivel és kivándorolt Braziliába, ahol kávét vagy talán dohányt termelt és ahelyett, hogy elkallódott volna, vagyont szerzett a saját emberségéből. Mostanában nem igen beszélt a tengerentúli élményeiről, de meglátszott az egész emberen, hogy erős viharokat állott ki.

Szerdayné az első találkozás után esze nélkül belebomlott Simonba. Míg vendége volt, közömbösen elbeszélgetett vele, de mikor magára maradt és gondolkozni kezdett, valami titkos zár pattant ki a szívében és az asszony egyszerre megértette, hogy a sok férfi, akit eddig ismert, nem volt férfi, és a szerelem, amit eddig érzett, nem volt szerelem.

Szerelmében is következetes maradt önmagához és úgy viselkedett, mint egy fiatal leány; ábrándos lett és ellustult, folyton Simont emlegette, közbe meg el-elpirult, mintha tetten érte volna önmagát. A különben annyira elbizakodott asszony egyszerre szelid és kezes lett; a keszkenőjét teleitatta a Simon parfümjével, a ruháin is a Simon kedves színeit viselte.

Az indiánus, – ez volt Simon becéző neve, – nőkkel szemben jóval tapasztaltabb lehetett az átlagos férfiaknál, mert jóideig barátságnak nézte Szerdayné rajongó ragaszkodását és megőrizte fölényes nyugalmát. Színt csak akkor vallott, mikor a szép asszony, barátjának rettenetes nyugalmán fölindulva, szenvedélyes jelenetet rögtönzött.

Úgy történt, hogy Szerdayné megkarmolta a kezét egy virág tövisén. Az indiánus fölitatta a vércsöppet zsebkendőjével és mosolyogva végigsimított az asszony puha, finom kezén. Szerdayné ekkor megborzongott.

– Fázik? – kérdezte az indiánus becsületes naivitással.

Ez több volt, mint amennyit a szép asszony elbírhatott. Fatuskó ez az ember, vagy mulat rajta? Dühbe jött, gorombáskodni kezdett, majd sírva fakadt és meg akart halni. Olyan félelmetes erő volt ebben a kitörésében, hogy az indiánus komolyan megszeppent.

– Az istenért, mi bántja?

Annyira nem volt fatuskó Simon sem, hogy mikor a szép asszony könnyes szemébe pillantott, meg nem értette volna a rajongó odaadás, a gyöngéd könyörgés kifejezését.

Két-három hétig ráért ezen gondolkozni az indiánus, aztán azon vette észre magát, hogy nem tud már tovább gondolkozni, a saját gondolatai elvették az eszét. Úgy járt, mint a vincellér, aki megrészegszik a saját termésétől. Mikor újra fölkereste Szerdaynét, hamar megértették egymást. Ekkor is Szerdayné volt a támadó fél. Finom asszonyi ösztönével megérezte, hogy mi lappang már most Simon komor nyugalma alatt és vallomásra kényszerítette.

– Mit játszik velem? Minek alakoskodik? Bűn az, ha az ember elmondja azt, amit gondol?

– Nem tudom tovább elhallgatni: szeretem. És maga is szeret, ugy-e?

Az asszony édesen mosolygott zavarában.

– Ellent kellene mondanom, érzem, hogy drágábbra kellene magamat tartanom – de nem lehet… Nem fog azért elitélni?

Simon úgy emlékezett, hogy Julia is ilyesmit mond Romeónak. Hogy a szerelmes asszonyok mind egyformák!

De a férje! Arra nem is gondolt, hogy a szép asszonynak férje is van… Szerdayné erre csak keserűen mosolygott.

– A férjem? Nekem nincs férjem! Az az ember, akit a világ a férjemnek nevez, akkor volna csak boldog, ha megszabadulhatna tőlem… Nyűg vagyok a nyakán! A férjéről kezdett beszélni, aki őt soha sem tudta megérteni, sivár családi életükről és a saját martiriumáról. Olyan keserü, kicsinylő hangon beszélt Szerdayról, hogy az indiánusban fölülkerekedett a jó fiu és védelmébe vette barátját.

– Nem rossz ember, – de nem illik magához…

Ettől kezdve mindennap eljárt Szerdayékhoz, korántsem mint az asszony szeretője, hanem mint a vőlegénye. A férj házában végigélték a mátkaság boldog tavaszát, nem engedvén el egymásnak amaz apró-cseprő viharokat sem, amelyeknek elvonulása után tudvalevőleg annál édesebben tűz alá a szerelem napja.

Ha magukra voltak, a jövőjükről beszélgettek. Az indiánus, aki energikus ember volt és minden föladatot, melyet az élete eléje tűzött, gyorsan és alaposan szeretett megoldani, kész tervvel lépett a szép asszony elé.

– Legjobb lesz, ha egyszerűen elviszem Szerday házából. Ne ijedjen meg: egyenesen az édesanyámhoz fogom vinni… A jó asszony azt teszi, amit akarok és sírva, de tárt karokkal fogadja majd magát… Aztán rögtön fölkeresem Szerdayt és elmondom neki, hogy mi történt. Olyan helyzetben találja majd magát, hogy föltétlenül bele kell egyeznie a gyors válásba… Amint egybekeltünk, külföldre utazunk és félesztendőt Olaszországban és Franciaországban töltünk. Akkorára lecsendesedett a föltünés és mi békében bevonulhatunk a simonfalvi kastélyba…

Később rátértek a részletekre is és szóba hozták a simonfalvi lakásuk berendezését. Az indiánus elmondta minden tervét, csak az asszony szobájáról nem akart beszélni, azt meglepetésnek tartotta fenn. Bevallotta azonban, hogy a pejcsikóját iskoláztatni akarja, az lesz a felesége paripája.

Szerdayné lángvörös arccal és édes mosolylyal hallgatta ezeket.

– Mikor lesz az? – kérdezte alig hallhatóan. – Mikor?

– Hamarább, mint gondolja! Készüljön és bízzék bennem. Ha elérkezett a pillanat, nem fogok habozni.

Szerdaynénak akkoriban egyszerre sok dolga akadt a házban. A ruháit rakosgatta, az ékszereit rendezgette, meg a kedves könyveit. A cselédek el nem képzelhették, hogy mi készül, az ura pedig nem törődött vele…

Végre megjött a várva várt értesítés. Egy este Simon inasa levelet hozott Szerdaynénak.

Szerdayné remegő kézzel írta meg a választ:

„Pontos leszek!“

Az indiánus az éjjel nem aludt semmit. Éjfél felé irtóztató izgatottság vett erőt rajta; bekocsizott a városba, aztán elment a szép asszony háza elé. Szerdayné ablaka ki volt világítva. Hajnali három órakor megeredt az eső, de a szép asszony lámpája még akkor is égett.

Reggeli kilenc órakor a négyes fogat már ott állott a szakadó esőben, a temető fala mögött. Simon tíz óráig türelmesen várt. Semmi! Gyötrő türelmetlenséggel figyelt a ködös utcába, mikor az óra a féltizenegyet is elverte. Tizenegy – és senki sem jön!

Most egy bepólyázott női alak közeledett, esernyővel a kezében. Nem Szerdayné volt, hanem a szobaleánya. Levelet hozott Simonnak. A plajbászszal írt, átázott céduláról nagy nehezen a következőket betűzhette le:

Simon háromszor is elolvasta a levelet, amíg megértette, aztán rekedt hangon szólt rá a kocsisára:

– Haza!

Jó sokáig, majdnem félesztendeig, nem látták aztán a városban, ahol azt beszélték, hogy az indiánus megint külföldön utazgat.

Félesztendő mulva, mikor meg kellett látogatnia az új főispánt, váratlanul összetalálkozott megint Szerdaynéval.

A szép asszony első pillanatban nagyon megszeppent, de mikor Simon hűvös udvariassága megnyugtatta, csakhamar szentimentális lett. Ez később is megesett vele akárhányszor, ha az indiánus csengő négyese elrobogott az ablaka alatt. Ilyenkor csak nehezen tudta fölvidítani az a költői hajlamu fiatal tanár, akivel ujabb időben teoretikus fejtegetéseket folytatott a meg nem értett asszony martiriumáról és akinek verses kötetét az ágya párnája alatt őrizte.